Pro Kalondiensis – nemcsak Kalondáért

Papp Sándor: A tárlat egyes darabjait a falubeliek hordták össze Jobb időket is megért már, s mindenképp jobb sorsra érdemes az Ipoly menti térség, mely Kalondától Helembáig terjed. A trianoni döntést megelőzően pezsgő gazdasági élet jellemezte a szeszélyes meanderekben kanyargó Ipoly mindkét partjának településeit, ám a mesterséges határvonal megvonását, majd a folyón átívelő hidak felrobbantását követően az itt található falvak fokozatosan elszigetelődtek. Az idősebb korosztály képviselőinek még ma is összeszorul a torka a folyó túloldala felé meredő csonkok láttán – a fiatalabbak viszont megszokták, s másfelé keresték és keresik a boldogulást.

Az elszigeteltségből persze van kiút, s miképp a hidak egy része is újjáépül lassan, úgy a térség falvainak lakosai is szervezkedni kezdenek; a cél sok esetben a múlt értékeinek átmentése, új utak keresése. Ilyen céllal jött létre Kalondán a Pro Kalondiensis Polgári Társulás, mely ma már nagyon is kézzel fogható eredményeket tud felmutatni.

„A Pro Kalondiensis, azaz Kalondáért polgári társulás 1999-ben alakult – tudom meg elnökétől, Papp Sándortól –, és tevékenységi területe a kistérségben található mintegy tucatnyi településre terjed ki. Elsődleges célunk az volt, hogy szellemiekben és anyagiakban is mentsük a menthetőt – tehát, hogy összegyűjtsük mindazokat az értékeket, melyeket eleink ránk hagytak. Elsődleges célunk egy tájház létrehozása volt, s ez 2000-ben vált valóra; az Illyés Közalapítvány támogatásával megvettük a falu egy régebbi házát, s ezt azóta építjük, szépítjük. A közelmúltban például szabadtéri színpadot építettünk az udvarban, s a tavalyi év igazolta, hogy a Kalondához hasonló, kevésbé frekventált helyeken is van igény a hagyományos és tömegkultúra iránt. A múlt értékeinek mentésénél maradva: ma már ott tartunk, hogy a magyarországi Hollókővel közösen bekapcsolódtunk egy Interreg-projektbe. Ennek lényege, hogy Hollókő Ófalu elnevezésű részétől átvesszük mindazokat a tapasztalatokat, melyeket az évek során a falukép megóvása terén szereztek.”

Közel a kis magyar csodához?

Hollókőnek, valamint néhány magyarországi településnek sikerült virágzó idegenforgalmat felépíteni azon, hogy nem bontották le a falvak régebbi utcáit, házsorait, hanem épp ellenkezőleg – állagukat megóvták, visszaállították az eredeti állapotukba. Kalondán is található egy ilyen utca, mely 25-30 öregebb házból áll. „Átvéve a tapasztalatokat, szeretnénk megóvni a falunak ezt a részét, majd erre építve a rendezvényturizmus fellendítésében gondolkodunk – mondja Papp úr. – A közösségi ház, az állandó néprajzi kiállítás, illetve a szabadtéri színpad már adott, s az elmúlt években folklórfesztiválon kívül szerveztünk itt utcabált és könnyűzenei koncertet is. De ez az objektum adott otthont a megyei képviselők fórumának, valamint környezetvédelmi szimpóziumoknak is.”

Mint mondja, mint mindenhol, itt is akad épp elég kerékkötő, akik a lehetőségek helyett inkább azt keresik, miképp nem lehetne véghez vinni valamit, ám ma már talán több a jóakaró… A polgári társulás jóvoltából különben jelenleg is hatvannégy közhasznú munkás dolgozik azon, hogy a községet és környékét szebbé tegye. Jövőbeni terveik között egy másik állandó tárlat létrehozása szerepel, melynek a vasútállomás félig-meddig elhagyatott épülete adna otthont. A tárlat a község, illetve a kistérség huszadik századi történelmét mutatná be a monarchia utolsó éveitől az ezredelőig. Mindezt több nyelven, hogy magyar, szlovák és külföldi egyaránt megértse, miről szólt Trianon, a kitelepítés, a lakosságcsere.

A falusi turizmusnál maradva esik szó arról is, hogy a kistérség tíz falva nemrég dolgozta ki a fejlesztési tervet, mely a hangsúlyt épp erre az ágazatra helyezi. Úgy tűnik, ehhez minden adott – a határ Ipolytarnócnál ismét átjárható, a közeli Rappon a közeljövőben élményfürdő épül, egy másik Ipoly-menti település közelében pedig a halastó körül tervezik egy szabadidőközpont kialakítását.

Papp Sándor szavaival élve „cseppekben adagolva kell beadni a végvidéken élő szórványmagyaroknak a szülőföld szeretetét, a nemzeti kultúra és örökség iránti elkötelezettséget”. Ugyanez vonatkozik a vidéki turizmus „elhitetésére” is – a község lakosait tehát buszra kellett szállítaniuk, elvinni Hollókő-Ófaluba, s ott megmutatniuk nekik a kis magyar csodát, melyhez minden adott volt, csak épp a dózerek, földgyaluk helyett építő szándékra volt szükség.

„Miután végigjártuk Hollókőt, s egy szakmai találkozón azt is elmondtam a kalondaiaknak, hogy ehhez hasonlót mi is tudnánk csinálni, a házaikat pedig az Európai Unió alapjaiból szerzett pénzen tehetnék rendbe, többen is szimpatikusnak találták a dolgot. Persze ez nem egyik napról a másikra fog végbemenni, hiszen előbb tervek, pályázatok kellenek. A legfontosabb és legnehezebb részen – tehát hogy felismerjük a községben, a bennünk rejlő lehetőségeket – azonban szerencsésen túljutottunk. Ha lesz erőnk végigcsinálni, utódaink majd egy másik Kalondán, másik Ipoly mentén élhetnek, ahol az egyetlen esély nem feltétlenül az idegenbe vándorlás lesz.”