A siker kötelez és erőt ad

Ladányi Lajos és utasai. 1994. szeptember elsején hat kisdiákkal először hagyta el Kálazt a régi piros, mára kiszolgált mikrobusz. Azok, akik már ezt is nagy sikerként könyvelték el, még nem is sejtették, hogy valójában egy hosszú, de annál örömtelibb folyamat vette kezdetét.Dömötör Ede felvétele Sokan sokat írtak már az anyanyelv fontos nemzetteremtő és nemzetmegtartó, közösségformáló szerepéről, erejéről, számomra mégis talán Kosztolányi Dezső szavai fejezik ki legtömörebben mindazt, amit az anyanyelv szeretetéről el lehet mondani: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én.”… Ez a közösség valódi bizonyosságát adta annak, hogy nem csak szavakkal szereti anyanyelvét… Példamutató, hogy hosszú évekig nem adták fel a maguk elé tűzött célt, hanem hosszú évekig jártak utána amíg megvalósították. A siker titka, amint mondják, a szándék állhatatossága.

A fenti szavakkal Mádl Dalma, a magyar köztársasági elnök felesége üdvözölte levélben a kálazi magyar szülőket abból az alkalomból, hogy november 25-én új iskolabuszt avattak. Az esemény rangját és jelentőségét azonban nem csak a vadonatúj Ford Tranzit köré sereglett gyerekek és felnőttek öröme adta meg, hanem leginkább az a tény, hogy 1994 szeptembere óta, amikor először gördült ki a faluból az előző mikrobusz, már huszonegy kálazi gyermek járhatott magyar iskolába és tizennégy év után újranyílt a helyi magyar osztály is. A kezdet kezdetén, persze itt is, mint Szlovákiában sok helyen, a minduntalan akadályokba ütköző tervek, a gáncsoskodó hivatalnokok és a siker esélyében is kételkedő szülők voltak túlsúlyban.

Hosszú kerülő utakon

Amiben ez a zoboralji történet mégis különbözik a többitől az az, hogy akadt egy olyan ember is, aki hitt abban, hogy a kitartó munka előbb-utóbb eredményhez vezet, és nem csak a saját életét rendelte alá egyetlen célnak, hanem egy egész közösséget meg tudott nyerni. Ladányi Lajosnak hívják. Az elhatározás, hogy mindent megtesz a régió magyar iskoláinak megmentéséért, lényegében akkor fogalmazódott meg benne, amikor a saját gyermekét szlovák iskolába kényszerült íratni, mert sem a lakhelyén, Kálazon, sem annak közelében nem volt magyar. Ő azonban nem békélt meg ezzel a helyzettel és már 1990-ben szorgalmazni kezdte az 1983-ban megszüntetett kálazi magyar tagozat újranyitását. „Rengeteg kilincselésbe tellett amíg ráébredtünk, nem ez a járható út, mert az illetékesek csak azért kérnek tőlünk mindig újabb kimutatásokat és igazolásokat hogy az időt húzzák” – emlékezik vissza a tizenegy évvel ezelőtt történtekre Ladányi Lajos. „Számomra ez jó lecke volt, hogy megtanuljam, sok víznek kell még lefolynia a Dunán ahhoz, hogy egy szlovák hivatalnok könnyű szívvel üsse a pecsétet egy új magyar iskola működését engedélyező iratra, de egyszersmind arra is ráébredtem, hogy akkor sem szabad feladnunk, ha csak hosszú kerülő utakon érhető el a cél. Miután egyértelművé vált, hogy a magyar iskola nem jön hozzánk, úgy döntöttünk, mi megyünk utána. Néhány szülővel közösen elhatároztuk, hogy a húsz kilométerre lévő Nagycéténybe fogjuk szállítani a gyermekeinket. Az 1994/95-ös tanévet négy család hat gyermeke kezdte volna Nagycétényben, és mivel hamarosan az is kiderült, hogy az elkövetkező években szintén lenne utánpótlás, azon kezdtünk dolgozni, hogy alapítványi támogatással egy mikrobuszt vásárolhassunk.”

Ismét elkezdődött a tapogatózás és a levelezés, majd az Illyés Közalapítvány kuratóriuma 1994 tavaszán 1,5 millió forintnyi támogatást ítélt meg egy használt kisbusz vásárlására, az üzemanyag költségeit pedig Frideczky János Vidéo Alapítványa vállalta. 1994. szeptember elsején hat kis utassal először hagyta el Kálazt a piros mikrobusz. Azok, akik már ezt is nagy sikerként könyvelték el, még nem is sejtették, hogy valójában csak egy hosszú, de annál örömtelibb folyamat vette kezdetét.

Érdemes volt belevágni

„Soha nem terveztem előre, mindig az éppen aktuális kihívásnak akartam megfelelni” – mondja Ladányi Lajos, aki azóta is minden nap kétszer teszi meg az utat Kálaz és Nagycétény között. „Alpolgármesterként félállást vállaltam a Kálazi Községi Hivatalban, de nagy segítségemre volt az Együttélés, később az MKP is, hogy járási titkárként alkalmaztak, mert ezzel lehetővé tették, hogy teljes mértékben a vállalt feladatoknak szenteljem az időmet. Már akkor tudtam, hogy az iskolabusz nem csupán egy átmeneti pótmegoldás, hanem ezen múlhat, lesznek-e a következő években is magyar elsősök, akikért érdemes nagyobb tervek megvalósításába is belevágni.” Lettek. 1995-ben tizenkét, 1996-ban pedig már tizenöt gyermek utazott a piros mikrobusszal és mivel több nem is fért volna el, három év után a kálaziak ismét a helyi magyar osztály újranyitásán kezdtek munkálkodni. Ezúttal sem volt könnyű dolguk, hiszen a járási hivatal oktatásügyi osztályvezetője azáltal, hogy a gyerekek Nagycéténybe jártak, biztosítottnak látta az anyanyelvi oktatáshoz való jogukat és mit sem törődött azzal, hogy ez csupán a szülők áldozatvállalásának köszönhető.

„1997 májusában fellebbezést nyújtottam be a Nyitrai Kerületi Hivatal oktatásügyi osztályvezetőjéhez. Azzal érveltem, hogy a magyar osztály új színt, ösztönzést vinne a kálazi iskola életébe, és az önkormányzat támogatására is hamarabb számíthatna az iskola, ha a javarészt magyar képviselők gyerekei oda járhatnának. Választ ugyan nem kaptam, de legalább foglalkozni kezdtek az üggyel, minden apró részletnek utánajártak, még azt is ellenőrizték, tényleg nem jár-e közvetlen buszjárat Kálazról Nagycéténybe. Szeptember másodikán még úgy vittem húsz gyereket két fordulóval Nagycéténybe, hogy fogalmam sem volt, mi lesz, aztán harmadikán megkaptam a járási hivatal határozatát arról, hogy a Nagycétényi Alapiskola kihelyezett osztályt nyithat Kálazon. Egy napom volt arra, hogy pedagógust keressek, mert amíg nem voltam biztos a dologban, senkit nem akartam hitegetni, de végül ez is sikerült. Visszatért a faluba egy nyugdíjas tanítónő, aki annak idején a gyerekek szüleit is tanította és a tantestület legtöbb tagját ismerte. A második tanévben, amikor egy fiatal pedagógus váltotta fel őt, már az iskola és a falu is befogadta a magyar osztályt. Azt hiszem, a lelke mélyén mindenki elismerte, hogy itt csak egy természetes, magától értetődő dolog folytatódik. Azóta kétszer is meg kellett küzdenünk az osztály újranyitásáért, mert mindig csak egy tanévre engedélyezték. Mostanra azonban bizonyossá vált, hogy amíg lesz Kálazon magyar elsős, addig lesz magyar iskola is.”

Mindig van remény

az újrakezdésre

A mikrobusz, persze, azóta is rótta a kilométereket – felső tagozatos diákokkal naponta iskolába, nyaranta kirándulásokra, magyarországi táborokba – nem csoda, hogy az elmúlt hét év alatt bizony jócskán megkopott. Nem a kényelem, hanem a gyermekek biztonsága volt az első szempont, amikor Ladányi Lajos elhatározta: megpróbál támogatást szerezni egy vadonatúj Ford Tranzit megvásárlásához.

„Először úgy látszott, hogy az Ilylyés Közalapítvány fizeti ki a busz árát, de végül csak másfél millió forint támogatást tudott nyújtani. Huszonöt és százezer koronás tétellel két magánszemély is hozzájárult a költségekhez, de még mindig csaknem nyolcszázezer korona hiányzott, amikor Frideczky János felajánlotta, hogy megelőlegezi nekünk ezt az összeget, és ha sikerül újabb támogatókat szereznünk, esetleg visszatérítjük egy részét. Ily módon tudtuk kifizetni és november 25-én felavatni az új ezüstszürke mikrobuszt, amely számunkra azt is szimbolizálja, hogy mindig van remény az újrakezdésre. Mert amikor már szinte reménytelennek tűnik a helyzet, akadnak segítőkész emberek, a körülményeket pedig mi is képesek vagyunk befolyásolni.”

Szakközépiskola Alsóbodokon

A kálazi magyar közösség és Ladányi Lajos példája rövid időn belül nem csak a falu, hanem az egész zoboralji régió életét befolyásolta, és talán nem túlzás azt mondani, hogy számos, hasonló gondokkal küzdő magyar település merített erőt abból, amit itt, az elfelejtett végeken sikerült véghezvinni. Hiszen tíz évvel ezelőtt ki hitte volna el, hogy a Nyitrai járás alig tízezres lélekszámú magyarságának huszonnégy év után újra középiskolája lesz, méghozzá olyan, amelynek felszereltsége és színvonala a legjobb hazai oktatási intézményekével vetekszik. Igaz, nem mindennapi áldozatvállalás és elszántság kellett hozzá, de öt évig tartó kérvényezés és sorozatos elutasítás után 2000 szeptemberében iskolamegnyitót tartottak Alsóbodokon, és Paulisz Boldizsár mellett ismét Ladányi Lajos volt az, akinek köszönhetően ez megtörténhetett. „A középiskola alapításának gondolatát már 1995-ben felvetettük egy szakmai értekezleten, hiszen nyilvánvaló volt: a magyar elsősök számának rohamos csökkenésében nagy szerepe van annak, hogy a környéken csak szlovákul tanulhatnak tovább. Azzal is tisztában voltunk, hogy egy perspektívával rendelkező szakmára kell összpontosítanunk, így döntöttünk a vállalkozói szakközépiskola mellett. Már-már úgy tűnt, az egész kezdeményezés a megfelelő épület hiányán bukik meg, amikor Paulisz Boldizsár felajánlotta a tulajdonában lévő alsóbodoki objektumot. Sajnos, akkoriban nem olyan idők jártak, hogy az illetékesek megbecsülték volna az ilyen nagylelkű felajánlást, így öt évig csupa elutasításban volt része. Még az 1998-as kormányváltás sem jelentette a biztos sikert, mert ha addig a jószándék, most legfőképp a pénz hiányzott. 2000 tavaszán megszületett a megállapodás, hogy az Udvardi Vállalkozói Szakközépiskola kihelyezett osztályt nyit Alsóbodokon és a kerületi hivatal az engedélyt is kiadta, de az állam sem az épület átalakításának, sem az iskola működésének a költségeit nem vállalta. Ekkor nyújtottunk be pályázatot az Apáczai Közalapítványhoz, amely végül támogatta az iskola létrehozását. A Lévai járásból bejáró diákok számára megoldottuk a szállást, összeállt a tanári kar és a második tanévet már önálló oktatási intézményként kezdte a Zoboralji Vállalkozói Szakközépiskola. Nem csak azért nagy dolog ez, mert a semmiből teremtettük, hanem azért is, mert bebizonyítottuk a létjogosultságát, hiszen az első évben a legtöbb diákot szlovák középiskolából írattak át ide. Jelentkezőkből azóta sincs hiány.”

Közös élmények, újabb tervek

Csodák, természetesen, a Zoboralján sem történnek, és mindenhol alkalmazható receptje sincs annak, hogy itt, a szórványlét minden hátrányától sújtva is sikerült véghezvinni olyan dolgokat, amilyenekre nagyobb, erősebb magyar közösségek sem voltak képesek. A nemes célon és a tiszta szándékon túl talán mindenekelőtt abban keresendő a nem mindennapi siker titka, hogy itt akadt valaki, aki a legkilátástalanabb időkben is hinni mert, önzetlenül volt képes cselekedni és többéves távlatokban gondolkodott. „A döntő talán minden egyes kezdeményezésnél az volt, hogy a megfelelő pillanatban sikerült megnyernem a jó ügy érdekében cselekedni hajlandó embereket és olyan helyzetet teremtenem, amelyben mindenki megtalálta a maga helyét és feladatát. Elsősorban mindig a magyar iskolák megóvását és fejlesztését tartottam szem előtt, de azzal is tisztában voltam, hogy nem elég ha beíratások előtt bekopogtatunk a szülőkhöz, miközben egész évben sehol, semmilyen módon nem élik meg a hovatartozásukat. Egy ilyen szétszórt és kis lélekszámú közösségben, mint a zoboralji magyarság különösen fontos az élénk társadalmi és kulturális élet, hiszen mi csak minőségben tudunk többet nyújtani. Ma az itteni magyar gyermekek ötven százaléka szlovák iskolába jár, a járás 160 ezres lakosságának mindössze 6,7 százalékát alkotjuk, de a gyökereink, a páratlanul gazdag népi hagyományaink is arra köteleznek, hogy összefogjunk és ezekre az értékekre építsük a jövőt. Ezért kezdeményeztem valamenynyi zoboralji magyar kulturális, társadalmi és politikai szervezet, az iskolák és az önkormányzatok együttműködését és állandó kapcsolattartását, hiszen valamennyien hatékonyabban tudunk dolgozni, ha megosztjuk egymással a tapasztalatainkat és közös élmények kötnek össze bennünket. Kálazon ilyen közösségépítő szerepe van a színjátszó csoportnak, amelyben a szlovák iskolát végzett fiatalok is rájöttek a magyar szó ízére. Lassan járási szinten is kezd kialakulni ez a közös célra törekvő egység. Megszerveztük a pedagógusok találkozóját, a zoboralji magyar szervezetek szakmai találkozóját, az első gyermek-folkórfesztivált, és bízom benne, hogy ez még csak a kezdet. Egy Amerikában élő magyar hölgynek köszönhetően Nyitrán megnyithattuk a Zoboralji Magyar Kulturális Központot – itt olyan szellemi műhelyt szeretnék kialakítani, amelynek tevékenységét előbb-utóbb a szlovák többség is kénytelen lesz elfogadni és tisztelni. Annak tükrében, amit az elmúlt öt-hat év alatt végigcsináltunk, ezek már nem is túl merész tervek. Csupán arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy az elért erdedmények elsősorban nagyobb felelőséget és mindig több munkát, újabb kötelezettséget jelentenek.”