A karnagy csak egy ember a kórus nélkül

Józsa Mónika elmondása alapján több szempontból is nagyon nagy öröm és megtiszteltetés volt átvenni a díjat.

"Az egyik az, hogy a magyar kultúra napja alkalmából kaptam a díjat. A magyar nyelv szépsége simogatja a lelkemet. A vers, az irodalmi alkotások, a míves beszéd, a mondott szó is muzsika a fülemnek, nem csak a zenei anyanyelv, úgy gondolom, aki ezt a nyelvet használja anyanyelveként, illenék, hogy büszke legyen rá. Ezért is örültem, hogy éppen ezen a napon kaptam ezt a kitüntetést. A másik dolog az, hogy korábban 10 évig a Csemadok alkalmazottja voltam, erre az időszakra mindig szívesen emlékszem vissza, és így talán szorosabban, nem csak a szervezet aktivistájaként kötődöm a Csemadokhoz. Harmadrészt pedig nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy az általam nagyra becsült kollégákkal állhattam a színpadon az átadáskor, akik számomra sokat jelentenek. A teljesség igénye nélkül kettőt szeretnék közülük kiemelni: Méry Margitot és Erdei Pétert” – fogalmazott a karnagy.

Méry Margit néprajzkutatóról, aki a Csemadokban kollégája volt, elmondta, nagyon nagyra tartja a munkásságát, sokrétű tevékenységét. Pedagógusi munkája során a mai napig gyakran használja a gyűjtéseit. Erdei Péter egy rövid ideig tanára volt Józsa Mónikának, ezért is érezte megtiszteltetésnek, hogy vele együtt vehetett át kitüntetést.

„A díj bizonyos részben a kórustagoké is, hiszen a karnagy egymagában a színpadon csak egy ember, bármilyen jó muzsikus is, zenélni nem tud a „hangszereˮ vagyis az énekkari tagok nélkül. Ez egy olyan közösség, ahol jólesik dolgozni, ahol próbálunk valami szépet, gyönyörűségest létrehozni, művészi értéket a színpadra állítani, amit meg tudunk mutatni másoknak is, és közelebb hozni az értékeket a hallgatókhoz. Mindez a kórustagok nélkül nem lehetséges, ezért köszönöm nekik is: minden egyes kórustagnak, akik a negyvenéves karnagyi tevékenységem során megfordultak valamelyik általam vezetett kórusban, hogy ilyen csodálatos dolgokat tudtunk közösen létrehozni” – fejtette ki Józsa Mónika.

Úgy véli, a karnagyi munka terén a lelkesedés forrása maga, a muzsika, annak művészi értéke, és az azt megszólaltató közösség.ˮ Mindkettő fontos szempont a művek kiválasztásánál, és az ilyen darabokat öröm „létrehozniˮ, részt venni a megalkotásában. Hiszen a zeneszerző által megírt mű, amíg csak „papíronˮ, kotta-formában létezik, holt kincs a láda fenekén, amíg azt elő nem veszi valaki és meg nem szólaltatja.

„A zeneműveket közkinccsé kell tenni és publikálni, a mi esetünkben elénekelni a színpadon, hogy minden befogadóhoz eljusson. Akik bejönnek a kóruspróbákra és úgy gondolják, hogy szívesen énekelnének az énekkarban, azokkal meg kell teremteni egy olyan hangulatot és közeget, ahová szívesen járnak. Ehhez a legnagyobb segítség maga a zene, amiben elmélyülünk, amiből örömmel töltekezünk” – hangsúlyozta a karnagy. A muzsikálás mellett a kórust alkotók közössége is örömforrás. „Az énekesek, legyenek akár felnőttek, akár diákok, mind egy-egy külön egyéniség és külön csoda. Őket megismerni, velük közösen alkotni, lélekemelő, jóleső érzés. Többek között ezért is szép a pedagógiai és karnagyi pálya. Mindig igyekszem valami szépet közvetíteni a rámbízottak felé, de magam is töltekezem belőlük” – mondta el a díjazott.