A balsorsról és a büszkeségről

Nagyjából öt percen múlt a magyar válogatott biztos Eb-részvétele. 1986 után juthattunk volna ki újra nagy világeseményre, ez azonban egyelőre megint nem sikerült. Lehettünk volna a legjobb csoportharmadikok a mezőnyben, ám végül jött a kazah Kuat és a török Selcuk Inan, mi pedig készülhetünk a pótselejtezőre. A spanyolok hétfőn még megtették nekünk azt a szívességet, hogy legyőzték Ukrajnát, kedden azonban a számunkra legkedvezőtlenebb forgatókönyv érvényesült: Kazahsztán Rigában győzte le a teljesen szétesett lett csapatot, Törökország pedig egy 89. percben lőtt szabadrúgásgóllal Izlandot. Az elmúlt hetekben az ország ismét két pártra szakadt. Az elvakult futballbarátok szerint semmi sem számít, csak az, hogy Magyarország újra ott legyen egy nagy futballeseményen. A másik oldal képviselői azt mondták, ez a magyar válogatott, ezzel a teljesítménnyel nem érdemel Európa-bajnoki részvételt. Voltak drukkerek és ellendrukkerek, szurkoltunk a spanyoloknak (nem is csalódtunk bennük), majd szurkoltunk Lettországnak és Izlandnak (mindhiába), de a vége mindig ugyanaz: az izgalmak napokig tartottak, a zuhanás azonban egy pillanat alatt bekövetkezett, Inan a jobb felső sarokba rúgta a labdát. Balsors akit régen tép. Csak egyvalamiért nem kellett szorítanunk úgy igazán: a magyar válogatottért, legalábbis a pályán. Ez volt talán minden idők legfurcsább selejtezősorozata a magyar válogatott számára. Az északírek elleni hazai vereséggel kezdtünk, és Pintér Attila meccs utáni nyilatkozatának első mondata („Úgy gondolom, hogy sikerült megszereznünk a vezetést”) megadta az alaphangot. Hamar kiderült, továbbra sincs védelmünk, hiába tolódtunk. Pintér Attila már korábban közröhej tárgya lett (a fia ifimeccsén állítólag botrányt okozott, később az MLSZ kommunikációs tanfolyamra küldte), menesztették is. Ezt követte a Dárdai-korszak. Sokak szerint ez maga volt az aranykor, pedig csak annyi történt, hogy a kőkemény és realista edző végre összerántotta a csapat védelmét. Jöttek az eredmények is: 1:1, 1:0, 1:0, 0:0, 1:0. Aztán a Hertha is bekeményített, nekünk pedig maradt a light-Dárdai, azaz Bernd Storck. A Dárdai-vonal folytatódott, a szenvedély azonban hiányzott a csapatból, Athénban pedig a védelmünk is összeomlott. Hiába mosolyogtak a játékosok a lefújás után, inkább sírni kellett volna. Így jutottunk el az Európa-bajnoki szereplés kapujáig. Harminc év után most kerültünk a legközelebb ahhoz, hogy kijussunk egy nagy futballeseményre. Majdnem a legjobb csoportharmadikok lettünk úgy, hogy öt ellenfelünk közül mindössze kettőt (Feröer-szigeteket és Finnországot) sikerült legyőznünk, a másik hármat (Észak-Írország, Románia, Görögország) nem. Abban is mindenki egyetértett, hogy soha korábban nem voltak ilyen gyenge ellenfeleink egy selejtezősorozat alatt. A görög válogatott tíz éve nem volt ilyen tragikus állapotban, és az egykori román futballsztárok is csak fintorogtak, ha meglátták a csapatukat. Hagi és Mutu helyett ezúttal egy 35 éves spíler, Sanmartean kevergetett. Más szint. Hogy az északírek milyen csodálatos fejlődésen mentek keresztül? Láttuk: a belfasti meccsen a labdát alig tudták levenni, kilencven perc alatt egyetlen épkézláb támadást sem tudtak vezetni. A belfasti meccs egyébként szimbolikus: a saját gyávaságunk miatt kényszerültünk pótselejtezőre. Ne szépítsük: végigjátszottunk tíz mérkőzést úgy, hogy alig maradtak emlékezetes pillanatai ennek a sorozatnak. Rendben, a románok ellen nem kaptunk ki, Dzsudzsák bukaresti góljában (és a második félidei játékban) valóban volt valami felemelő. A magyar futball – elvakultak szerint hazaáruló – kritikusaként abban a negyvenöt percben igazán őszintén tudtunk szurkolni a magyar válogatottnak. Kit érdekelt akkor a bundabotrány vagy a felcsúti futball? Ria-ria Hungária, akkor bele tudtunk ebbe borzongani. S persze, az is szép volt, ahogy Böde Dániel csereként beállva lőtt két gólt, így sikerült fordítanunk Feröer ellen. De ez azért nem az igazi, Feröer ellen nem az. Az igazi, felemelő teljesítmény hiányzott egy igazi nagycsapat ellen. Láttuk az ukránokat Spanyolország ellen, lenyűgöző, bátor focit mutattak – de mehetnek ők is a pótselejtezőre. Láttuk Norvégiát, ahogy darabokra szedi a világsztárokból álló horvát csapatot. Kevés: pótselejtező. A közvetlen kijutás végül két kiscsapatnak sikerült, de ők tényleg vért izzadtak. Először jutott ki nagy világeseményre Albánia, amely idegenben győzte le Portugáliát, és végig helytállt. Izlandról pedig már beszéltünk eleget: oda-vissza verte Hollandiát, legyőzte a cseheket és a törököket is.Az elmúlt időszak mélypontja azonban mégsem Pintér Attila volt, hanem a Nemzeti Sport ötlete: a lap szerkesztői spanyol nyelvű levelet írtak, amelyben arra kérték a spanyol válogatottat, hogy a játékosai tegyenek meg mindent az Ukrajna elleni pontszerzésért. Mert azzal örömet tudnának okozni a magyar népnek. Mert mi adtuk nekik Puskást és Kubalát. Akik ezt a levelet írták, azoknak alighanem fogalmuk sincs a büszkeségről. Lassan a nap huszonnégy órája azzal telik, hogy erre hívják fel a figyelmünket, a nemzeti öntudat fontosságára – ez az össznépi számolgatás azonban ennek a paródiája volt.  Nyavalygás, könyörgés, törleszkedés. Nem csoda, hogy a levélírós akciót a szurkolók azonnal kifigurázták, de még a Sport Televízióban helyet foglaló szakkommentátorok is meglepő realizmussal reagáltak a keddi „drámára”, Nyilasi Tibor és Török Gábor is kimondta finoman azt, amit a futballszerető tömegek is éreznek: ez az Eb-részvétel az ölünkbe pottyant volna, és (egyelőre) nem is igazán érdemeltük volna meg. (Más kérdés, hogy a magyar futball szellemi magaslatait az is jól jellemzi, hogy a szövetség elnökségének egy olyan értelmiségi a tagja, aki az élő adásban stréber diákként dadogja el a fürdőszobatükör előtt begyakorolt poént: azazhogy „itt meglett férfiak drukkolnak a letteknek”.) A büszkeségről egyébként érdemes beszélni. Mindenki szeretne büszke lenni önmagára, a családjára, a városára, a hazájára. Ehhez azonban kell valami, amire tényleg büszkék lehetünk, márpedig a magyar foci jelenleg nem ilyen. A siralmas hangulatú csoportkör után következő pótselejtezővel azonban a futballistáink hatalmas lehetőséget kaptak. Csak rajtuk múlik, hogy végre katarzist okozzanak a szurkolóknak. Mert ez a futball lényege: a katarzis. Ezt hiányoljuk és ezért szurkolunk.