A Sagan-fenomén

Mert kell egy csapat, amivel azonosulni lehet, egy csapat, ami a leginkább kifejez minket, és kifejezi mindazt, amit mi így együtt képviselünk. Harciasság, taktikai fegyelem, és mindenekelőtt: harciasság. De ha mindez elmarad (értsd: se taktikai fegyelem nincs, se harciasság, sőt, még harciasság sincs), akkor viszont bajban vagyunk.

És ekkor jön Peter Sagan…

Tudjuk, hogy profi pályafutása első szezonjában (2010-et írunk, húszéves múlt éppen, szinte gyerek még, viszont már gyilkos versenyösztönökkel bíró kerekes, aki ráadásul az akkori Liquigas-doktorok szerint egy terminátor fizikumával bír, (és itt elnézést kérünk a „terminátor fizikuma” c. képzavarért, de hát ez van), olyat láttunk tőle, amit mástól korábban nagyon ritkán, vagy sosem: az évad első igazán ütős, csúcskategóriás egyhetesén, a Párizs–Nizzán két szakaszt is megnyert (egyik győzelem szebb volt, mint a másik), majd a kaliforniai körön villog, ahol egyaránt nyert sprint- és hegyibefutót. Sagan tehát megérkezik az elitmezőnybe, és ez így mindenki számára egyértelmű üzenet.

Ekkor azt gondoltam, hogy ez a fiú fog még több, jelentősebb versenyt is nyerni. És mit ad isten, 2011-ben többek között a Giro di Sardegnán (szardíniai kör) öt szakaszból három az övé: pl. hegyi szakaszon veri, vagy ha más nincs, tartja a ritmust Cunegóval, Scarponival, Serpával, s ha fogcsikorgatva is, de behúzza első nagy győzelmét. Aztán a nyár végén megnyeri az amúgy egyre nagyobb presztízzsel bíró lengyel körversenyt, s ekkor még csak sejteni lehet, hogy ezzel élete első háromhetesére, a Vuelta a Espanára melegített. Tehát a történet itt kezdődött el.

Ennyire jó

Égy éve azt gondoltam, hogy igen, Sagan megérkezett, sőt, Sagan már ott tart, hogy az ellenfelek első számú veszélyforrásként beszélnek róla, tehát a Sagan-fenomén nem csak kitaláció. Nyilván mindenki emlékszik még arra, hogy tavaly úgy futott neki első Tourjának, hogy előtte a kaliforniai kör nyolc szakaszából ötöt, ill. a svájci körversenyen kilencből négy szakaszt is megnyert. A Touron három etapgyőzelem mellett vígan hazavitte a zöld trikót, s tulajdonképpen papírforma eredmény született. Igen, mert Peter Sagan ennyire jó…

Azt nyilatkozta, hogy a tavaszi „klasszikusokra” fog elsősorban koncentrálni, mert nagyon szeretne már nyerni egy ilyen versenyt is. Tavaly már megvolt a lehetősége, s bár akkor is zseniálisan ment, még tapasztalatlan volt: nem látta át a mezőnyt, fölösleges tumultusba keveredett, s ha a célvonalon közel is volt, a sprintet rendre eltürelmetlenkedte.

Az idén eddig volt két súlyos második helye: Milano–San Remo, E3 Harelbeke (természetesen itt most meg sem említjük az ománi körön, ill. a Tirreno–Adriaticón elért pazar győzelmeit, mert minek), de végül megtört a jég, és a Gent–Wevelgemen (ami teniszhasonlattal szólva: nem Grand Slam, de minimum egy Indian Wells) szó szerint faképnél hagyta mezőnyt. Sagan tehát elkapta a ritmust, ergo: formában van – a hétvégi flandriai kört pedig mindennél jobban akarja.

Az első számú célpont

Most azt gondolom, hogy Sagant már utálják, gyűlölik a mezőnyben, és mindenki és mindenáron őt akarja megverni. Mert ő az első számú célpont, a közellenség (keveseknek adatik meg az efféle kitüntetés). És olykor – a nagy számok törvénye alapján – meg is verik őt. Tudjuk, hogy az országúti kerékpár is csapatsport, tehát össze fognak dolgozni ellene a nagyok – és ez így helyes: tessék csak megverni, kikészíteni, lenullázni stb. ezt az alakot. Mert ha ez nem történik meg, akkor bizony ő fog nyerni: Peter Sagan, a szlovák biciklis fenomén.
 

GYÖRGY NORBERT