Nem messze ide, az ĺgéretek Földjén…

Választási kampány albán módra. Talán ez az egyetlen muzulmán állam, ahol szeretik az amerikaiakat. A szerző felvételeNevezett tartomány a különben szinte minden szempontból tökéletes, szélsőségektől mentes Európának az a része, ahol még mindig lőnek; ahol a muzulmán szakadárok nap mint nap követik el merényleteiket a más vallású és nyelvű civil lakosság ellen. A terrorizmus európai melegágyának is szokás nevezni, mintegy mellékesen pedig a Nyugat felé irányuló kábítószer-kereskedelem balkáni bástyája. Szóval, európai mércével mérve Koszovó az a potenciális veszélyforrás, melytől jobb minél távolabb tartani magunkat – legalábbis ez jön le a médiából s a saját(os) mércével mérő politikusok kijelentéseiből.

Ám a koszovói valóság másképp fest; s aki nem hiszi, járjon utána…

Együtt, előre!

Bár Szerbia nem ismerte el Koszovó függetlenségét, ma mégis ott éktelenkedik a határ a két ország, pontosabban az ország és tartománya között. Az átkelés szokványos: az innenső oldalon a szerbek méregetnek fölöttébb bizalmatlanul, betekintve az idegen rendszámú gépkocsi minden zugába, a másikon az ENSZ koszovói missziója, az UNMIK kötelékében szolgálatot teljesítő rendőrök (esetünkben ghánaiak) érdeklődnek utazásunk célja felől. A szerbektől pecsétet, az UNMIK-tól ideiglenes személyi igazolványt kapunk, s a viszontlátás reményében köszönünk el egymástól. Erre jó esély van, hiszen a külföldi újságírók általában KFOR-járőrökkel kísértetik magukat körbe az országon, tisztes távolságot tartva az „őslakosságtól”; innen a sok sületlenség.

Hegyek közt visz az utunk, majd kifutunk egy medencébe, s kisvártatva már a fővárosban, Pristinában, a Hotel Victory parkolójában üdvözöljük egymást az itteni kollégákkal. A szálló tetején a Szabadság-szobor kicsinyített mása, a „placcon” néhány indulásra váró, légkondicionált busz. „Perpara se bashku!”, hirdeti rajtuk az albán felirat, ami annyit tesz, „Együtt, előre!”; s engedelmeskedve a felhívásnak, felkapaszkodom az egyikre.

Kigördülünk a parkolóból – az idő lelassul, a történések felpörögnek. „Balkanizálódni” kezdünk, magyarázza a Koszovót több mint egy tucatszor megjárt szlovák kollégám, Andrej Bán; s míg a kampányhamburgert „lenyomatjuk” egy kampánykólával, Hashim Thaci-val, a PDK, azaz Koszovó Demokrata Pártja elnökével arról csevegünk, mi mindenre lesz szüksége az országnak. Színvonalas iskolák, egészségügyi intézmények, jó minőségű utak kellenek ide, az embereknek munkára, a külföldieknek befektetési lehetőségekre van szükségük, mondja, s hozzáteszi: „A függetlenség kész dolog, ezzel már csak azok foglalkoznak, akik a múltban élnek!” A rahoveci csehóban kampánykávé, a prizreni mecset mellett álló művelődési központban „teltházas előadás”. A tömeg elsodor, de néhányan utánam nyúlnak, s talpon maradok; biccentésemre mosoly a válasz. A párt helyi jelöltje kilátásba helyezi, hogy az önkormányzat egyetlen, ósdi írógépét végre múzeumba teszik, s működő hivatalokat ígér. Therandában, amely egykor a Suhareka nevet viselte, már az országot észak-déli irányban átszelő autópályáról beszélnek, melyen csőstül özönlenek majd Koszovóba a befektetők. A tömeg ünnepel, élvezi a cirkuszt. Az sem zavarja őket, büszke muzulmánokat, hogy Thaci a kampány szervezésével izraeli ügynökséget bízott meg. Az előadás a lényeg, az pedig jól sikerült – megítélésem szerint –, így Thaci jó esélyekkel pályázhat a miniszterelnöki posztra.

A demokrácia szép dolog

Míg Hashim Thacit háborús hősként tisztelik a koszovói albánok, az AKR – Aleanca Kosova e Re, azaz Új Koszovó Szövetség – vezéralakját, Beghjet Pacollit titkok sokasága lengi körül. A svájci milliárdos a kommunizmus bukása után jelentős megbízásokat kapott oroszországi és kazahsztáni építkezések kivitelezésére – például az orosz duma, a kazahföldi elnöki hivatal felépítésére. Baráti kapcsolatot tartott fenn Borisz Jelcin elnökkel, s a gyanús ügyletei miatt ellene indított eljárások alól csak Putyin amnesztiája mentette fel. Koszovói ellenlábasai szerint kompromittáló adatok kerülhetnek elő róla Oroszországból, ám ez egy csöppet sem zavarja őt abban, hogy kormánytisztségre, sőt az országelnöki posztra pályázzon. Mások azt róják fel neki, hogy hajlandó lett volna tárgyalóasztalhoz ülni Miloseviccsel is.

A Koszovó keleti részében, a szerb határ mellett fekvő Dardanáig (korábban Kamenica) követem. Cirkusz a köbön, ilyet otthon nem lát az ember, pedig mi is tudunk valamit. Muzsikusok, visító gyerekhad követi végig az útján, a kultúrközpont előtt táncosnők „kígyóznak”, s a kampányon fellép az ügyeletes helyi diszkókirálynő is. Állig felfegyverzett amerikai katonák nézik mosolyogva a cécót, s a szülők kérésére kézen fogják a gyerekeket, úgy fényképezkednek velük. Pacolli felszólalása áramszünettel kezdődik, ám kisvártatva elégedetten nyugtázza, stábja áramfejlesztővel vonult ki.

Programja főképp a munkanélküliség csökkentésére irányul, a polgároknak pedig „reális időben működő” hivatalokat ígér. Az államapparátus karcsúsítása, a minisztériumok számának (15) felére csökkentése szintén propagandája része, s a jelenlegi parlamentáris rendszer helyett inkább az államelnök jogkörének bővítését vezetné be.

„A demokrácia szép dolog, de ez itt a Balkán! Fokozott szigorra van szükség!” – nyilatkozta tulajdon lapjának november 12-én, s itt már az orosz iskola érezteti hatását. Csak nem biztos, hogy ez Koszovóban is bejön…

Néhány órával később már a pristinai kultúrpalotában hallgatom az ORA (órát jelent, s „Koszovó számára ütött az óra!” összefüggésben használják) vezérének, Veton Surroinak az átfogó szociális reformokról, a közjólétről és az ország „európaiasodásról” folytatott eszmefuttatásait. Ez az az úriember, aki a választási óriásplakátokon fülig érő mosollyal szorongatja a meglepett George Bush kezét. Főképp a városi, tehát jobb módban élő lakosokat tudja megszólítani; de nem biztos, hogy ez elég a győzelemhez.

A képmutatás diadala?

A megboldogult Rugova elnök arcképével indult harcba a kormányzó LDK – Lidhja Demokratike Kosoves, vagyis a Koszovói Demokratikus Szövetség. Besianai (a szerbek szerint Podujevó) dzsemborijukon a háztetőkön is zászlókat lenget a hálás nagyközönség, miközben Fatmir Sejdiu jelenlegi elnök elmondja beszédét. Egyebek közt a Kosova C erőmű megépítését is kilátásba helyezi; erre azért volna nagy szükség, mert az országot egyetlen hőerőmű látja el árammal – kisebb-nagyobb sikerrel. Mindennapos az esti áramkiesés, aminek megvan az a haszna, hogy a koszovói albán családokban a gyerekek száma nyolc–tíz körül mozog. Demográfiai visszaeséstől egyelőre nem kell tartani.

Van viszont másféle visszaesés, mondja az ország egyetlen, jelenleg házi őrizetben levő politikai fogja, akit lakásán keresünk fel. Albin Kurti diákvezért olyan tüntetések szervezése miatt „ültették le”, melyek halálos áldozatokat is követeltek. Szervezete, a Vetvendosje (Önrendelkezés) fő célkitűzése, hogy ráébressze a koszovói albánokat: aki egyezkedik, az áruló, hiszen minden nemzetnek, népnek joga van az önrendelkezéshez.

„Ami itt zajlik, az a képmutatás diadala, mediokrácia – mondja letargikusan –, s a győztes pártok valószínűleg aláírják Szerbiával a szerb-koszovói föderációról vagy az úgynevezett aszimmetrikus konföderációról szóló egyezményt. Mindkettő csupán az autonómia megfelelője; a függetlenség pedig megmarad szép álomnak. Az Ahtisaari-terv meg csak arra jó, hogy a szerbek itt hagyhassák nekünk trójai falovaikat…”

Az egyik ilyen szimbolikus faló – azaz szerb enkláve – az Ibar folyó két partján fekvő Mitrovica, melyben gyanús csend honol. Déli, albánok lakta részében tépett plakátokat lenget a szél, míg a „másik”, északi oldalon orosz zászlót lobogtat. A falakon „Oroszország, segíts!” feliratok, s a helyi emléktárgybutikban egy nyugdíjas mérnök tájékoztat sajátos politikai nézetei felől.

„Amikor kitört a koszovói válság, az oroszok már javában garázdálkodtak Csecsenföldön. A NATO ott miért nem lépett közbe?!” – szegezi nekem a sarkaltos kérdést, s én nem szólok be, hogy a szerbek akkor már megmutatták az etnikai kérdések rendezésére való „rátermettségüket” bosnyákföldön. Koszovót, mely Szerbia része, elözönlik az albánok, a háború befejezése óta közel egymillióan telepedtek itt le, s ez durva behatolás az állam területére – közli velem, miképp azt is, hogy a harcokban sokkal több szerb esett el, mint albán. Én ezt fordítva tudom, de a nacionalista jelképek, zászlók árnyékában nem vitatkozom…

A demarkációs vonalon innen és túl közben szerveződnek a fegyveres bevetésre kész csoportok. Koszovó egyik vezető napilapjának a címoldalán Alfred Krasniqi, a Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezetője nyilatkozza, hogy „Ki kell hirdetni a függetlenséget, különben kirobban a háború!”, míg az illusztrációs fotóról a magukat az Albán Nemzeti Hadsereg katonáinak nevező, maszkot viselő személyek néznek biztatón a kedves olvasóra. A szerbek a Lázár Cár Gárdájával riogatják a koszovóiakat, hangsúlyozva, hogy akár tízezer önkéntest képesek hadba állítani az ország szuverenitásának megőrzése érdekében.

A függetlenség kész dolog – hangsúlyozza mindegyik jelölt, ám kihirdetését egyesek januárra, mások februárra teszik. Hogy mi minden múlik a november 17-i választásokon, legyen egy másik eszmefuttatás témája.