Géppuskával lőtték szitává a magyar élsportolókat

Az alsó sorban balról a második Joó Sándor Hárman lehettek, s nyilván fiatalemberek. Azóta viszont már 50 esztendő múlt el, ezért feltételezem, hogy már régen a nyugdíjas éveiket töltik egészségben. Mivel azt az elvet vallom, hogy Isten mindenkit sokáig és boldogságban éltessen, nekik is ezt kívánom, noha az említett napon olyan gaztettet követtek el, ami megbocsáthatatlan.

Nem rajtuk múlt, hogy tiltott határátlépés kísérletének ürügyén nem négy, hanem „csak” két magyar fiatalembert lőttek szitává nem sokkal az után, hogy azok a sétahajóról ruhástól a Dunába vetették magukat, hogy osztrák partot érve a szabad világba juthassanak. S ráadásul felszólítás és figyelmeztető lövés nélkül, holott azok már a Dunába ugrásuk pillanatában a folyó osztrák oldalán mentették a bőrüket. Ez a rémtörténet indított arra, hogy 1989 őszelőjén megírjam és kiadassam „Embervadászat a Dunán” című kötetem.

Kik voltak ők négyen

Szilárd Zoltán sokszoros magyar úszóbajnok, aki ifjúsági versenyzőként állt rajthoz a 100 méteres gyorsúszásban az 1948-as londoni olimpián. Óriási meglepetésre a döntőbe jutott, s csupán a tapasztalatlanságának „köszönhette”, hogy nem dobogós helyen végzett. 1952-ben azonban annak ellenére sem vehetett részt a helsinki olimpián, hogy ott akár nyerhetett is volna. A barátnője ugyanis „jó helyen” elfecsegte, hogy Zolinak nem áll szándékában az olimpia után hazatérni. Közrejátszott azonban Szilárd mellőzésében az is, hogy nem palástolta a kommunista vezetéssel szembeni véleményét. Kijelentései a hírhedt Államvédelmi Hatóság figyelmét sem kerülték el.

Ilyen előzmények után érkezett el számára 1956 tavasza, amikor már szinte a bőrén érezte, mindenáron el kellene hagynia az országot. Fekete Gábornak, a tehetséges és a gyerekekhez csupa szív úszóedzőnek is mehetnéke támadt. S amikor külföldi szerződést kapott, nyilvánvalóvá vált számára: mennie kell.

Joó Sándor, a sokszoros ifjúsági úszóbajnok és élvonalbeli vízilabdázó magától értetődőnek vette, hogy Zolival és Gabival, a legjobb barátaival tart, Payer Károly kerékpárversenyző is csatlakozott hozzájuk, bár meg kellett őt tanítani lehetőleg minél gyorsabban és kitartóan úszni.

Az életükért úsztak

Ausztriába jutásuk lehetőségeit sorra véve csupán az látszott számukra kivitelezhetőnek, hogy a Pozsonyból induló sétahajóról abban a pillanatban vetik magukat vízbe a hajó hátsó fedélzetének jobb oldali végéről, amikor az Dévénynél befejezte a 180 fokos fordulatát. A hajót addig a szlovákiai partvonal felőli oldalán kísérő őrnaszád ugyanis azért nem fordulhatott vele együtt, mivel eközben mindenképpen át kellett volna térnie az ott igen keskeny és sebes sodrású folyó osztrák víztükörre. Szilárdék vízbe ugrásáról tehát csak megkésve értesülhettek. Erről többször is meggyőződtek a hajóval tett felderítő-útjaik során. Arra viszont nem gondoltak, hogy bárkinek is gyanússá válhat, hogy többször utaznak a hajóval.

Az őrhajón látott csehszlovák határőrök nem keltettek bennük félelmet, mivel a Pozsonyban velük barátkozó helybeliek azt mondták nekik: a határőröknél nincs tűzfegyver, vagy ha mégis, azon a helyen már úgysem használhatnák, hiszen a sétahajó akkor már osztrák felségterületen, de mindenképp annak közelében halad.

Fekete Gabi „Uraim!” rajtjelére várva még egyszer, utoljára egymásra néztek, s amikor elhangzott, ugrottak. Szilárdtól tudom, élete alighanem leghosszabbra sikerült, úszóversenyeken tetemes előnyt jelentő rajtfejesével repült a Dunába, több mint ezer ember szeme láttára.

Ami ezután történt, azt már csakis tőle tudhattam meg 1991 tavaszán, amikor az amerikai címét és telefonszámát megtudtam közös jó barátunktól, az USA New Jersey államában élő Vajda Györgytől, aki szintén úszó volt.

Amikor vizet ért, megérezte a hajó lapátkerekeinek rettenetes erejét. Habár jóval távolabb ugrott ahhoz, hogy magához ránthassa a lapátok által óriási erővel megforgatott víz, mégis mélyebbre kellett úsznia, hogy kikerüljön az örvényből.

Hálálkodott is az Úrnak, amiért a normális emberi tüdő oxigén-befogadóképességének legalább a kétszeresével áldotta meg. Ennek, no és persze a remek kondíciójának köszönhetően legalább 50 métert úszhatott víz alatt. Mégsem ez töltötte el nagyobb rémülettel, hanem amikor meghallotta, hogy odafent... lőnek! Tudta, hogy baj van. Addigra elfogyott a levegője, ezért kénytelen volt feljönni a víz alól. Amíg él, képtelen feledni azt a borzalmas látványt, ami elébe tárult. Három határőr géppuskával és géppisztollyal lőtte a vízben egymáshoz közel, az életükért küszködő sorstársait, mintha azok nem emberek, hanem nílusi krokodilok lennének.

Látva, hogy az őrnaszád egyre kisebb sugarú kört leírva közelíti meg őket, miközben fegyvereik valósággal okádják rájuk a lövedékeket, magára akarta vonni a hóhérlelkű határőrök figyelmét. Ezért velőtrázó hangon ordítozni kezdett a halálos veszedelemben levő barátainak:

– Víz alá! Víz alá! Bukjatok víz alá!

Remélte, hogy meghallották a figyelmeztetését, azt viszont elérte, hogy az őrnaszád feléje forduljon. A pillanat tört része alatt futott át a gondolat, hogy az a három embervadász mire készül. Szeretnék szétloccsantani a fejét naszádjuk orrával. Szinte repültek feléje, tüzelni azonban képtelenek voltak, mivel hajójuk magas mellvédje mögött álltak. Tétovázásra nem volt idő. Egy hatalmas levegővétel után a víz alá bukott. Ám mielőtt úszni kezdhetett volna az életét jelentő osztrák part felé, hirtelen úgy érezte, mintha valami dunai szörny leszakította volna mindkét lábát. Pedig „csak” az őrnaszád propellerje „harapott” a nadrágjába, s tépte le róla egy rántással. Szerencséjére mindkét lába sértetlen maradt, ezért a meder felé tovább úszhatott.

Szikla benyomását keltő követ érzett a Duna fenekén. Jó erősen belekapaszkodott, nehogy lefelé sodródva ott bukkanjon fel a vízből – a folyó erős sodrásával számolva –, ahol az embervadászok várhatták felbukkanását. Újra hallotta a sorozatlövéseket, s úgy érezte, mintha nem is odafent, az életüket menteni igyekvő barátai lennének a célpontok, hanem ő. Talán fél perc múltán halkult a fegyverropogás, kisvártatva pedig olyan csend lett körülötte, mintha éjszaka egy sír szélén ülne a temetőben. Elfogyott tüdejéből az oxigén, ezért egy erőteljes rúgással igyekezett minél gyorsabban feljutni a felszínre. Karcsit és Gabit nem látta, Sanyi mozdulatlan teste azonban tőle jókora távolságra sodródott a Dunán. Ekkor már nem látta ugyan értelmét, hogy újra magára vonja az embervadászok figyelmét, mégis – önkéntelenül – ordítani kezdte:

– Víz alá! Víz alá! Bukjatok a víz alá!

Először az egyik, majd a másik két határőr is – akik addigra már azt hihették, hogy megfulladt – őt szerette volna lekaszabolni. Talán 40-50 méterre lehettek tőle. Az első sorozatukkal nem találták el, utána pedig már hiába próbálkoztak, mivel újból a Duna fenekére merült, s teljes erejével úszni kezdett az osztrák part felé. Csakhamar elérte a parti termésköveket, s azokon araszolva bukott fel ismét a víz felszínére, hogy – miként remélte – csak ő láthassa, ami az őrnaszád körül történik. Minden eshetőségre készen teleszívta a tüdejét levegővel, remélve, hogy bármelyik pillanatban alábukhat, ha szükséges. Már-már elhitte, hogy észrevétlen maradt, amikor lövedékek kezdtek csapkodni körülötte. Tudta, ha nem sikerül egy fürge gyíkot meghazudtoló gyorsasággal felszaladnia a víz alatti kövekről a partra, s ott eltűnnie előlük, vége az életének.

Nekidurálta magát, s nem törődve a talpát megsebző kövekkel, és a feléje záporozó lövedékekkel, felfelé rontott. A part tetejére érve rohant tovább osztrák földön a szántáson. Még ekkor is süvítettek körülötte a lövedékek. Szerencséjére rosszul céloztak a határőrök.

– Jézus Máriám, ezek a hapsik jönnek utánam! – futott át agyán a rémisztő gondolat, s ettől annyira megrémült, hogy Hilfe! Hilfe! kiáltásokkal rohant a parttól kb. ezer méterre vélt ház irányába. Félúton lehetett a part és a ház között, amikor embereket látott kijönni az épületből. Ez adott neki erőt ahhoz, hogy tovább fusson, s csak akkor zuhant földre liszteszsákként, amikor érezte, már nem történhet vele semmi baj.

Új hazára lelt az USA-ban

A házban születésnapi ünnepséget tartottak. A ház asszonyát köszöntötték a családtagjai és a barátai. Zoltán akkor született másodszor. Szeretettel fogadták, s habár ma már 50 év múlt el azóta, vágyálma eljutni még egyszer abba a házba, s illendően megköszönni nekik, amit tettek érte. Telefonhívásukra hamarosan megérkeztek az osztrák csendőrök, számolva azzal az ijesztő lehetőséggel is, hogy ha az embervadászok oda is elmerészkednének, biztosíthassák a védelmét.

Miután jól beszélt németül, beszámolt nekik a történtekről. Hüledezve hallgatták, s amikor befejezte tájékoztatásukat, megkérték, tartson velük, hátha sikerül rátalálniuk a barátaira a Duna partján. Ez a reményük hamarosam szerteforszlott, a part közeli lábnyomok pedig arról „árulkodtak” a csendőröknek is, hogy Zoltánt még ott is követték egy darabon az embervadászok. Legalább két órát barangoltak a partvonalon, remélve a csodát, hogy Zoli barátai közül legalább az egynek sikerült túlélnie a mészárlást.

Szomorúan vették tudomásul, hogy nem, ezért a csendőrök rádión azt az utasítást kapták a parancsnokuktól, hogy gépkocsival szállítsák őt Bécsbe. Odaérve az újságírók, televízió- és rádióriporterek olyan hercehurcát csaptak körülötte, mintha a Marsról érkezett volna oda, s még aznap világgá kürtölték, milyen véres kaland árán sikerült a neves magyar úszónak a kommunizmusból a szabad világba szöknie.

Az Österreische Pressnél – Osztrák Távirati Iroda – remek állást biztosítottak számára, rövidesen befolyásos barátok vették körül, s amikor 1956. október 23-án „megmozdult a föld” Budapesten, s csakhamar az egész országban, az Österreische Press munkatársaként többször járt itthon 1957. január 17-ig.

A nagy lehetőségek hazájaként számon tartott USA-ban kezdett új életet, segédmunkásként. Néhány évvel később azonban már valóra válthatta gyermekkori álmát, hogy repülőgépet vezethessen. A későbbi években Zoltán érdeklődése az ingatlanpiac felé fordult. Jelenleg a kaszinók fővárosában, Las Vegasban él, s ha meghallja valahol a magyar himnuszt, elérzékenyül.

Mi lett a többiekkel?

Tubákné Joó Katalintól szereztem tudomást arról, milyen véget ért az általa édestestvéreként szeretett unokabátyja, Joó Sándor élete.

A Szabad Európa magyar adásából vették a hírét annak, hogy 1956. augusztus 19-én négy magyar fiú Pozsony közelében, egy sétahajóról a Dunába ugrott, hogy Ausztriába szökjön, de csak az egyik ért élve partot. Kettő eltűnt a vízben, egyet pedig a csehszlovák határőrök elfogtak. A híradásból az is kitudódott, hogy a magyar fiúk akkor ugrottak a vízbe, amikor a hajó osztrák vízen járt.

Rossz előérzetük támadt, hogy Sanyi és Gabi lehet az a kettő, hiszen nem tértek haza. Egyre nyugtalanabbak lettek. Keresni-kutatni kezdték, mi lehet az oka, hogy még mindig nem adtak magukról hírt, de érdeklődésük mindenütt süket fülekre talált.

„Eltűntek” – ez volt a legtöbb, amit mondtak nekik. Ők persze nem elégedtek meg ezzel. Tudták, a föld nem nyelhette el őket. Valaki azt tanácsolta nekik, írjanak levelet a Pozsonytól a Dunán lefelé egészen a magyar határig található hajóállomások vezetőinek. Számítva arra, hogy ha Sanyi lenne a Dunában eltűnt áldozatok egyike, valamelyiküknek tudnia kell erről. Egymás után érkeztek a nemleges választ tartalmazó levelek, mígnem 1957 februárjában a Gönyűvel szemközti kolozsnémai hajóállomás vezetőjének leveléből világossá vált számukra, hogy Sanyi az ott 1957. szeptember 17-én partra vetett holttest. A karján lógó lánc tette ezt egyértelművé, amit az Argentínából hazatelepült szerelmétől kapott ajándékba.

A Joó család addigra már értesült arról is, hogy a másik áldozat Fekete Gabi volt. Csakhogy amíg őt a testi bizonysága alapján a pozsonyi zsidók tisztességesen eltemették városuk sírkertjében, Sanyi teteme a kolozsnémai temetőn kívüli hagyma- vagy krumpliföldből került elő 1957 tavaszán, 52 lövedékkel a testében! Gabi testét is géppuskalövedékek szaggatták szét!

Payer Károlyt alaposan összeverten adták át magyar kollégáiknak a csehszlovák határőrök, amit követően előzetes letartóztatásban várta, hogy a bíróság ítélkezzék felette. Szerencsésnek mondhatta magát azért is, hogy cselekménye amnesztia alá esett, ezért az ítélethozatala napján visszanyerte a szabadságát. Egészségi állapotát azonban annyira megviselte életének ez a pokoli kalandja, hogy folyamatos orvosi kezelésre szorult. Amikor könyvem írásához kezdtem, már évek óta nem élt, ezért csak az özvegyével beszélhettem. Előtte nyitott könyv volt imádott férjének élete. Ezért azt is tudta, hogy csakis a Szilárd Zolihoz és a többiekhez fűződő barátsága indította arra, hogy velük tartson.

Mit tehettek mindezekhez hozzá? Csupán annyit, hogy ha a Joó Sándor és Fekete Gábor haláláért felelős egykori határőrök egyike is életben van még, gondolataiban kérjen bocsánatot tőlük, szeretteiktől, és esdekeljen kegyelemért Istennél.