A futball rendszerváltásától az aranykor végéig – és azon is túl

A futball rendszervál­tá­sa nem a Pre­mier­ship Premier League-gé válásával kezdődött, a modern futball­biznisz térnyerésének első lépése az volt, amikor 1986. március 24-én Silvio Berlusconi saját helikopterén megérkezett Milanellóba, és közölte az elképedt játékosokkal, hogy ő az új tulajdonos, és legyenek szívesek mindent megnyerni neki.  Ezek a látogatások később akkor is gyakoriak voltak, amikor Olaszország miniszterelnöke, illetve az egyik legnagyobb olasz vállalat, a Fininvest tulajdonosa lett. Berlusconi imádta a Milant, bőkezűen költött is a csapatra, amíg volt miből, így nem csoda, hogy bizonyos számítás szerint a világ legsikeresebb csapata lett a milánói klub.  A Milant Berlusconi érkezése előtt öt évvel bundázás miatt kizárták a Serie A-ból, majd a visszajutás után önerőből is sikerült kiesni az első osztályból, ám a viharvert klub új életre kapott Berlusconi és a Fininvest bőkezű támogatásának köszönhetően. Az óriási összegek fölött diszponáló mecénás irányítása alatt a Milan nyolc bajnoki címet, egy kupagyőzelmet és hét olasz Szuperkupát nyert, ötször nyert BEK/BL-t, háromszor Interkontinentális Kupát, ötször európai Szuperkupát és még egy klubvilágbajnoki cím is beesett a Berlusconi harmincéves uralkodása alatt igencsak zsúfolttá váló trófeaterembe.  A keresztapa  Berlusconi nemzetközi léptékkel mérve is óriási játékossá nőtte ki magát. Habozás nélkül vetette be politikai és gazdasági befolyását, ha a helyzet úgy kívánta, és ilyenkor gyakran kalandozott a szürke zónába, sőt néha azon is túl. A teljesség igénye nélkül folyt ellene vizsgálat hivatali visszaélés, kiskorú megrontása, zsarolás és fenyegetés miatt, és ez a vezetői attitűd a Milan egyes ügyeire is jellemző volt.  1991-ben a Marseille elleni BL-negyeddöntő visszavágóján néhány kialudt reflektor miatt a Milan játékosai levonultak a pályáról néhány perccel a lefújás előtt, és bár a futballisták játszottak volna tovább, Adriano Galliani alelnök nem hagyta őket. Azzal érvelt, hogy időközben tv-stábok összejárkálták a pályát, és egyébként sem lehet rendesen látni. Mivel a Milan kiesésre állt, az UEFA végül a játékvezetői jelentésre hivatkozva a pályán elért eredményt írta jóvá, sőt a Milant egy, Gallianit két évre eltiltotta az európai klubfutballtól.  Ennél is erősebb volt a 2006-os calciopoli-botrány, amikor a lehallgatott telefonbeszélgetések értelmében a nyakig sáros Milannak visszaesőként egészen a Serie C-ig kellett volna zuhannia, ám Berlusconi, akinek Mediaset nevű cége birtokolta az olasz bajnokság közvetítési jogait, kijelentette, ha kizárják a Milant, a csapatok nem kapják meg a tv-közvetítések után járó pénzeket. A Milan végül egy ejnye-bejnyével és némi pontlevonással megúszta a calciopolit, és egy évvel később BL-t nyert.  Megjelennek az első felhők  A gondok a 2000-es évek elején kezdődtek, ám a Berlusconi ellen indított különféle perek és vizsgálatok a Milant egyelőre nem érintették. A politikusként, majd férjént is megbukó világfira aztán üzletemberként is lesújtott a sors: a Mondadori nevű kiadó törvénytelen megszerzése miatt első körben 740 millió eurós büntetéssel sújtották a Fininvestet. A végleges büntetés végül félmilliárd euró körül megállt, de a 2013. szeptemberi ítélet után hiába nyilatkozta Galliani, hogy az ügy nem lesz hatással a Milanra, pontosan lehetett tudni, hogy ez nem így lesz.  A Milan akiből tudott, pénzt csinált (Zlatan Ibrahimovic, Thiago Silva és Alexandre Pato eladása 80 millió eurót hozott), a sokat kereső legendákat (Alessandro Nesta, Clarence Seedorf, Gennaro Gattuso) ingyen engedték el, sztárok nélkül pedig borítékolható volt a hanyatlás.  A 2013-as exodust követő években a Milan saját korábbi szintjéhez képest szinte semmit nem költött. 2014-ben a Juventustól (vissza)vett Alessandro Matri volt a legdrágább igazolás a maga 11 milliós vételárával, de még ő is többe került, mint a következő év legdrágábbja, Giacomo Bonaventura (8 millió). A 2011-es bajnoki cím óta a Milan csak 2012-ben jutott közel a scudettóhoz, azóta esélye sem volt ilyesmire, ráadásul már a BL-szereplés sem olyan magától értetődő, mint korábban, így pedig elég nehéz nagy neveket a csapathoz hozni.  Add el, Silvio! 2015-ben aztán megtörtént, amit kevesen gondoltak volna: a milánói tábor egy transzparensen üzent Berlusconinak: „Előbb a Milan, majd aztán törődhetsz magaddal is.” A Milan végül arctalan középcsapattá vedlett, és a bajnokság 10. helyén végzett, az év végén pedig a tulajdonos közölte, megkezdte a tárgyalásokat a klub értékesítéséről.  A Milan azonban nem csak a pályán veszített korábbi fényéből. A Fininvestet is irányító Berlusconi-csemete első dolga volt a Milan vezetőjeként, hogy kirúgta Gallianit, és az öreg Silviónak kellett békítőleg közbelépnie. Azóta Barbara és Galliani együtt irányítják a klubot. Ezen felül a csapat gyengébb szereplése miatt sorban dőltek meg a negatív jegy- és bérleteladási rekordok. E sorok szerzője 2015-ben egy Fio­rentina elleni rangadó előtt 10 perccel odasétált egy pénztárhoz, 15 euróért vett egy jegyet, és 21 ezer fagyoskodó társával együtt felült a lelátóra. Ez nagyjából harmadháznak számít a San Siróban.  Jolly Joker: a saját stadion  Az alapelv, miszerint „olyan szegények még sosem voltunk, hogy ne tudjunk ígérgetni”, Olaszországban is érvényes. Berlusconi nemcsak óriási sztárigazolásokat lebegtetett be a várt tőkeinjekciónak köszönhetően, de előhúzta a mindent vivő ütőkártyát is: új, saját stadiont ígért a klubnak.  A csapat részvényeinek 48 százalékáért bejelentkező thaiföldi befektető, Bee Taechaubol is elkötelezte magát az új stadion projektje mellett, és mivel a város is besegített egy lökéssel, 2015 elején bejelentették, hogy a milánói vásárvárosban, Portellóban épül fel az új, 48 ezres stadion, aminek már a makettje is látható volt.  Taechaubolról azonban menet közben kiderült, hogy nem lehet komolyan venni, ám a thai befektetővel való alkudozás olyan sokáig tartott, hogy közben a Milan helyzete egyre válságosabbra fordult. A Forbes 2016 nyarán már azt írta, a zsinórban harmadik 100 millió dolláros veszteséget termelő évet már nem bírná ki a klub, így Berlusconinak már sürgősen új befektetőt kellett szereznie. A stadionprojekt vége egyébként az lett, hogy Berlusconi közölte, annyira szereti a San Sirót, hogy érzelmi okokból inkább ott tartja a csapatot.  Irány Kína  Azon a héten, amikor Silvio Berlusconi bejelentette, hogy a Sino-Europe Sports Investment Management veszi meg a Milant, két Premier League-csapat (a West Brom és az Aston Villa) is kínai konzorciumok tulajdonába került. Nem csoda: aki tőkeerős befektetőt keres, annak Kínába kell mennie.  A SES vállalta, hogy 740 millió eurót fizet a klubért, és kifizeti a csapat 220 millió eurós adósságát is, azaz a Forbes listáján még mindig az első 10 legerősebb brand között jegyzett klub szűk egymilliárd euróért kerül kínai kezekbe.  A tárgyalások azonban gyorsan megrekedtek, bár az első két részlet még megérkezett, a konzorcium további biztosítékokat kért Berlusconiéktól, amit az olasz fél úgy értelmezett, hogy a kínaiak ki akarnak táncolni az üzletből. Berlusconi közölte, lépjenek vissza nyugodtan, de az eddig átutalt 200 millió eurót köszönettel megtartja.  Most éppen ott tart a történet, hogy a vevő vegyes vállalat vezérigazgatója, Dzsong-Hun Li egyszerűen feloszlatta a konzorciumot, és már csak saját nevében tárgyal tovább Berlusconiékkal. Ehhez persze már neki is hitelt kell felvennie, de Berlusconi megértő, és közölte: április 14-ig hajlandó várni a pénzre.  Ez már egyébként legalább az ötödik időpont, amiről a jelenleg is futó szezonban szó van. De még most sem látszik, hogy ér véget az egykor ragyogó renoméjú klub újkori vesszőfutása.  Mártha Bence