„Bátran kell írni, és szellemesen”

Írásait szerették vagy megvetették, kommentárjairól mindenkinek volt véleménye. Volt, hogy két deci borra invitálták a rajongók, mások azt fontolgatták, hol és hogyan kellene megverni. Ma ünnepli nyolcvanadik születésnapját Tomi Vince, lapunk legendás sportújságírója. A jubi­leum alkalmából szakmáról, futballról, régi sztorikról mesélt.
Bőd Titanilla

2017. október 24. 21:22

A publicisztika dühös műfaj

 

„Azt mondják, hogy mindenki olvasott engem, népszerű voltam. Azt hiszem, azért lehetett ez így, mert rájöttem, hogy a publicisztika dühös műfaj, a jó értelemben vett düh élteti. Valakit dicsérsz, valakit letolsz. A lightos dolgokat az olvasó nem szereti. Ezért igyekeztem vagy jól letolni valakit, és ha megérdemelte, még rá is tettem egy lapáttal, ha pedig nagyon jól játszott egy csapat, akkor megtoldottam még egy kicsit, hogy még szebb legyen. Ha rossz volt a meccs, ironizáltam, szarkasztikus voltam, nyomtam a gyilkos szatírát. 

 

Úgy kell írni, hogy öröm legyen olvasni. A publicisztikáimnál mindig ügyeltem arra, hogy legyen benne feszültség, ne legyen unalmas. Legyen egy jó kezdés, a közepén se lanyhuljon – ha már éreztem, hogy laza, akkor bedobtam valami geget. A végére meg kell egy poén, ami megmarad az emberek agyában.”

 

Ilyen trógert nem üdvözlök!

 

„Nem a tévedhetetlen semmit­mon­dásra törekedtem, hanem a tévedést is kockáztató valamit mondásra. Úgy írtam, hogy az megmozgatta az emberek agyát. A Duna utcai gimnáziumban állítólag össze is kaptak a gyerekek a cikkeim miatt. De az a jó, ha az olvasóval vitatkozol. 

 

Előfordult, hogy bizonyos lévai olvasók a szememre hányták, hogy amikor csapatuk a DAC ellen játszott a II. Szlovák Nemzeti Ligában, én a DAC-ot pártoltam. Azt mondták, úgy írtam, mintha még az Osztrák–Magyar Monarchiában lennék. Hozzátették, ha ez még egyszer előfordul, a legfelsőbb pártállami szervnél tesznek panaszt. 

 

Azt gondolom, a gyűlöletet és a szeretetet is ki kell érdemelni. Egyszer egy felháborodott olvasó azzal zárta levelét: Ilyen trógert nem üdvözlök! 

 

Amikor jó ironikusan letoltam a DAC-ot, a játékosok azt is beszélték, nem Dunaszerdahelyen kell megverni a Tomi Vincét, mert akkor letiltják a pályát, hanem meg kell állítani az autóját Szerdahely és Somorja között, és ott kell megverni!

 

Bősön viszont egyszer más miatt állított meg egy tizenhét éves suhanc: 

– Vince bácsi, jöjjön két deci borra, maga olyan szellemesen ír!”

 

Hogy merte megírni?!

 

„A DAC-ban nagyon szerettek, ha ment a csapatnak, ha dicsértem őket. Persze ha nem ment nekik, akkor megbíráltam őket. Kétszer ki is tiltottak, arra hivatkozva, hogy félretájékoztatom a nyilvánosságot. Aztán leültünk, megittunk egy üveg konyakot, és kibékültünk. Nem volt semmi gond. 

Gond egy másik dél-szlovákiai klub tulajdonosával volt. Akkor Szikora György volt ott a tréner, aki mindent elmondott nekem. Megírtam valamit, ami nem tetszett a tulajdonosnak. Felhívott, megkérdezte, honnan vannak az információim. Valamit motyogtam. Ő csak folytatta: 

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"291983","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

– Többé nem akarom látni a meccseinken, és elküldöm az embereimet, ők majd megmutatják önnek, hogyan kell újságot írni! 

 

Megijedtem, amikor mentem haza, csak azt néztem, nincs-e az autóm összetörve. Többet nem is mentem oda, de felhívtam a játékosokat, igaz-e, amit írtam. Azt mondták, igaz, de hogy mertem megírni?!”

 

Kis betűvel a DAC-ról

 

„Azt mondják, hogy a DAC dobott fel engem, én meg a DAC-ot. Ebben van valami. De nagyon nehéz dolgom volt, a hetvenes években ugyanis a főszerkesztő elvtárs kiadta, hogy az internacionalizmus szellemében minden csapatról egyformán kell írni. A DAC-ról tíz sor, a Michalovcéről tíz sor, a Bardejovról tíz sor, és így tovább. Most mit csináljak? A DAC-ról írtam pár sorral többet, és a legkisebb, kolonel betűvel szedtük ki, hogy több férjen. Akkor jöttek a telefonok, hogy nem látják az öregek, olyan kicsi a betű! Aztán csak sikerült meggyőzni az illetékeseket, hogy azokról kell írni, akik és ahol olvasnak. Ezért szerettem írni például a bősiekről. Tudtam, hogy elolvasták a játékosok, a vezetők és a szurkolók is.”

 

Telefon a konyhából

 

„Manapság már az interneten minden egy gombnyomásra van, de régen nem volt ilyen egyszerű leadni a tudósítást.

 

Vasárnap voltak a ligameccsek Dunaszerdahelyen, és egy telefonra húsz újságíró várt. Kibuliztam, hogy bemehessek hátra a konyhafőnöknőhöz, onnan telefonáltam. A nyárasdi kézilabdacsapatról szintén a konyhából adtam le a tudósítást. 

 

 

Nekem amúgy protekcióm volt a DAC-nál, behívtak a prominensek, a játékvezetők közé, és Nagy Pista István alelnök azt mondta: 

 

– Ne féljetek, ő ugyan újságíró, de a mi emberünk! 

De persze nem beszéltek előttem a korrupcióról.”

 

Irigykedő osztálytársak

 

„Soha nem akartam újságíró lenni. Már az államvizsgám felé jártam, amikor találkoztam Kulcsár Tiborral, aki gimnáziumi padtársam volt, együtt olvastuk ’53-ban a Képes Sportot, emlékszem az első számra, Kazi Aranka volt a címlapon, a futónő. Azt mondja Tibi: 

 

– Nem akarsz az Új Szó sportrovatába menni? Keresnek egy embert. 

 

Elmentem, kiküldtek egy meccsre, én meg megkérdeztem: 

 

– Hogyan írjam meg, Új Szó-stílusban vagy Népsport-stílusban? 

 

Majd’ elájultak, hogy ilyet is tudok. Kimentem, megírtam, és felvettek.

 

Ezekben az időkben értettem meg, hogy bátran kell írni, meg szellemesen, nincs mese. Rögtön az elején a lovak közé csaptam, írtam egy kemény cikket a csehszlovák válogatottról. A volt egyetemi társaim azt kezdték terjeszteni: a Tomi Vince helyett megírt valaki egy cikket, ő csak aláírta! Ennyire irigyek voltak.

 

Véletleneken múlnak a dolgok. Ha nem találkozom akkor Kulcsár Tiborral, ki tudja, mi történt volna. Szerintem elkallódtam volna.”

 

Majd ha kivirágzik…

 

„Nagyon szerettem a sportot, mindig figyeltem a sporthíreket. Tisztában voltam a sportkifejezésekkel, de utáltam a Szepesi-féle sportzsurnalisztikai stílust, »a labda a kapufán csattant« meg hasonló frázisokat. Ezért a tudósításaimba igyekeztem mindig bedobni egy váratlan szófordulatot, kifejezést: nem azt írtam, hogy ez a focista rossz, hanem azt, hogy kutyaütő, vagy azt írtam, akkor fog itt gól születni, ha a hálótartó lőcs kivirágzik… Igyekeztem irodalmiasítani a sportzsurnalisztikát, hogy ne csak a sportkedvelők olvassák el a cikkeimet. 

Azt is tudni kell, hogy az egyetemen voltak hiányosságaim magyar nyelvtanból, mert szlovák polgári iskolába jártam, hiszen akkor még nem voltak magyar iskolák. Aztán megnyílt a magyar gimnázium Királyhelmecen, de nekem komoly problémáim voltak a magyar nyelvtannal, hiszen kiesett az egész korábbi időszak. 

Néptanítóként dolgoztam Hardi­csán, amikor gondoltam egy merészet, és jelentkeztem a Comenius Egyetem bölcsészkarára magyar szakra. Rengeteget olvastam, hogy bővüljön a szókincsem, Peterdi Pált, Feleki Lászlót, Ruffy Péter novelláit. A rövidebb műfajokat kedveltem, a Háború és béke már túl hosszú lett volna.”

100 korona büntetés

 

„Annyira dühített, főleg kezdő koromban, hogy csak a Pravda utazott külföldre, az Új Szó sehová, hogy kitaláltam egy áprilisi tréfát. Egy focimeccs tudósításának azt a felcímet adtam: A tévéterembe beküldött munkatársunk jelenti… A nyomdászok röhögtek, a korrektor is úgy hagyta, mert ő csak azt javította ki, amit elszedett a nyomdász. De volt még egy ún. szuperos az Új Szóból, aki felülbírálhatta a korrektort. Ő észrevette, leállította. A főszerkesztő behívatott:

 

– Tomi elvtárs, nem lehet, pártlap vagyunk!

 

– De április elseje van…

 

– Nem szabad, Tomi elvtárs, nekünk nem szabad ilyet csinálni.

 

Úgyhogy végül nem jött le. 

 

Egyszer egy kolléga mártott be a szerkesztőségben. Prágában jártam egy Sparta–Ferencváros kupameccsen, ahol a játékvezető jól megtolta a Spartát. Azt a felcímet adtam a cikknek: Kunze játékvezető segítségével. A lapindító értekezleten egy illető felszólalt, hogyan lehet így írni a saját, azaz a csehszlovák csapatunk ellen? 

 

Pedig minden cseh lap ugyanezt írta. 

 

Az akkori főszerkesztő csak azt közölte velem: 

 

– Te, megbüntettünk száz koronára! 

 

Különben nem értett a sporthoz. Egyszer jöttem haza Dániából a kézilabda-világbajnokságról, véletlenül jóváhagyta a pártközpont, kiengedtek nyugatra. Prágában a reptéren találkoztam a főszerkesztővel, aki a központi pártbizottság ülésén járt ott. Megkérdezte: 

 

– Hol jártál? 

 

– Dániában. 

 

– Hoztál pornót?

 

Ez volt az első kérdése. Egyébként hoztam, két ingembe került!”

 

Legalább egy magyar

 

„Kétszer voltam Madridban Real-­meccsen, Real–Slovanon és Real–Olo­moucon. Többször tudósítot­­tam hoki-vb-ről, Moszkvában ötször voltam, emellett Vilniusban, Kijevben is megfordultam.

 

Jártam a labdarúgó-Európa-bajnok­ságon Svédországban. Az nagyon jó élmény volt, teljesen más közelről nézni egy ilyen meccset, mint a tévében. Láthattam a dánokat, azt a strandcsapatot, akik végül megnyerték az Eb-t. 

Voltam a moszkvai olimpián is, de nem szerettem az olimpiát. Elmentem egy eseményre, de addig a többi esemény nekem kiesett! A magyarországi újságírók úgy oldották ezt meg, hogy összebeszéltek, és elmondták egymásnak az információkat. De én csak arról az egy eseményről tudtam írni, amit láttam. A diszkoszvető Bugár Imrének akkor volt egy mondása. A szlovák újságírók kérdezték tőle, hogy mit érez. Erre azt felelte: 

– Legalább egy magyar volt a dobogón!

Ezt nem írta meg egy szlovák se, csak én. Bugár ilyen szókimondó gyerek volt.”

Egy jelvény értéke

„Hogy milyenek is az emberek... Amikor Dániában voltam, vettem magamnak egy új bőröndöt, a régit meg otthagytam a szállodában. Két hét múlva jön a posta, visszaküldték a bőröndöt. Bezzeg amikor Oroszországban ottfelejtettem a szobában a sapkámat, visszafutottam a taxitól, de már eltette a gyezsurnaja (az orosz szállodák emblematikus alakja, amolyan folyosóőr – a szerk. megj.). 

De van egy másik moszkvai sztorim is: az olimpia alatt horkolt a kolléga, akivel egy szobába tettek, egy cseh mókus. Lementem, elmagyaráztam, hogy horkol, szeretnék új szobát. Egy pravdás kolléga előre kiokított, hogy znacsokok, azaz jelvények és aprópénz nélkül ne menjek a Szovjetunióba. Nem is mentem. A recepciós először azt mondta, nem tehet semmit. Előhúztam a znacsokot: Makyta Púchov!

Hohó, adott máris egy szobát, nem is akármilyet, tükör itt, tükör ott, hűtő… Ennyit ért egy Makyta Púchov-os znacsok!”

 

Játszani kell a focit!

 

„A fociban mindig a játékosságot szerettem. Volt is konfliktusom Vladimír Weiss-szel, amikor a Petržalka edzője volt. Párszor bajnokok voltak, de nézhetetlen focit játszottak. Weiss egyszer megkérdezte tőlem: 

 

– Öt ponttal vezetünk, mit akarna még? 

 

– Edző úr, a játék kellene, hogy a semleges emberek is szeressék a csapatot, ne csak a fanatikusok! 

Megsértődött.

– Ilyen a futball! – vágta rá.

De nem igaz, játszani kell a focit! Mint például a kassai VSS a hetvenes években. Ősszel vezették a bajnokságot, a tavaszi szezonban meg furcsán elhullajtották a pontokat. Nem lettek bajnokok, mindig másodikok voltak. Sajnáltam őket.

 

A DAC-ot is addig szerettem, amíg játszották a futballt. Nagyon tetszett az Audi, Tóth Laci, Majoros trió. Olyan őszintén, becsületesen futballoztak, hogy élvezet volt nézni. 

 

Szikorával nagyon jó kapcsolatom volt, de ő olyan volt, mint a kréta. Hajlíthatatlan. Csak tört. Nem hagyott senkinek belebeszélni a dolgába. Kár, hogy így alakult az élete, hogy a nagyszombatiak megfúrták a válogatottban.

 

Sokat gondolok a rimaszombati Piszár Jóskára is, kár azért a gyerekért. Amikor a Slovan ellen játszottak, Tittelt úgy megforgatta, hogy azt sem tudta, merre van az előre. Az a gyerek többre volt hivatott, kár, hogy nem jött össze a spanyolországi átigazolása.”

 

Nem szeretni kell

 

„Egyszer felhívott egy méltatlankodó olvasó:

 

– Én a maga írásait nem szeretem!

 

– Az újságírót nem szeretni kell, hanem olvasni! – feleltem.

 

Elégedett lehetek, mert egész életemben azt csináltam, amit szerettem. Szerettem a sportot, és még ez is volt a munkám – ez kész főnyeremény!”

 

Önnek ajánljuk
Frissítve

Fico még 2012-ben telefonon beszélt Vadalával

Fico Bašternákhoz hasonlította Andrej Kiskát

Minden „disznóságot“ jelenteni kell

Frissítve

GALÉRIA: A tüntető gazdák lezárták az SNP-hidat

Közösségi kert épül a Timóteus ház udvarán

A májusi EP-választás csaknem 10,2 millió euróba fog kerülni

Legfrissebb galériák
Olvasta már?