Koszovói helyzetkép – a függetlenség előestéjén

Ederlezi a Babaj i Bokesen – a koszovói albánok a tavaszt ünneplik – a maguk módjánA szerző felvételFico, Slota, Dzurinda és mások, akik általában ennél sokkal kevésbé bonyolult ügyekben sem találnak közös hangot egymással, most példás egységbe tömörülve adtak hangot az aggodalmaiknak. Sajnálkoztak Szerbia széthullása miatt, bírálták Martti Ahtisaari, ENSZ-különmegbízott rendezési tervét, sőt egyesek attól sem riadtak vissza, hogy a koszovói albánokat kortól, nemtől és meggyőződéstől függetlenül egyszerűen muzulmán terroristáknak titulálják.

A számomra legbizarrabb fölvetés azonban mégiscsak az volt, mely szerint, ha Koszovó a szerbek beleegyezése nélkül nyerné el függetlenségét, akkor mi, szlovákiai magyarok is vérszemet kapnánk, és azonnal követelnénk az országtól való elszakadásunkat. Ebben a sületlenségektől hangos honi nyilatkozatháborúban többször eldöntöttem, tollat ragadok, s bár nem tartom magam Koszovó-szakértőnek, a dél-szerbiai tartományban szerzett személyes tapasztalataim alapján egy-két olyan tényre hívom fel az európai kisebbségek „irredenta törekvéseivel” riogatók figyelmét, amely hátha megzavarja majd a politikai „éleslátásukat”. Szerettem volna megkérdezni tőlük, ugyan mi hasonlatosságot vélnek felfedezni a koszovói és a szlovákiai történések között. Talán az elmúlt években nálunk is 15–16 ezer áldozatot követeltek a nemzetiségi ellentétek, mint a balkáni tartományban? Vagy itt is bombáznia kellett a NATO-nak a szlovák állásokat, hogy fölhagyjanak végre a magyarlakta településeken a népirtással? Illetve láttak-e manapság „szakértőink” nemzetközi békefenntartókat az ország déli vidékein, ugyanúgy, mint ahogy Koszovóban láthatnak mostanság? Ám mielőtt mindezt megtehettem volna, barátom és kollégám, Andrej Bán azzal az ötlettel keresett meg, menjünk el újra Koszovóba, hogy lássuk, mi zajlik ott, Európa utolsó háborújának színhelyén.

Lázár Cár Gárdája

Utunk első állomása Krusevác volt, a hírek szerint ugyanis a Szerb Veteránok Szövetsége épp ebben a városban kívánta megalakítani Lázár Cár Gárdáját. Ez az alakulat céljául tűzte ki, hogy mindenáron megvédi Szerbia egységét, és ha kell, fegyverrel foglalja vissza Koszovót az albánoktól. Reggel kilenckor, az akció hivatalos kezdési időpontjában azonban a Lazaricánál, a gyönyörű pravoszláv templomnál alig egy-két ember lődörgött. Miközben várakozunk, azon gondolkodom, hogyan is fogják véghezvinni küldetésüket ezek az elszánt harcosok. Koszovó visszafoglalásához először az ottani albán hadsereget kell legyőzniük, majd a tartományban állomásozó tizenvalahány ezer KFOR-katonát. Ott van még a nemzetközi és a helyi rendőrség, és ezután következhet a kétmillió albán leigázása. Meglehetősén kétséges kimenetelű vállalkozás, s az sem valószínű, hogy mindehhez elnyerik majd a nemzetközi szervezetek támogatását is. Időközben megjelennek az első veteránok: nagyrészt katonai egyenruhába öltözött, rosszarcú emberek, egyikük oldalán térdet verdeső szurony lóg. Jönnek még JCO-trikós fiatalok (állítólag ennek a szervezetnek a tagjai vettek részt a koszovói népirtásban), bámészkodók és újságírók érkeznek szép számmal. Dél körül elkezdődik a toborzás. Hangzatos jelszavak, szent fogadalmak röpködnek a levegőben, mindehhez katonai indulók adják az aláfestést. A sereg azonban sehogy sem akar néhány tízfősnél nagyobbra duzzadni. Az egyik szónok tudatja az egybegyűltekkel, hogy a JCO-s fiúkat letartóztatta a helyi rendőrség. Rövid hőbörgés után még megfogadják, hogy az akciót a következőkben több szerbiai városban is megismétlik, s ha kell, a parlament előtt tüntetnek majd. Tétova várakozás következik, eskütétel Lázár cár arcképénél, majd a tömeg oszlani kezd. Hallom, ahogy az egyik újságíró azt dünnyögi: „Kíváncsi vagyok, hány véreskezű tömeggyilkos volt most itt.” Elunjuk az egészet, s elindulunk Koszovóba. Merdárenál lépjük át a határt. Rossz emlékű hely. Legutóbbi utunkon épp itt tartóztattak fel minket a szerbek, mert hiányzott egy pecsét az útlevelemből. Akkor csak Berényi József külügyi államtitkár közbenjárására, és egy diplomáciai tiltakozó jegyzékváltás után tudtunk továbbmenni. Az órákig tartó várakozás alatt többször fölmerült bennem a kérdés, hogy ha Koszovó nem önálló állam, akkor engem most melyik határon szívatnak a szerbek? A másfél éve látottakhoz viszonyítva azonban most a változás szembeötlő. A homokzsákkal körülvett géppuskafészeknek nyoma sincs, a ronggyá lőtt ENSZ-lobogót sem látom. Az autókon ugyanúgy rendszámot cserél mindenki, mint régen – úgy tűnik szerb jelzéssel még most sem ajánlott Koszovóban autókázni.

Az Ederlezi áldozati bárányai

Mazgit felé menet látom, hogy az évekkel ezelőtt kezdődött fejlődés és újjáépítés jelenleg a korábbinál is nagyobb ütemben folyik. Új épületek, külföldi cégek lerakatai mindenütt. Meg katonasírok az út mentén. KFOR-erőkkel elvétve találkozunk, Andrej szerint a harmada sincs itt a katonáknak, mint a háború befejezésekor. Egy motelben szállunk meg, a kiszolgálás európai színvonalú. Koszovóban rengeteg külföldi tartózkodik, és az elmúlt években sok itteni albán dolgozott külföldön is, így hamar megtanulták, mi az, ami dukál. Természetesen euróval fizetünk, a szerb dinár itt sértésnek számítana. Elalvás előtt így újra elmélkedhetem egy sort a tartomány létező vagy nem létező függetlenségéről. Másnap Szent György-ünnepségekre megyünk. Mazgitban az albánok mulatoznak, a plemetini cigánytáborban az ottani kisebbség ünnepli az Ederlezit. Másfél órás autózás után érünk Babaj i Boke#sbe, ahol megrázó képek fogadnak. A hegyről vérpatak csordogál. A csúcson lévő szenthelynél ugyanis százszámra áldoznak bárányokat, melyeknek vérét rituálisan az ott lévő épület falára fröcskölik. Az állatokat megnyúzzák, a halomba rakott véres irhák bűze émelyítő. Amúgy minden egy hazai piknikhez hasonlít, az emberek esznek-isznak, és a tavaszt ünneplik – a maguk módján. Egy albán férfi szólít meg minket. Miután megtudja, hogy külföldiek vagyunk, azonnal a háború borzalmairól kezd beszélni. Arról, hogyan ölték meg a bátyját a szerb szabadcsapatok, miként szúrták le a segítségére siető tizenkét éves unokahúgát, s hogy a terhes nők hasából hogyan vágták ki szuronyokkal a magzatokat. Kár, hogy nincs itt egyik szlovákiai politikus sem, aki vitatkozna vele, és elsorolhatná neki kifogásait Koszovó önállósodásával kapcsolatban. A völgyből énekszó hallatszik, s az áldozati bárányok vére lassan fölszárad a lábunk alatt.

„Forgassuk vissza az idő kerekét tizennégy évvel”

Ezután Prizrenbe, sokak szerint talán a legszebb keleti stílusú albán városba megyünk. A település határában megállunk egy katonatemetőnél, a művirágokkal borított sírokat az elesett harcosok fényképei díszítik. Prizren valóban hangulatos, a domboldalban mecset, a hegytetőn ősi erőd áll. Arrébb egy szétlőtt pravoszláv templom, melyet legnagyobb meglepetésünkre épp restaurálnak. Andrej azt mondja, két éve ezt még gépfegyveres német katonák vigyázták. A városban nem állítottak még helyre minden szétlőtt szerb házat, ám többségüket már tatarozzák. Úgy tűnik, a koszovói albánoknak sem mindegy, hogy milyen kép jelenik meg a nemzetközi sajtóban arról, hogyan bánnak az itteni kisebbségekkel. A múltkor a városból kifelé jövet német páncélozott jármű hajtott elénk. A katonák kiparancsoltak minket az autónkból, átkutatták a járművet, bennünket pedig megmotoztak. Most jóval kevesebb egyenruhást látunk, és ezek egyike sem törődik velünk.

Másnap Kosovska Mitrovica, a kettészelt szerb–albán város az úti cél. Odafelé azon gondolkodunk, meglátogassuk-e Milica Tošičot a közeli Osojanéban. A spanyol katonák őrizte faluból régebben hetente kétszer indult páncélosok kísérte autóbusz Mitrovicába. Egy ideje azonban nincs katonai kíséret, ezt a szerbek megkérdezése nélkül szüntették meg. Komolyabb atrocitás eddig nem volt, de az albán falvakon áthaladva kővel dobálják meg a járművet az albán gyerekek. A dombon görög támogatásból helyreállított pravoszláv templom áll, a völgyben spanyol katonai bázis. A területen a háború előtt mintegy 1000 szerbek által lakott ház állt, most összesen 350 ember él itt. Az első ötvenhárom szerb négy éve jött vissza ide, sátrakban laktak, mert amíg odavoltak, az albánok felgyújtották a házaikat. A falut bombázták, a domboldal most is alá van aknázva. Milica Tošič az elsők közt jött vissza. Régebben kőművesként dolgozott, most azonban nincs munkája. Azelőtt Horvátországban élt, onnan is a háború elől menekült el. Albánul nem beszél, egyébként sem mer egyedül bemenni a városba. A múltkor megkérdeztem tőle, mi lenne a leghőbb vágya? ĺgy válaszolt: „Forgassuk vissza az idő kerekét tizennégy évvel. Legyek újra Horvátországban, és adja az Isten, hogy ez az egész szörnyűség meg sem történjék.” A faluban szlovák alapítványi pénzből Andrej Bánék 40 ezer euróért építtettek iskolát. Az itt élők szegények, a házak berendezése spártai, ám a körülmények ellenére az idén is jöttek vissza ide emberek. A menekülttáborban néha enni sem kaptak, sportcsarnokokban zsúfolták össze őket a szerb testvéreik. Kilátástalan volt az életük, annál talán ez is jobb, ami itt van. A helyiek elképzelni sem tudják, mi lenne, ha a faluban nem állomásoznának spanyol katonák. A szomszéd tanya albán, ott gazdálkodnak, a következő szerb, az évek óta szétlőve, lerombolva áll. Másfél éve, egy reggel tanúja voltam annak, hogyan indult el innen az a bizonyos autóbusz Mitrovicába. A spanyolok a buszmegállóban várakoztak, majd megérkezett egy újabb páncélozott jármű, és a katonák elmentek pálinkát inni a kocsmába. Megtudtuk, hogy egy KFOR-katona havi keresetéből az egész völgy lakói egy hónapig élhetnének. Megrázó volt látni, ahogyan egy szerb férfi nézte a szedelőzködő helyieket, és az arcán végigcsorogtak a könnyek.

Robbannak még itt-ott gránátok

Drsniket, a kísértetfalut, ha száz évig élek, akkor sem felejtem el. Itt évekkel a háború után is elképesztő a pusztítás nyoma. Se út, se bolt, romok mindenütt. A szerb templom egy romhalmaz, ám a kísérőnk mégis bemegy imádkozni. Közben amerikai rendőr érkezik, barátságos, szívesen beszélget velünk. Nem tud komolyabb rendbontásról, szerinte napról-napra javul a helyzet. A helyiek összesereglenek, hívnak, nézzük meg az új házaikat. A romok mellett külföldi segítségből épült házak. Tákolmányok, szemmel láthatóan hanyag munka, van, ahol villany, van, ahol víz nincs. Újság sincs, tévé- vagy rádióadó nem fogható a faluban. Hetente fejenként néhány eurót kapnak az itt élő emberek élelmiszerre. Egy nyugdíjas vasutas férfi azt mondja nekünk, bizonyítékai vannak arra, hogy sohasem bántotta az albánokat. A helyi tanító házában nincs három pohár, így egy joghurtos dobozból isszuk a pálinkát. Ők a múlt évben jöttek vissza, a gyerekeiket még nem hozták haza. Munkalehetőség sincs, egy helybéli asszony azt mutatja, hogyan nézi nap mint nap a domboldalból a földjeit, amelyen most az albánok gazdálkodnak. Elképesztő kilátástalanság. Autóbusz csak elvétve jön a faluba, állítólag a jövő héten már az ennivalót sem hozzák fel ide. Rájuk senki sem vigyáz, de egyelőre nem érte őket támadás. A szomszéd község lakosait a 2004-es zavargások idején az amerikai katonák helikopterekkel alig fél óra alatt menekítették ki, mert körbevették őket az albánok. A házakat így is felgyújtották. Az UNMIK aztán azzal büntette az albánokat, hogy nekik kellett újjáépíteniük a szerbek lerombolt házait.

Déltájban érünk Mitrovicába. Az Ibar folyó albánok lakta oldalán viszonylagos gazdagság van, a két városrészt összekötő hídon csak egy cseh rendőrrel találkozunk. Azt mondja, itt-ott időnként robbannak gránátok, de egyébként nyugalom van. A szerb oldal jóval szegényebb, a boltok polcai olyanok, mintha a nyolcvanas évek kommunista hiánygazdasága köszönne vissza. Itt dinárral fizethetünk. A nacionalista jelképeket árusító szuvenírboltban Milosevicset, Karadzsicsot dicsőítő képeslapok és Amerikát gyalázó képek kaphatók. A tulajdonos, Sinisa Radovič pálinkával kínál, és azt kérdi tőlünk, tudjuk-e, hogy a függetlenedni kívánó Koszovó földjeinek 82 százaléka szerb tulajdonban van. A dombon újjáépített szerb templom áll, a város főútján „Oroszok, segítsetek rajtunk” feliratú transzparenst lenget a szél. Itt francia katonák járőröznek, csak a kávéház ablakán keresztül tudjuk őket fotózni.

Miközben a határ felé autózunk, Naim Breznicával, a Koszovske polei Radio-K igazgatójával folytatott beszélgetés szavai csengnek a fülemben. A rádió az egyetlen itteni kétnyelvű adó, külföldi támogatásból egy toronyházban bérelt lakásban működik. Az igazgató elmondta, a kétnyelvűség miatt mindkét oldalon hazaárulónak tartják, így gyakran kap fenyegetéseket. Mesélte, hogy a szerbek és az albánok az elmúlt évtizedekben soha nem éltek együtt: „Mi egymás mellett éltünk”. Beszélt még a kék kamionokról, amelyek hetente hozzák az albán halottakat a szerbiai tömegsírokból. Szerinte Koszovó újbóli felosztása azonnali háborút eredményezne, ám a helyzetet az ő véleménye szerint is rövidesen orvosolni kell. „Minden attól függ, hogy mit akarnak a nagyhatalmak – mondta. – Ha a szerbeknek és az albánoknak kell majd megállapodniuk a tartomány jövőjéről, akkor itt soha sem lesz megegyezés. Mi a megoldás? Nem tudom. A külföldi rendőrök már holnap hazamehetnének, nincs rájuk szükség, ám a KFOR-erőknek, hogy béke legyen, örökre itt kell maradniuk.”