Az első doppingbotrány és a mezítlábas maratonfutó

Sosem volt annyira igaz a „minden út Rómába vezet” mondás, mint 1960-ban: a nyári játékokat igencsak patinás környezetben rendezték: a birkózást a Maxentius bazilikában, a tornaversenyeket Caracalla fürdőjében, a maratoni futás célja pedig a Colosseum előtti Constantinus-diadalívnél volt. Az olasz fővárosnak egyébként harmadszorra sikerült elnyerni a rendezés jogát, épp Budapest ellenében. A magyar pályázat olyannyira elnyerte az ítészek tetszését, hogy az első körből gond nélkül továbbjutott, csak a második fordulóban akadt el, így került Rómába az olimpia.

Három történet az örök városból.

Az első doppingáldozat

A gyönyörű környezet nem feledtetheti az olimpia első napján történt tragédiát. Az országúti kerékpáros-csapatversenyen induló dán Knud Enemark-Jensen tragikus halálát a telvíziós közvetítéseknek köszönhetően az egész világ követte. A hivatalos verzió szerint a dán kerékpáros halálát a bicikliről való leesés során elszenvedett koponyatörés okozta. Az orvosi vizsgálat viszont kimutatta, hogy Enemark-Jensen doppingolt, így ő lett a tiltott szerek első áldozata.

Mezítláb maratont futni

A maratoni futás közönsége igazi szenzációt láthatott. Már az is elég furcsa volt, hogy egy teljesen ismeretlen futó ért be először a diadalívnél elhelyezett célba. A megdöbbenés csak fokozódott, mikor kiderült, hogy az etióp Abebe Bikila mezítláb futotta végig a távot. Ezt követően a maratonfutó polgári foglalkozása ejtette ámulatba a közvéleményt. Kiderült ugyanis, hogy Bikila nem más, mint Hailé Szelasszié etióp császár személyes testőre, s győzelmével megszerezte Etiópia első aranyérmét.

Ha már uralkodók: evezésben, sárkányhajó osztályban egy bizonyos Konsztantinosz nevű fiatalember nyert a görög „Nifers” háromfős legénységének tagjaként. 1964-ben már merőben más szerepkörben látjuk viszont: II. Konstantin néven ő lett Görögország utolsó királya.

Az 50 éves olimpikon

A forradalom utáni években senki sem hitte igazán, hogy meg lehetne ismételni az elmúlt olimpiák sikereit, számos élsportoló és szakember távozott külföldre. Ennek ellenére a száznyolcvan fős magyar csapat hat aranyéremmel, nyolc ezüsttel és hét bronzzal tért haza az olasz fővárosból, ezzel az éremtáblázaton a hetedik legsikeresebb nemzet lett.

A kardvívócsapatnak tagja volt Gerevich Aladár is, aki már az 1932-es olimpián is szerepelt, s ettől kezdve minden olimpián ott volt a bajnokságot megnyerő kardcsapatban. 1960-ban pedig ötvenévesen, hetedik olimpiai aranyát nyerte meg. „Ali bácsi” ezzel az eredménynel a magyar sportolók között máig a legeredményesebb, s az olimpiák történetében is az egyik legsikeresebb versenyző. Az eredmény értékét tovább fokozza a tény, hogy pályáfutásának csúcsán két olimpia elmaradt a második világháború miatt. Ki tudja, hány aranyat szerzett volna még, ha ott is versenyezhet?

Szólnunk kell még Török Gyula ökölvívóról is, aki a szovjet Szinkót győzte le a fináléban. Ugyanabban a szorítóban lett bajnok félnehézsúlyban egy bizonyos Cassius Clay nevű fiatalember is, aki a győzelme után azt mondta: „Jó vagyok, de jobb leszek, sőt én leszek a legjobb.” Ma már tudjuk, hogy jósnak is kitűnő volt: profiként Muhammad Ali néven kápráztatta el a világot.

Hegedűs Henrik