Nem félek én az ördögtől sem

Lénár Károly: „létfontosságúnak tartom, hogy magyar püspök segítse munkánkat”.Somogyi Tibor felvételei Lénár Károly pápai káplán, esperes plébános 1987 óta Tardoskedden szolgálja a híveket, ám Inám községben érzi magát otthon. – A szülőfalumba tartozom, abba az alig 500 lelket számláló, csaknem 99 százalékban magyar nemzetiségű, vallásos katolikusok lakta községbe. Oda húz a szívem, főleg ilyenkor, karácsony táján. Néhány nappal ezelőtt is beültem az autómba, és irány a Nagykürtösi járás. Azt tudják-e, hogy milliomos vagyok? – kérdezi huncut mosollyal. – Életem során több mint egymillió kilométert tettem meg – mondja büszkén, mielőtt felidézné, miként alakult a sorsa.

– Inámból 1948-ban 33 magyar családot akartak kitelepíteni. Fél évvel pappá szentelésem előtt a szüleimmel, az öcsémmel nekem is mennem kellett volna. Feldühödtem, mert igazságtalannak tartottam az eljárást. Azt sem feledtem, miként bántak el velük, kispapokkal. Többedmagammal az esztergomi kisszemináriumban tanultunk, a bencés gimnáziumban érettségiztünk. A budapesti központi szemináriumban folytattuk tanulmányainkat, ám a háború után felvetődött, odahaza is szükség lesz magyar papokra. Maradhattunk volna, de mi úgy döntöttünk, visszatérünk. Idős szüleimre is gondolnom kellett. Csakhogy a Budapestről érkező huszonként kispap nem folytathatta tanulmányait a pozsonyi teológián. Komáromba kerültünk, ahol úgynevezett kisszemináriumot létesítettek számunkra. Nem ecsetelem a viszonyokat, elég ha azt mondom, a lelki vezetőnk nem is tudott magyarul! Egy év elteltével végre Pozsonyban tanulhattunk, ám, mint mondottam, fél évvel felszentelésem előtt értesítettek bennünket: kitelepítenek. Hazautaztam, s a hivatalos helyeken megkérdeztem, kinek kell a házunk, ki jön a helyünkre. „Maga tud szlovákul?” – csodálkoztak az illetékes elvtársak, s kijelentették, maradhatok. A szüleim is? – tudakoltam. És mert azt válaszolták, nekik menniük kell, bejelentettem, velük tartok.

A véletlenen múlott, hogy az inámi családoknak mégsem kellett hazát cserélniük. Egy hazatérő katona tífuszt kapott, ezért a községet vesztegzár alá helyezték. A felszentelés után Lénár Károly fél évig Cíferben káplánkodott, onnan Érsekújvárba került, egy hónap után kórházi lelkész lett. Két évvel később büntetésből Lukanyényére helyezték, adminisztratív munkakörbe.

Sokan kifogásolják őszinteségét r – A háború után a kommunisták üldözőbe vették az egyházat, a papokat. Elvették iskoláinkat, megszüntettek szerzetesrendeket, bezárták a zárdákat. Hoszszan sorolhatnám az ismert történelmi tényeket. Érsekújvárott jól tudtuk, hogy több papot Mocsonokra vittek, átnevelésre. Ám az átnevelhetetleneket az újvári „koncentrációs kolostorba” zárták. Fiatal papként kapcsolatot akartam teremteni velük, ami elég gyorsan sikerült is. Kilestem az őröket, a szomszédos ház lapos tetőjéről küldözgettem üzeneteimet. A püspök persze mindenről tudott.

Lénár Károly részt vett két pap – egy prelátus és egy teológiatanár – kiaszabadításában. – Ki akartuk szöktetni őket Rómába, hogy beszámolhassanak az itteni viszonyokról, az egyház, a papság elleni hajtóvadászatról. Már-már úgy volt, hogy a sok bujdosás, konspiráció után elhagyhatják az országot, amikor elfogták és börtönbe vetették őket. Fél évig kínozták, verték, vallatták őket. Elmondták, kik voltak a segítőtársaik. Az én nevem is elhangzott.

Amikor a lukanyényei parókiáról kihallgatásra akarták szállítani Lénár Károlyt, de a község lakói meghiúsították a civilruhás rendőrök tervét. „Szó sincs kihallgatásról, magát be akarják csukni” – hangoskodtak. – Utána már óvatosabb voltam, a besúgók előtt más úticélról beszéltem, nehogy elkaphassanak. Amikor 1951. december 9-én a egy teherautó kanyarodott a motorbiciklim elé, tudtam, hogy baj van. A kocsiba tuszkoltak, s nehogy a falubeli hívek meglássanak, letakartak egy kabáttal, a pisztolyt pedig az oldalamhoz szorították. Később átraktak egy személyautóba, ott a biztonság kedvéért megbilincseltek. Először a pozsonyi rendőrparancsnokságon hallgattak ki – bárcsak beszélni tudna a kaput őrző kőoroszlán – sóhajt. – Besztercebányára is elvittek. Talán azért, hogy bemutassák a vallatási praktikák tárházát. Mindig akkor vertek, amikor rajtam volt a bilincs. Talán jó is, mert ismerve magamat, biztosan visszaütötök. Abban nem lett volna köszönet, 28 évesen csupa izom voltam. A verőlegények megdolgoztak pénzükért: ütöttek, ahol értek, legsűrűbben a hátamat és a talpamat. Nem tudom, bottal vagy vonalzóval vertek, ugyanis a szememet mindig bekötötték. Minden eszközt felhasználtak arra, hogy vallomást csikarjanak ki belőlem. Én viszont kizárólag törvénybe nem ütköző dolgokról számoltam be, ami nem segített sem rajtam, sem paptársaimon.

1952. október 2-án hazaárulás vádjával a teológiatanárt 15, a prelátust 20, Lénár Károlyt 17 évi börtönbüntetésre ítélték. A papokat az ilavai börtön harmadik emeletére helyezték, a halálra ítélt gyilkosok közvetlen közelébe.

– Az volt a jó, hogy az összes politikai elítélként kezelt pap egy folyosóra került. A cellában egy ócska szalmazsák volt és két öreg pokróc. Cellatársaimmal osztoztunk kellett a szalmazsákon, gyakran előfordult, hogy hatan aludtunk rajta. Nem is tudom, mi volt a rosszabb, a zsúfoltság vagy az éhezés. A börtönviszonyokra jellemző, hogy az ítélethirdetéstől 1953. júniusáig 85 kilóról 54-re fogytam.

A legyengült foglyokat a mírovi börtönbe szállították, majd két évig Jáchymov, utána Lipótvár következett. Lénár Károly 1958 végén Valdicébe került, ahol kitanulta az üvegcsiszolást. Amikor 1963-ban, öt év elengedése után kiszabadult, figyelmeztették: ha nem viselkedik jól, visszakerül. Közölték vele, csak fizikai munkásként dolgozhat. Nehezen talált munkahelyet, hiszen az, hogy papként hazaárulásért 12 évre bebörtönözték, nem volt jó ajánlólevél. Végül befogadták a csehországi Jablonec melleti gyárba, az igazgató segítette a sok szenvedést megélt papot. Hét évig csiszolta az ólomkristály vázákat, hamutartókat. Ludvík Svoboda köztársasági elnök amnesztiájának köszönhetően a püspöki hivatal működési engedélyt kért számára. 1970-ben Udvardra helyezték, ahol parókiát szeretett volna építeni.

– A járási egyházi ügyek felelőse, akit egymás között csak „bajuszos püspöknek” tituláltunk nem adott engedélyt, hiszen büntetett előéletű pap voltam. Hiába próbálkoztam, hiába dühöngtem, a hatalommal szemben alulmaradtam. Végül 1987-ben Tardoskeddre helyeztettem magam. Csak azt sajnálom, hogy a rendszerváltás nem fiatalon ért. Mi tagadás, megöregedtem, 78 év alatt elfáradtam, egyre jobban fájnak a forgóim, és sajnos érzem, nem tudok már annyit dolgozni, amenynyit szeretnék, amennyire szükség volna. Tévedés ne essék, a börtönévek nem törtek meg. A tudat, hogy jó ügyért csuktak le, erőt adott. Fogvatartóink hiába akartak kiszúrni velünk, mi voltunk azok, akik kicseleztük, kinevettük őket. Bármit tettek velünk, a hitünket nem tudták elvenni. Mi a börtönben is miséztünk, volt ostyánk és miseborunk. És hiába tartottak a cellákban „filcungot” (ellenőrzést), vetkőztettetek le meztelenre és megmotoztak, az egyházi ünnepek előtt hiába helyeztek magánzárkákba, nem inogtunk meg. Mit tudták ők, hogy a szépen becsomagolt bonbonok csokoládéba mártott szentostyákat rejtenek. Nem is sejtették, hogy a mazsola nem vitaminpótlásra, hanem misebor készítéséhez kellett. A mazsolát beáztattuk, majd kinyomkodtuk, és amikor a must kiforrt, volt néhány csepp borunk a szentmiséhez – magyarázza élvezettel Lénár atya. Ám amint rátér napjaink értékelésére, tekintete elborul. – Kiveszőben a jóság, az emberek szíve gyűlölettel teli. Látom, hogy vannak, akik csak azért járnak templomba, mert „illik” megjelenni. Pedig szemrebbenés nélkül csalnak, harácsolnak, hatalmukkal visszaélve embereket gyaláznak meg. Ha azt akarom, hogy lelkiismeretem tiszta maradjon, nem hallgathatok, én bizony kiprédikálom őket. Általában nem állok hadban azokkal a kommunistákkal, akik csak párttagok voltak, ám nem rejtem véka alá véleményemet azokról, akik ártottak embertársaiknak. És igenis létfontosságúnak tartom azt, hogy magyar püspök segítse munkánkat. Mert tarthatatlan, hogy a 155 magyar plébánia közül 50 üres, huszonötben szlovák, s ugyancsak huszonötben korombeli, idős pap gondoskodik a hívőkről – közli fiatalos hévvel, majd megjegyzi: „Tudom, sokan kifogásolják őszinteségemet. Csakhát én ilyen voltam, vagyok, s maradok is. Nem félek én az örgdögtől sem”.