Több ezerszer böktek rá az ujjak az ősi jelekre

Taoista hívő ünnepi parázstáncaReuters-felvételNagyvároshoz nagy léptékű térkép jár, s egy átlagos Peking- vagy Sanghaj-térkép alapterületét tekintve ugyanakkora, mint egy átlagos Budapest- vagy Bécs-térkép. Ennek köszönhetően egy jól látható templomjel öt-hat utcányi helyet is kitölt, vagyis esélyünk sincs a pontos hely kibogarászására, csak a környéket sejthetjük, hogy valahol itt van. S akkor keresi az ember a falat, a kaput, s még a szuvenírárusok sem iránymutatóak, mert ők csak a nagy, híres templomoknál tömörülnek, ott viszont kilométeres körzetben lepik el a teret. A turistának csak egy könnyű prédája akad, igaz, abból van a legkevesebb: a taoista templom.

Xian (Hszian) mozlimnegyedében egy órát kavarogtam, mire megtaláltam a nagymecset bejáratát, pedig már többször találtam falat is, egész szuvenírutcákon vágtam át, még szerencse, hogy mérgében ilyenkor nagyon jókat tud enni az ember. A járókelők egyébként készségesen segítenek, de ha a kérdezősködés helyéről éppen nem lehet látni a kaput, minden elveszett, mert az utcadzsumbujban újból és újból eltévedek. Nem így a taoista templomnál: oda nyílegyenesen megy az ember. Csak azt kell figyelni, merre sűrűsödnek a jósok. Ők nem költöznek a templom háta mögé vagy a tágabb térségbe, nincsenek is olyan rengetegen. Amint az első jóst meglátja az ember, máris tudhatja, hogy helyben van. Az ismert yinyangszimbólumok, a halhatatlanok képei az ajtókon, oltár belül, többnyire hosszú, feltűzött, taoista frizurát viselő figurák, árjegyzék természetesen, s nyitott könyv lesz a jövő.

Otthon sokan kérdezik tőlem, hogy a sok

KELETI HÓKUSZPÓKUSZ,

feng sui, taj csi, meditáció, csi kung, harcművészetek, mennek-e Kínában, jelen vannak-e a hétköznapi életben. Ha valaki ezt akkor kérdezi, amikor ő jön felfelé a mozgólépcsőn, én pedig megyek lefelé, akkor a válaszom: nem. Nincs jelen. A helyzet persze sokkal bonyolultabb. Mert ott van, persze, nagyon is ott van, csak nem úgy, ahogy azt mi elképzeljük. Ha a piacon bárkit megkérdezek, rámutatva egy feng sui körlapra, amit a csi-energia téren belüli áramlásának pontos felmérésére használnak állítólag, mindenki meg tudja mondani, hogy mi az. Ha azt kérdezem, van-e neki olyan otthon, zavart nevetgélés közepette azt fogja mondani, hogy nincs, mert minek. Egyrészt nem érdekli őt a csi áramlása a lakásban, másrészt amennyire érdekli, annyit tud róla különösebb elmélyülés nélkül is: közismeret, amely tárgyiasul a szokásokban.

A FEHÉR FELHŐ

templom Peking legnagyobb taoista temploma. Hatalmas területen fekszik, itt már az sem mindegy, melyik irányból érkezik az ember. A jósoknak nem nagyon mehet a biznisz, építik az utat a templom körül. Az udvaron kóborol néhány ember, a turizmus és a hit határán. Egy nő két jüanért vesz annyi füstölőt, hogy nem tudja az egyik kezével körülfogni. A férje segít neki meggyújtani, szerencsétlenkednek, aztán elkezdenek hajlongani. Sok füstölő, sok füst. Nem tudja úgy tartani, hogy ne menjen a szemébe. Az egyik ott silbakoló szerzetes mondja neki, mi a fenének gyújtott meg annyi füstölőt, a halhatatlanok kevesebbel is beérik. Kétharmadát beledobja a füstölőedénybe, s mikor a szerzetes már hallótávolságon kívül jut, mondja a férjének: – Látod, te hülye, mondtam, hogy nem kell olyan sokat venni. De a férj már átadta magát ritka istentiszteletei egyikének.

Yuan Zhihong megjelenésében az a legfeltűnőbb, hogy nem hosszú a haja. Fején a jellegzetes taoista föveg, fekete, szegletes, csúcsos, elöl nagy jadenégyzettel, de a hajat nem értem. Nem vagyok idevaló, mondja, az én szektámban nem előírás a hosszú haj. S már benne is vagyunk a sűrűjében.

A TAOISTÁK

nem egy központból szerveződnek, az egész képződmény szektákból áll össze. Bár ő használja, a szekta talán mégsem a legjobb kifejezés. Eredetileg követői csoportokról van szó. Volt egy jelentős figura, akinek sok követője volt, aztán ez tovább élt, de új figurák jöttek, szekták halványulnak, újak erősödnek, bomlanak, csatlakoznak, így zajlik az élet. Ma két nagy szekta van. A quanzhen főleg északon, míg Yuan szektája, a zhengyi főleg délen népszerű. Ő is csak azért van itt Pekingben, mert ő a Taoista Szövetség alelnöke, s ez az állam által inspirált ernyőszervezet a Fehér Felhő templomban működik.

Ha azt mondjuk, hogy taoista, az biztos, hogy szerzetes. A világi hívőket semmilyen értelemben nem tartják nyilván, s általában ők sem tartják nyilván magukat mint taoistákat. Többnyire nem is azok, nem is tudnak sokat az egész történetről. Az átlag kínai vagy egyáltalán nem vallásos, vagy vallási mindenevő. Ebben korról korra történnek változások, főképp a buddhistákban horgad fel időről időre, hogy szorosabb kapcsolatba lépjenek a kolostoron kívüli világgal, de a változások sosem átütőek. Ugyanaz a kínai füstöl a Buddháknak is, füstöl a halhatatlanoknak is, füstöl az égi császároknak is. Ha arra jár – mert külön ezért nem sokan mennek el a templomba. A vallásosság inkább az élet jelentősebb fordulataihoz és nehézségeihez kapcsolódik, s esetenként is váltják a vallást. Tanácsadásban például a taoisták az erősebbek, a születéshez halálhoz kapcsolódó rituálékban a buddhisták. De nincs igazán verseny, a választásban nagyon sok az esetlegesség.

A Nyugaton a taoizmusról megjelenő könyvek nyolcvan százalékáról bátran állítható, hogy szemét. Nem könnyű ehhez a valláshoz hozzáférni, s olyan nagyon nem is törték magukat Európa és Amerika kutatói. A legbiztosabb módszer ugyanis az, ha az ember beáll szerzetesnek. Itt most a teóriáról, a titkokról beszélek. A legtitokzatosabb vallásról van szó, amely persze nem rejt talán olyan nagyon nagy titkokat, de hagyományosan elrejti őket. A Daozangnak hívott kánon mintegy ezerötszáz könyvből áll. A huszadik század elején újranyomták őket, de nem igazán bizonyította eddig senki a gyűjtemény teljességét. A módszer az lenne, ahogy Kőrösi Csoma állt hozzá a lámaizmushoz: oda kell menni a kolostorba, be kell állni, s el kell őket olvasni. S közben beszélgetni kell a többiekkel, akik jártak más kolostorokban, hátha kiderül, hogy a mi gyűjteményünk nem is teljes.

A taoisták alapvetően a halhatatlansággal, kissé gyakorlatiasabban szólva a hosszú élettel foglalkoznak. Ennek megfelelően alakul a szakértelem, s ennek megfelelően alakul annak igénybevétele is. A magyar nyelven is megjelent régi híres regény, a Jin Ping Mei (Szép asszonyok egy gazdag házban) hosszú-hosszú történetében kétszer jelenik meg a taoista pap, mind a kétszer halni készül valaki. (A szöveget egyébként németből fordították magyarra. Amilyen népszerű, már megérdemelt volna egy új fordítást.) Az utolsó esély a taoista, hogy visszahozza az életbe a halandót. Amikor aztán meghalnak, jöhetnek a buddhisták. A két fő szekta is abban tér el egymástól, hogy milyen módszerrel dolgozik a hosszú életen: míg az északiak az erőkifejtés nélküli akcióra, addig a déliek egy sajátos dietikai folyamatra esküsznek. Természetes, hogy a kínai kultúra minden olyan elemének a fejlesztésében, amely kapcsolatban van a testi-lelki egészséggel, ily módon a hosszú élettel, ott zsongtak a taoisták vagy a hozzájuk kötődő emberek.

Yuan szavaiból kiderül, hogy taoista (daoshi) csak az, aki beköltözött a templomba. A többiek az ünnepségekre járnak csak be, amikor megteremtik a kapcsolatot a lelkek, az istenek és a szellemek között. S privát problémákkal is felkereshetik a papokat, mint említettem, pénzért.

ÁRLAP NINCS,

többnyire annyit adnak, amennyit akarnak, de természetesen vannak le nem rögzített árak. Olyan ez, mint a hálapénz. A templomokat körülvevő jósok már nem ennyire szemérmesek, ott fix árért lehet belekukkantani a jövőbe. (Már amennyire a kínai kiskereskedelemben vannak fix árak. Egyszóval alkudni kell.) Az a furcsa, hogy ezekben a jósdákban én még embert nem láttam, akinek éppen jósoltak volna, miközben a templomban rendszeresen látni, amint hívők konzultálnak a papokkal. A népszerű templomokban szabályos nagyüzem van.

Az igazság az, hogy a jóslásért, a szerencse megtudakolásáért, ha valaki nagyon kíváncsi rá, nem kell elmennie a templomig. A kérdés szakértői bármerre megtalálhatók, legfeljebb nem tudják, vagy nem érdekli őket, hogy amit tesznek, annak taoista gyökerei vannak. Valamikor a taoisták szívták magukba a teljes kínai népi hitvilágot és annak minden gyakorlatát, de most már nagyon hosszú ideje megfordult a folyamat. A gyakorlatok ezrei taoista címke nélkül élik a maguk életét. Mert a hosszú élet, a szerencse továbbra is érdekli a kínaiakat, sokkal inkább, mint a világ más népeit. Ha a kínainak tönkrement az üzlete, vagy bármi nem sikerült neki, azt mondja, nem volt szerencsém. Rendkívül optimista világszemlélet, hiszen a kijelentés magában foglalja azt, hogy legközelebb viszont lehet. Nincs itt a világvége, nincs állandósult balsors, legfeljebb nem volt szerencsém.

Yuan azt mondja, a taoista templom

A TITKOK HELYE.

Sok-sok részlet titkos. Titkos nyelvük van, sok szó számukra mást jelent, mint annak köznapi értelme. Szimbolikus értelmeket nyernek a titkos sárga karakterek, melyeket sosem tud reprodukálni egy nyomtatott kritikai kiadás, hiszen attól sárgák, hogy több ezerszer böktek rá az ujjak, s mivel nincs vége, egyesek sárgulnak, mások megállnak a sárgulásban. Vannak könyvek, melyeket tilos nyilvánosan olvasni. De az igazi titok, amelyet a templom rejt, a szerencse. A tudás a sorsról, a tudás a jövőről, a lelkekről, a szellemekről, az istenekről. Ez az igazi taoista titok, amely sokszor piszkálja fel az emberek érdeklődését, igazából mégsem érdekel szinte senkit. A titok megnyitása rendkívüli elmélyülést igényel. Akit csak a szerencse foglalkoztat, annak erre nincs érkezése. Aki pedig elmélyül, azt egy idő után éppen a szerencse érdekli a legkevésbé.

Peking, 2003. december