Vigyázat, Berlinben támad a kukarendőrség!

Gondoltam, kicselezem őket, leszedtem a fehér cetlit, és vártam: hiába, a szemét a következő héten is maradt, viszont kaptam ráadásként egy újabb felszólítást. ĺgy aztán eljött a szelektálás ideje: bár a mi házunkban csak egyfajta, szürke kuka van, ide sem szabad bedobni a papírt és az üveget, de lehetőleg a műanyagot sem. Az ételmaradékokat lehetőség szerint az úgynevezett bioszemétbe kell dobni – a szomszédnak például saját komposztálója van a kert végében –, de ebbéli hiányosságom felett a kukások szerencsére szemet hunynak.

Azóta külön kupacban gyűjtöm az újságpapírokat, ezek a hét végére általában tekintélyes úttorlaszt képeznek a konyhában. Az üvegeknek a konyhai szemetes fölött külön rekesz van, de mivel a legtöbbet nem lehet visszaváltani, előbb-utóbb ezek is az újságpapírok tetejére kerültek. A minap kiselejteztem néhány régi bútordarabot, csakhogy Németországban ismeretlen fogalom a lomtalanítás.

ĺgy lettem törzsvendég a közeli szeméttelepen, ahol néhány fuvar után már „jé, ismét itt az ifjú hölgy” felkiáltásokkal fogadtak a segítőkész legények. A szeméttelep ragyog a tisztaságtól, hiszen a szelektálás hamisítatlan német rendszerességgel történik: van vagy 12 darab nagy narancssárga konténer, felettük felirat: újság, faáru, műanyag, szőnyeg, elektromos berendezések, vasdarabok, szőnyegek, bútorok, üveg (fehér, zöld, barna lehetőleg külön) stb. Az ember feltankol mondjuk egy adag újságot, zsáknyi üveget, félkarú széket, felmászik egy kis létrán, és már hányja is a szemetet a konténerbe. Az időnként mordul egyet, összesajtolja, majd helyre kis kockákba rendezi az aktuális adagot. A kukásfiúk pedig éberen ügyelnek, hogy minden a megfelelő helyre kerüljön.

A németek amúgy hihetetlen mennyiségű, évi 405 millió tonna szemetet gyártanak, igaz, ennek nagy részéért a gazdaság, a különféle ipari vagy mezőgazdasági nagyvállalatok felelősek, de azért a háztartások is kiveszik belőle a maguk 36 millió tonnás részüket. Ha nem találták volna ki a feleslegesnek ítélt dolgok újrahasznosítását, a németek ma már alighanem belefulladtak volna a szemétbe.

Az egykori szocialista Magyarországon viszonylag jól működő üveg- és újságvisszavétel itt az utóbbi évekig ismeretlen volt. (Az üveg- és műanyagpalack-visszaváltást tavaly törvénybe iktatták, de csak nagyon nyögvenyelősen működik. Az áruházláncok kicselezték az államot, csak azt hajlandóak visszavenni, amit az ember bizonyíthatóan náluk vásárolt. Az üdítőitalok árába beépített betétdíjat persze szemrebbenés nélkül lenyelik, és ezen tavaly csaknem 400 millió eurót kerestek.) ĺgy aztán megy minden a szemétbe: igaz, szelektálva.

A nagyobb bérházakban például négy-öt különböző színű kuka van: szürke a normál háztartási hulladéknak, sárga az újrafelhasználható anyagoknak (műanyag, üdítős és tejes kartondoboz), kék az újságoknak és a papírnak, fehér vagy zöld az üvegeknek. Az utcákon külön konténerek várják a használt ruhát és cipőt, amelyet a segélyszervezetek szétosztanak a rászorulók között. Igényesebb háztartásokban külön bioszemét is van, ide megy az almahéj, a paprikacsutka, a száraz kenyér vagy a panírozáshoz használt liszt. Ezzel csak az a gond, hogy nyáron kicsit kellemetlen szagot áraszt: Berlinben a kukás csak hetente egyszer jön. Meg lehet rendelni gyakrabban is, de az külön pénzbe kerül. A szemetesek furfangos anyagi eszközökkel is ösztönzik az embereket a szelektálásra: a mindent elnyelő szürke kuka bérleti díja jóval magasabb, mint a többi tartályé.

A szelektálás már a konyhában megkezdődik, hiszen az itt használatos szemetesek általában többrekeszűek. A rutinos háziasszony pár év gyakorlat után már különösebb koncentrálás nélkül pakolja külön a krumplihéjat, a zöldszínű boros- és a fehér színű lekvárosüveget, a papírszalvétát vagy a tejfölösdobozt. Kisgyerekes családoknál külön tartály jár a papírpelenkának is, és a rendszer nyitott a további egyéni újítások felé.

Előfordul persze, hogy a szelektálás nem működik. Egy Kreuzbergben lakó ismerősöm mesélte, hogy náluk állandó a panasz, és lassan ő is kezd leszokni a macerás válogatásról. A házban gyakorlatilag csak török családok élnek, akik a gyereket szalajtják levinni a szemetet, akik mindent összevissza dobálnak – a szülők állítják, hogy igenis szelektálják a szemetet, csak hát a gyerekek kicsit „szelesek”. Egy Berlin előkelő negyedében élő barátnőm erre nagyvonalúan csak legyint: ezt is tanulni kell, bár ő maga nem tud visszaemlékezni arra az időre, amikor ne lett volna egyértelmű számára: az üveg és a tojáshéj egyszerűen nem való egy szemetesbe. „Nemcsak a környezetvédelemről van szó, egyszerűen nem vinne rá a lélek, hogy ezeket a dolgokat összekeverjem” – mondja.

Berlin amúgy piszkos és rendelten város hírében áll, legalábbis a többi, főleg délnémet városhoz képest. A szemétszabályok országszerte eltérőek, Bajorországban és Baden-Württembergben például jóval szigorúbbak, mint a fővárosban. Ott valódi büntetés jár azért, ha valaki összekeveri a szemetet: néhány éve egy kollégiumban kiderült, hogy valamelyik diák rendszeresen tüchtig nylonzacskóba csomagolt mindent, üvegestől, papírostól, almahéjastól. A „kukarendőrség” először figyelmeztette, hogy legyen szíves szelektálni, majd amikor az eset megismétlődött, 500 euróra (20 ezer koronára) megbüntette.

Berlin, 2004. február