„A Real Madrid nemzeti ügy”

A BL-döntőről a stadion szomszédságában található hotelhez visszaérve az utolsó kép, amit még láttam a szurkolói tömegből, az Juanito magánszáma volt. Egy, az útépítések jelzésére használt, méteres jelzőbóját szorongatott a kezében megafonként használtva. „Kupagyőztes! A Real Madrid a világ legjobb csapata, a Real Madrid Spanyolország legjobb csapata” – üvöltötte.

Nemzeti ügy

Három órával később, amikor az éjszaka közepén lementem a szálloda elé levegőzni, Juanito volt az első, akit megláttam. Még mindig a győzelem lázában égett, de már leginkább halandzsanyelven tudatta mindezt a világgal. „A Real Madrid nemzeti ügy” – szögezte le felütésnek, mikor kissé összeszedte magát, csak hogy tudjam, miről is van itt nagyban szó. „Megnyertük a bajnokságot, és négy év alatt a harmadik BL-döntőt. Megmutattuk, hogy nemcsak Barca-korszak van Spanyolországban, és megmutattuk, hogy Európában sincs jobb nálunk. Ronaldo megint duplázott, fantasztikus. A negyedik BL-címét nyerte, most már ugyanannyi van neki, mint Iniestának, és ezért a teljesítményért az év végén meg fogja kapni az ötödik Aranylabdáját. Az ugyanannyi, mint ahány Messinek van. Újra Madrid a király Spanyolországban. Mondom, ez nemzeti ügy” – sulykolja.

Nem túloz: a döntő előtt a barcelonai lapok „Hajrá, Dani [Alves], hajrá, Juventus” címekkel és narratívával jelentek meg. Nem csoda, hogy az ünneplés pillanataiban is gondja volt a meccs emberének arra, hogy a sajtótájékoztatón üzenjen a kritikusainak. „Akik állandóan Cristiano Ronaldót kritizálják, most nyugodtan levehetik a lemezt egy időre. Unalmas. A Real Madrid történelmet írt a címvédéssel, és ehhez két góllal járultam hozzá. Megérdemeltük a győzelmet, és én is megérdemeltem, hogy ismét a sorozat leggólerősebb játékosa legyek” – jelentette ki, és a szavaival nehéz lenne vitatkozni. 

A kezdőcsapatok

A fináléra mindkét edző tulajdonképpen úgy készülhetett, hogy a teljes keret a rendelkezésére állt, sérülés miatt egyedül Stefano Sturarónak kellett kihagynia a finálét. A spanyol oldalon Gareth Bale és Daniel Carvajal miatt kellett aggódni, de végül mindketten pályára léphettek – utóbbi a kezdőben. Abban a kezdőben, amelyben semmilyen meglepetés nem volt egyik oldalon sem.

Massimiliano Allegri a szezont 3-5-2-es felállással kezdte a Juventussal, és ez is maradt az elsődleges formáció. Egészen 2017. január 15-ig, amikor is a Juve 2:1-re kikapott a bajnokságban. Onnantól 4-2-3-1 lett az alap, és ezzel Allegri a négy legjobb támadóját egyszerre tudta a pályán tartani. Ám a változásoknak még nem volt vége: a Monaco elleni elődöntőben már 3-4-1-2-t játszott a Juve, és ez a felállás maradt a döntőre is. A három klasszikus belső védő (Chiellini, Bonucci, Barzagli) elé került a két szélen Alex Sandro és Dani Alves.

Erre azért került sor, mert egy nagy váltás a Real életében is lezajlott a tavasz során. A Napoli elleni, idegenbeli BL-selejtező második félidejében döntött úgy Zidane, hogy Bale-t visszahúzza a középpályára, és 4-4-2-ben játszatja a csapatot. Ennek az volt az oka, hogy a csapat a szezon közepén 15 meccséből 10-szer került hátrányba, és bár végül csak két meccset veszített el ezek közül, egyértelmű volt, hogy a Real nem tudja megfelelően kontrollálni a meccseket. A közben megsérülő Bale helyett így került a pálya középső részére egy plusz középpályás, Isco. Az igazán érdekes kérdés persze az, hogy Zidane a sérülés nélkül is meghúzott-e volna egy ilyen váltást, de ezt már sosem tudjuk meg. A formációváltás mindenesetre stílusváltással is járt, hiszen egy klasszikus szélső helyére egy kreatív középpályás került a csapatba. Március elejétől a Real Madrid már nem szélső támadóival igyekezett a védelem mögé kerülni, hanem elsősorban a két szélső védő, Marcelo és Carvajal felfutásaival. Ezért döntött úgy Massimiliano Allegri is, hogy Alvest és Alex Sandrót feljebb tolja a pályán,

A meccs képe

„Nyernünk kell. Csak egy meccs dönt, persze ki kell elemezni, mikor érdemes védekeznünk és támadni, ha erre ráérzünk, nyerhetünk. De a legfontosabb, hogy elhiggyük: képesek vagyunk győzni. 2015-ben is megérdemelten voltunk a döntőben, viszont akkor nem álltunk készen a győzelemre. Most azonban már minden más, azóta sokat fejlődtünk csapatként” – fogadkozott Allegri a döntő előtt, és így is lett. A Barcelonához hasonlóan a Real Madrid ellen is kemény letámadással lépett fel az olasz csapat, amely Pjanic átlövésével kis híján a vezetést is megszerezte, és összességében kecsegtetően indult számukra a mérkőzés. Két dolog azonban már ekkor is érezhető volt.

Egyrészt, hogy nem azok a Juve-játékosok kerülnek helyzetbe, akiknek ez lenne a dolga (Dybala, Higuaín), másrészt pedig, hogy ami belefért a Barca ellen, azt a Realnak csak jóval nagyobb kockázattal lehet eladni. Amikor a Juve hazai pályán 3–0-ra kiütötte a katalánokat, a meccsen nem léphetett pályára Sergio Busquets, a helyén játszó Mascherano pedig a nyomás ellen alig-alig tudta kihozni a labdát a védőharmadból.

A Realban viszont nem ez volt a helyzet. A védelem előtt futballozó Casemiro 92,6 százalékos passzpontossággal zárt, Kroos 91,8, Modric pedig 88,8. A Juve letámadása nem volt olyan hatékony a precíziós passzgép Real Madrid ellen, ezért jóval nagyobb veszélyt rejtett magában a letámadással együtt járó magasra tolt védekezés. Ez a 20. percben végleg ki is derült: a Real egy gyors ellentámadás végén tökéletesen érvényesítette saját receptjét: mögékerülés a szélen (Carvajal), majd Ronaldo kiszolgálása, hogy ő egy érintésből, a kapuval szemben állva gólt tudjon szerezni.

Erre még jól reagált a Juventus, és Mario Mandzukic fantasztikus góllal egyenlített, a döntő pedig kimondottan izgalmas, jó játékot hozott. A szünetre egyértelművé vált, hogy nem 1–1 lesz a meccs végeredménye, jönni fognak a gólok.

A Real Madridon nincs fogás

„Zidane nagyszerű, pozitív hangvételű beszédet tartott a szünetben. Azt kérte tőlünk, hogy növeljük a labdabirtoklást, mutassuk meg, mennyire tudunk focizni, és higgyünk magunkban” – árulta a meccs után Ronaldo, és pontosan ez történt. A második félidő elején olyan tempójú, változó irányú passzjátékkal rukkolt elő a Real, amellyel átvette a meccs irányítását. Igaz, az áttöréshez kellett a Khedirán roppant szerencsésen (madridi szempontból) megpattanó Casemiro-lövés, de ez egyértelműen megfogta a Juvét. Olyannyira, hogy Ronaldo második gólját már három olasz védő közé berobbanva szerezte – a Juve-védők testbeszéde, reakciója pedig árulkodó volt: mindenki a másikon kérte számon a helyezkedést. Azok a játékosok, akik évek óta ismerik egymás gondolatait, a döntő kulcspillanataiban megzavarodtak, és a Real ezt kegyetlenül kihasználta, a harmadik gól mindent eldöntött – ismét egy szélről betett labda után, még ha ezúttal Modric is volt a kiszolgáló.

Kiderült: a Real ellen lehet valaki okos, nagyon okos, csak éppen elég okos nem. Teljesen komplex a spanyol csapat, amelyben nincsenek hiányposztok, és a stílusok is változatos: labdatartással, széljátékkal ugyanolyan veszélyes tud lenni a csapat, mint a gyors kontrák után. Mindennek a tetejébe – taktikától és játékrendszertől függetlenül – a játékosok olyan egyéni minőséget képviselnek, hogy képesek szellemesen, kreatívan, könnyedén megoldani olyan játékszituációkat, amelybe a Juventusnak sokszor beletört a bicskája.

Ennek ellenére Allegri csapata minden dicséretet megérdemel, különösen, hogy Gonzalo Higuaín gyakorlatilag értékelhetetlen teljesítményt nyújtott. Ha lábra kapta a labdát, megelőzték, ha indították, akkor lefutották, szinte emberhátrányt jelentett, és ezt a Real elleni senki nem bírhatja el.

A spanyolok egyébként a lelátón is győztek: míg az olaszok a lefújást követően feldúltak kirohantak a stadionból – és már hátrányban sem nagyon hallatták a hangukat – addig a Real drukkerei őszinte és elismerő tapssal tisztelegtek a Juve előtt az érmek átadásakor, és már a meccs előtt, az utcákon is sokkal visszafogottabban, alázatosabban viselkedtek, mint a kissé nagy mellénnyel érkező torinóiak. 

Hegedűs Henrik, Cardiff