Ablak a világra

Önálló, önfenntartó életünk ki tudja hányadik állomása egy nyolcadik emeleti saroklakás volt Pozsony-Ligetfalu-Alsón. Másfél évig gyertyafénynél vacsoráztunk, mert a konyhában beázott a vezeték, de a kilátás némileg kárpótolt. Albérletünk félkörpanorámás erkélyéről nemcsak a Pannóniai úton táborozó örömlányok pontos ügyvitelét tudtuk nyomon követni, hanem a bergi határátkelőre is ráláttunk. A hölgyeknek köszönhetően egyszer tanúi voltunk egy kerékpáros menetnek, ez a történet privát kis legendáriumunk részévé vált. Berg nem kínált ennyi izgalmat: autók húztak ritkás sorokban a túloldal felé, a távolban pedig szélmalmokat fújt a szél. Akkor volt jó arrafelé nézni, amikor úrrá lett rajtunk a „bánatos farkaskutya” állapot: a négy fal között szűkössé és unalmassá vált a tér, kint viszont tágas és titokzatos volt a világ.

Be-betérő barátainknak speciális látványosságként tálaltuk Ausztriát. Persze azt sem felejtettük el megemlíteni, hogy Magyarország is ott van a kertek alatt: onnan érkező vendégeink szerint, ha elég mélyen kihajoltak az ablakon, egy bizonyos szögben tartva a mobilt, még „magyar” térerő is akadt. Szóval büszkélkedtünk, milyen jó kis helyen lakunk, záróakkordként pedig rendszerint megjegyeztük: „ha valami történne, könnyű menetfelszereléssel egy óra alatt túljutunk a zöldhatáron”.

Hogy miért a pesszimista forgatókönyvből próbáltunk poént csiholni? Talán generációs, talán történelmi adottság. Irreális és mégis elképzelhetőbb eseménynek tűnt, hogy hátizsákba pakoljuk a motyónkat, és valamiféle közelebbről nem meghatározott, de kényszerítő körülmény miatt hazát cserélünk, mint az, hogy hirtelen mosolygó szlovák családok települnek át a mindennapi akadályként megszűnő határ túlsó oldalára.

Sajnálom, hogy nem mi találtuk fel az évszázad ötletét, noha ott volt az orrunk előtt, de… a határok.

Ha nem lett volna ott a fizikai határ, akkor ott lett volna az a még erősebb határ a zsigereinkben: csak úgy, nyomós ok nélkül mit keresne az ember idegenként idegenben? És ha ez sem lett volna elég, ott lett volna a következő probléma – a piszkos anyagiak, amelyek határt szabnak a legmerészebb képzeletnek is. Egy többedmagunkkal megosztott, alig-alig fenntartható minimalista albérletből nagyon merész dolog lett volna arról álmodni, hogy néhány kilométerrel arrébb reggelente családi villában ébredünk, kocsiba pattanunk, pár perc alatt besuhanunk a fővárosi munkahelyünkre, és ha van, visszük a gyereket is, óvodába, iskolába...

És nem hiszem, hogy ha a mai napon önálló, önfenntartó életünk minden bankszámlakivonatát a talpunk alá polcolnánk azon a bizonyos erkélyen, ez a támaszték sokkal elérhetőbbé tenné a kilométerben amúgy tényleg közeli túlsó partot.