„A legtöbb emberrel az a baj, hogy nincs fantáziája”

De hogy pontosan mi is az a „más”, azt nagyon nehéz volna meghatározni. A falakon és a tetőn színes üvegcserepek, műanyag flakonok, keréktárcsák, festmények, szélforgók, tükrök, játék babák és sok más „kacat” van elhelyezve, olyan tökéletes összevisszaságban, hogy az ember csak ámul-bámul, miközben próbálja kitalálni, vajon mi célból díszítette ki ily módon a házat a gazdája, és persze arra is kíváncsi lesz, hogy ugyan ki lehet e porta fura ura. A helybéliek természetesen ismerik őt. Balogh Józsi bácsi mára már a helyi folklór legendás alakjává vált. Amikor felkeresem otthonában, egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy írni szeretnék róla. Mint mondja, jártak itt már lengyel, magyar, szlovák, ukrán turisták és újságírók, sőt tévéstábok is forgattak róla dokumentumfilmet. Megszokta, hogy megbámulják a házikóját, és a kíváncsiskodók sincsenek a terhére. Kifejezetten büszke az alkotására. Amikor a házikó hangulatos lugasában letelepszünk, meglepődve hallom, hogy Józsi bácsi már 85 éves. A szomszédos Vékén született, egyszerű földműves családban. Szülei hét gyermeket neveltek fel. Ő a susztermesterséget tanulta ki, ám mert unalmasnak találta az otthoni környezetet, nem sokkal azután elindult világot látni. Budapesten, Tállyán, majd Munkácson dolgozott, mígnem 1942 őszén behívták Kassára katonának. Rövidesen az orosz frontra vezényelték. Ungvárról Szojvára, Lavornból Máramarosszigetre került. Azt állítja, sehol sem volt rossz sora, harcoló alakulatnál soha nem szolgált, cukorgyárban és pékségben dolgozott. Szerették mindenütt, ahol tudott, ő is segített másokon. A háború borzalmairól szinte egy szót sem szól, mindöszsze akkor keményednek meg a vonásai, amikor az öccse kerül szóba, aki az orosz fronton esett el. Röviddel az után, hogy Jóska bácsi a sok bolyongás után hazakerült, találkozott élete párjával, Margitkával. A barátja ajánlotta figyelmébe a perbenyiki kislányt, el is ment meglátogatni. Aztán néhány hónap elteltével egybekeltek, az idén ünneplik 56. házassági évfordulójukat. A legidősebb gyermekük, Ilonka, sajnos 13 éves korában meghalt, ám utána ikreik születtek, Miklós és Margitka. Mindketten a faluban élnek, így a négy unokájuk és a hétéves dédunoka is gyakran meglátogatja a nagyszülőket. Jóska bácsi nyugdíjazásáig bodrogszerdahelyi suszterműhelyében dolgozott, de még most is vállal időnként különböző javításokat.

Aztán persze a házikóra terelődik a szó. Kíváncsi vagyok, honnan az ötlet, és hogy emlékszik-e még, mi volt az első dísz, melyet fölrakott. A házigazda fölcsillanó szeméből látom, kedvenc témája került most szóba. Elmeséli, hogy a háború idején Lengyelországban látott egy hangulatos kis utcát, ahol olyan házak álltak, amelyekhez hasonlót szeretett volna magának építeni. Még 1976-ban egy porcelán állatfigura volt az első olyan díszítőelem, mellyel fölékesítette otthonát. Azóta a ház folyamatosan változik, újabb és újabb tárgyak kerülnek a falakra és a tetőre. Mint mondja, ezeknek külön történetük van, mindegyikhez egy-egy emlék fűződik. Ha nem e világi, akkor valamelyik álombéli utazásából való. „Nekem ez a ház ad erőt, ez az életem. Reggelente csak ránézek a falakra, s nagyon sok szép emlék jut az eszembe. Tudja, emlékezni nagyon jó dolog” – mondja. Én azonban még értetlenkedem egy kicsit, mert azt is tudni szeretném, hogy ugyan mi értelme van annak, hogy valaki így felcicomázza fel a házát. Erre meglepően ésszerű magyarázatot ad: „A temetőket is földíszítik, pedig az ott nyugvók már semmit sem látnak a rengeteg virágból. Akkor az ember épp a lakóhelyét ne színesítse, ahol a legtöbb idejét tölti!?” Jóska bácsi elmondja, kezdetben bizony voltak, akik ellenérzéssel szemlélték az alkotását. Még föl is jelentették őt. Ám az évek során az itt élők többsége megszokta a furcsa kis házikót, és valószínűleg annak alkotóját is megszerette. Amíg beszélgettünk, legalább húszan mentek el a ház előtt, ám alig akadt olyan ember, aki ne köszönt volna be jó hangosan az utcáról a mesternek. Tagadhatatlan, hogy mára már a perbenyiki mézeskalácsház a község nevezetességévé vált. Legutóbb például a királyhelmeci óvodások jártak itt egy kirándulás alkalmával, de nincs olyan autós, aki le ne lassítana Baloghék háza előtt. Kérdem, nem zavarja-e az emberek értetlenkedése, nem bántja-e a kritika? Jóska bácsi erre nevetve válaszol: „A legtöbb emberrel csak az a baj, hogy nincs fantáziája. A bírálatuk ezért talán még ösztönöz is engem. Régebben például volt olyan ember a faluban, aki azért piszkált, mert rövidnadrágot viselek. Látja, az illető ma már szintén rövid gatyában jár!” Szó ami szó, Jóska bácsinak az öltözete sem mindennapi. Azt állítja, nincs egyetlen olyan ruhadarabja sem, amelyet ne alakított volna át. A ház belső berendezését, az ajtókat, az ablakokat és a bútorzatot is egyedi stílusához igazította. „Leginkább azért, mert hamar megunom nézni az egyforma dolgokat” – mondja. Ezután a ház mögött található „függőkerttel” büszkélkedik. A kis konyhakert a szó szoros értelmében a levegőben lóg, ugyanis a felaggatott kádakban, edényekben, festékes dobozokban sárgarépa, tök, paradicsom és paprika nő, sőt az egyik tárolóban egy kisebb diófát is felfedezek. Eszembe jut Jóska bácsi híres biciklije, amelyet gyerekként sokszor megcsodáltam. Kérdem, megvan-e még? Vendéglátóm szempillantás alatt előhozza a járgányt, és bizony ezen is van látnivaló épp elég. A két műanyag kólásüveggel díszített szarvkormány között ágaskodó bronz Zátopek-szobor sem mindennapi látvány, a házilag barkácsolt, bicikli alakú pedálokról már nem is beszélve. Jóska bácsi ma is ezen a járművön közlekedik, mint mondja, a rendőrök sokszor megállítják, de eddig még egy sem akadt, aki bírságolni akart volna. Aztán újra a ház díszeit nézegetjük, egy kicsit közelebbről. Az egyik helyen a napot, a másikon a holdat mutatja a gazda, a színes üvegekről, a törött cserepekről olyan szeretettel és átéléssel beszél, mintha legalábbis valamelyik családtagját emlegetné. Kíváncsi vagyok még arra is, hogy a házigazda „életművéhez” vajon mit szól a felesége, merthogy az sem elhanyagolható körülmény. Margit néni vonakodva válaszol, mert nem szívesen szól bele a férfiak dolgába. „Ha a férjemnek tetszik, amit csinál, hát hadd tegye, amihez kedve van. Engem nem zavar.” Úgy vélem, sikerült megfejtenem valamit a jó házasság titkából. Elmenőben még egyszer visszanézek a házra, és a kapuban integető házigazdára. Van némi fogalmam a giccsről, ám most mégsem ízléstelen és értéktelen kacatok tömegét látom. Egy elégedett idős ember integet felém, aki megőrzött a lelkében valamit abból a gyerekből, akit oly sokan elveszítenek önmagukból az életük során. Olyan valaki búcsúzik tőlem, aki hisz abban, amit csinál, és aki mer különbözni másoktól. Nem az én tisztem, hogy alkotását megítéljem. Valahol azonban azt olvastam, hogy az az igazán értékes, amit – ha kivennénk a világból – a hiánya érezhető volna. Hogy a mézeskalácsház és Jóska bácsi nélkül ez a kis kelet-szlovákiai falu kevesebb lenne, abban, azt hiszem, hogy a legszigorúbb ítészek is egyetértenek velem.