Mohamed maci és az angol tanárnő esete Szudánban

Gillian Gibbons hazatérése után. Szerette Szudánt. ČTK/AP-felvételNem tudom, nem emlékszem, melyik államfő, politikus, híres ember volt, valójában nem is érdekes. Ami a tanulság, az egyrészt az, hogy más kultúrákra jobb, ha odafigyel az ember. Ami nálunk odahaza teljesen természetes, az másutt vérig sértheti az embereket. Vagy fordítva. És hogy ki volt hibás, a felkészületlen államfő, vagy a tudatlan tanácsadó, az utólag már senkit nem érdekel. Csakis a sérelemre emlékszik mindenki.

E sorok írója már majdnem két éve él Szudánban. A minap egy ismerős leveléből értesültem, hogy hazáig eljutott a „szerencsétlen” angol tanítónő, Gillian Gibbons története, holott a dolog itt már egy hónapja folyik, s a szudániak maguk is csak két héttel ezelőtt olvashattak először az ügyről. Nem lep meg egyébként, mert ha az ember ismeri a részleteket, rá kell jönnie, hogy az egész teljesen nevetséges és egyáltalán nem érdemel ekkora figyelmet.

Az a bizonyos tanítónő nemrégiben vált el férjétől, s barátai ajánlására, elindult frissen visszakapott szabadságával világot látni. Szerencsétlenségére első állomása Szudán lett. Csak pár hónappal ezelőtt érkezett ide, egy hatalmas játék mackó társaságában, amit odahaza az apró kisiskolások mindannyian ismernek, s az iskolák a tanításban metodikai segédeszközként alkalmaznak már egy ideje. Gillian Gibbons azért hozta magával, mert mint Angliában, Szudánban is csak gyerek a gyerek, itt is imádják a játék mackókat, és sokszor egyszerűbb a tanítás, ha állatfigurákkal tesszük testközelibbé a tananyagot. A szudáni gyerekek is éppúgy szeretik Micimackót, mint az otthoniak, hogy csak egyetlen példát említsünk. Az Angliából érkező macinak viszont túl angol volt a neve, ezért a tanítónő, kedveskedni akarva a helyi közösségnek, elhatározta, átkeresztelik a macit, hogy az itteni kisiskolások jobban azonosulni tudjanak vele. A tanítónő még akkor sem tett metodikailag semmi kifogásolhatót, amikor megkérdezte a gyerekeket, milyen nevet szeretnének adni a macinak. A gyerekek a Mohamed nevet szavazták meg (hála neked, európai demokrácia), s egyik apróságnak a fejében sem fordult meg, hogy a név egyezik a mélységesen tisztelt próféta nevével. Mohamed ugyanis Szudánban a leggyakoribb név. A régi szokásokhoz híven mindmáig, szinte minden családban az elsőszülött fiú ezt a nevet kapja. Ennek köszönhetően az angol tanítónő osztályában is jó pár Mohamed előfordult. Ezek a gyerekek még nem úgy tekintenek a vallásra, mint a nevüket adó szüleik, nem akkora mélységes tisztelettel, számukra ez csak egy név, de „mert az enyém, kellőképpen büszke is vagyok rá”. Az első hetekben senkit nem zavart, hogy a maci a próféta nevére hallgat, sőt, tíz diák szülei haza is vitték a macit, hogy aztán kisiskolás gyerekük napló formájában beszámolhasson, mit csinált náluk Mohamed maci, amíg látogatóban volt. És akkor valami történt. Valaki feljelentést tett, nem tudni ki volt az, szülő, avagy egy kívülálló, mégpedig egyenesen az oktatás-ügyi minisztérium tanácsadójának, aki azonnal a rendőrséghez fordult.

És azonnal felmerül a kérdés, vajon valóban egyenesen a minisztériumhoz fordult, vagy előbb megpróbált beszélni esetleg az iskola vezetésével, amely viszont nem hallgatta meg? Ez is lehetséges, hiszen minden szülőt levélben értesítettek Mohamed maci létéről és a játék részleteiről, s hetekig nem történt semmi. Holott egy felháborodott szülő miért is ne menne be az iskolába panaszkodni azonnal, ha úgy érzi, jogos. Gondoljuk csak át, ha nálunk odahaza bármelyik szülő sértve érzi magát, vagy úgy hiszi, gyerekét támadás érte valamilyen szempontból, hány hetet vár, hogy aztán panaszt tegyen az iskola vezetésénél?

Az iskoláról tudni kell, hogy hosszú fennállása alatt nagyon jó nevet épített ki magának. Ez annak is köszönhető, hogy az európai vezetés a szudáni kurrikulum helyett a britet használja, ami köztudomásúan sokkal jobb, mint az elmúlt évtized szudáni kurrikuluma. A vezetést természetesen javarészt keresztény külföldiek alkotják, de a diákok 80%-a muszlim. Sok külföldi diplomata is ide íratja be gyermekét, és természetesen a szudáni elit, amely párezer dolláros évi tandíjat megengedhet magának.

Amikor a botrány végül is kipattant, mindenki csak találgatott, mi történt. Egy ideig az iskola vezetősége tagadott, s amikor már a szerencsétlen tanítónő napok óta a börtönben ült vizsgálati fogságban, akkor került elő Gillian Gibbons szülőkhöz írt levele, az iskola fejléces levélpapírján. Vagyis a már évtizednyi tapasztalattal rendelkező vezetés jóváhagyta a levél szétküldését, pedig sejthette volna, ez könnyedén válthat ki nemkívánatos reakciókat némelyik szülőből. Gillian Gibbons helyi asszisztense, aki maga is muszlim, szintén nem figyelmeztette kollégáját a veszélyre.

A szudáni közösség igazából csak alig két hete, az első, minden fontos részletet mellőző újságcikkből szerzett tudomást az ügyről. A sajtó nem értesülve, vagy nem érdeklődve a részletek iránt, csak éppen egy újabb szaftos botrányt szimatolva azt írta, hogy az illető iskolában egy angol tanítónő a prófétát sértegette. Nos, ennek köszönhetően kezdődött a düh és felháborodottság, mert az emberek szemében ez már megint egy újabb támadás a dániai Mohamed-karikatúrák és egyéb iszlámellenes megnyilvánulások sorában, amiből az embereknek már – ha hiszi az európai olvasótábor, ha nem – elege van. A reakció, hogy a kartúmiak tüntetést szerveztek a brit követség előtt, bármennyire is helytelen, teljesen érthető, hiszen emberi tulajdonság – sajnos – azonnal elhinni mindent, amit hallunk, még ha nem is tudjuk a részleteket, vagy mert, ahogy ez oly sokszor megesik, a sajtó kifordítva tálalja nekünk azokat. Persze itt sem mentség a tudatlanság. A világon mindenfelé ez történik, bármilyen botrány esetében. A részletek hiányában hajlamosak vagyunk magunk kitalálni a részleteket, s azokat tényként közöljük a többiekkel.

Az említett szomorú eset fent említett részleteit, hadd nyugtassam meg az olvasókat, nem magam találtam ki. Egy barátnőm ebben az iskolában dolgozik, aki egyébként egy pakisztáni származású, felettébb vallásos hölgy. Maga és többen a kollégái közül is értetlenül próbálták követni az eseményeket, de hogy ki és hogyan tett feljelentést, arról nem tudni, a vezetés nem beszél róla. A tanári kar szerint meglehetősen zavaró tény, hogy igazából senki nem akarta vállalni a felelősséget azért, hogy a levelet a vezetés engedélyezte, s a tanítónőt senki nem készítette fel azzal kapcsolatban, milyen gondokat okozhat ez a névválasztás. Ahogy megjegyezte barátnőm és férje, ha a tanítónőt felkészületlensége miatt felelősségre kell vonni, akkor ugyanúgy az asszisztensét, a vezetést, s a macit hazavivő szülőket is. Hisz mindannyiuknak tudomásuk volt a maci nevéről, és azt jóvá is hagyták. Vagy mindenkit felelősségre vonunk, vagy senkit. Egyébként pedig, ha elmagyarázzák a tanítónőnek, hogy valójában miért tekinti sértésnek egy vallásos muszlim ezt a profán névválasztást, akkor minden bizonnyal azonnal elnézést kért volna, s nem lett volna a dologból ilyen túlpolitizált diplomáciai ügy, ami sem Szudánnak, sem az iszlámnak nem használ. És furcsamód senkinek nem tűnt fel az sem, hogy még a kihallgatott gyerekek véleményét sem vette senki komolyan. A sajtó sem hozta nyilvánosságra, hogy a gyerekek maguk is bevallották, ők voltak azok, akik ezt a nevet akarták, tehát maga a név nem a tanítónő ötlete volt.

Időközben a brit kormány, nagyon okosan, két muszlim parlamenti képviselőt (a munkáspárti Lord Ahmedet és a konzervatív Warsi bárónőt) Kartúmba küldve elrendezte az ügyet, s a tanítónőt az angol titkosszolgálat gépén haza is vitték. Hazaérkezése után Gillian Gibbons több tévécsatorna vendége volt és minden bizonnyal lesz is, remélhetőleg tényekről szólnak majd ezek az interjúk.

A legironikusabb, amit a napokban erről a hallatlanul ostoba ügyről hallottam, az az, hogy állítólag hazautazása előtt a tanítónő azt nyilatkozta, ő szerette Szudánt, szeretett itt lenni, és hiányozni fog neki az ország. Valószínűleg sem ő, sem mi nem ismerjük meg soha a valóban fontos részleteket: ki tette a feljelentést és pontosan miért. Ismerve az itteni iskolák közötti elképesztően erkölcstelen vetélkedést (hiszen a magániskolák száma az elmúlt pár évben hihetetlenül megszaporodott Kartúmban), már az is felmerült az emberekben, hogy talán valamelyik vetélytárs szerette volna az iskola hírnevét csorbítani és esetleg be is záratni azt. Én magam is egy magánegyetem tanára vagyok már második éve, korábban két másik magániskolában is dolgoztam, és látva a nem éppen válogatott módszerekkel diákokat szerző intézmények működését, be kell valljam, akár ezt a verziót is lehetségesnek tartom. Ha valóban ez történt, akkor a feljelentő ideiglenesen elérte, amit akart, hiszen a vizsgálat kezdete óta hatósági rendeletre bezárták az iskolát, s ez a legutóbbi értesülések szerint januárig így is marad. Hogy hosszútávon mekkora kár érte az intézményt, csak később derül ki. Hiába kér az iskola bocsánatot nyílt levélben, hangsúlyozva, hogy a „hibát elkövető” tanítónőt azonnal elbocsátották, az emberekben a kezdeti düh után megfogalmazódik majd a kérdés önmagától is az iskolavezetés felelősségéről.

Nem lehet tudni, mi lesz, ahogy azt sem, mi történt. Tudatlanság, felkészületlenség, szenzációhajhászás, a tények elferdítése, és egy hatalmas adag bizalmatlanság mindkét oldalon? Mind, mind emberi hibák. Ezek nem kultúrákban, vallásokban gyökerező problémák, még csak nem is kormányok bűnei, hanem emberi bűnök.