Távoli atyafiak a tundrán

Narjan-Mar, a Pecsora partján elterülő szürke kisvárosA vidék errefelé vékony, vízre terített mocsaras szőnyeg, ahol nyáron is előfordulnak fagyok. Olajos sár lepi a zuzmót, amit oly boldogan legeltek a nyenyecek rénjei, mielőtt kezdetét nem vette az orosz észak földgáz- és kőolajlelőhelyeinek kiaknázása. Kutatók jöttek, fúrótornyok emelkedtek, vezetékek hálózták be a végtelen hómezőket.

Olajkút és szarvasagancs nemigen fér meg egymással, kivéve a Pecsora partján elterülő város hivatalos hatóságok kreálta címerét. Narjan-Mar (Vörös Város) ennek a szürke településnek a neve. Behavazott útjain olykor rénszarvas- és kutyafogatokat kerülgetnek az autók, néha pedig lovak tűnnek fel, az itteni, mezenyi hosszú szőrű fajtából valók, melyek a havon is jól futnak. Bár a tenger száztíz kilométerre van ide, a húszezres város kikötője mélymerülésű hajókat is tud fogadni. A narjan-mari kikötő megépítése óta a hét és félhónapos tél ellenére egész évben hajózható az északi-tengeri út, hiszen hatalmas jégtörők – köztük atommeghajtásúak is – cirkálnak a Jeges-tengeren.

A Vörös Város külleménél érdekesebb a keletkezéstörténete: miután Oroszország 1877-ben annektálta Novaja Zemlját (Újföld), odatelepített néhány száz nyenyecet. Ezek ivadékait, amikor Moszkva atomkísérletbe fogott a szigeten, 1955-ben kényszerrel ismét áttelepítették, részint a Barents-tenger déli részén található Kolgujev- és Vajgacs-szigetre, részint a szárazföldre, ide, Narjan-Marba. A tundralakókból szigetlakókká, majd városiakká lett (tett) nyenyecek e központja repülőgéppel – arhangelszki átszállással – ötórányira van Moszkvától. 2230 kilométer, de hát a végtelen tundrán nincs jelentősége a távolságnak, legföljebb a nyenyec iskolák számtanpéldáiban, amelyek ilyesfélék: ha kutyák vontatta szánjainkkal ötven kilométert teszünk meg egy nap alatt, milyen távolságra jut el ugyanennyi idő alatt az óránként ötven kilométeres sebességgel haladó vonat?

Idő és távolság relatív fogalmak a Finnországgal határos Kola-félszigettől a Csendes-óceánig húzódó hatalmas északi földsávon, ahol huszonhat kisebb náció él. A legnépesebbnek a fiai, a nyenyecek sincsenek azonban sokkal többen, mint itthon egy nagyobb község lakossága, kétszer akkora területen, mint Ausztria. Távoli nyelvrokonaink szamojéd ősei körülbelül hatezer éve váltak ki az uráli közösségből. Időszámításunk kezdete körül még az Altaj és a Szaján környékén éltek. A mai nyenyecek, enyecek és nganaszanok felmenői az V–VI. század környékén érték el Szibériának ezt az északi részét.

Epicseszkije pésznyi nyenycev. Jellemző, hogy csak orosz nyelvű kiadásban tudtam megvásárolni a nyenyecek epikus énekeit tartalmazó kötetet. „A sámán bement a sátorba, a sötétben megkereste az újszülöttet, köldökzsinórját elkötötte az anya hajszálával, majd kivitte a sátorból a gyereket, letette a földre, és beszórta hóval, hogy sohase féljen a fagytól” – olvasható az egyik történetben. Az eljárás csak részlegesen lehetett sikeres, mert a gyermekhalandóság egy időben a hetven százalékot is meghaladta.

Aki életben maradt a tundrán, hamar felnőtté vált. A fiúk nyolcéves korukban már vadászoknak számítanak – íjat, kutyát kapnak –, a kislányok tavalyról maradt bogyókat gyűjtögetnek. S mert meg kellett őrizni a vadászok erejét, a fiúk külön kaptak enni, akkor is, ha csak egy foglyot hoztak haza. Anyjuk nekik adta az összes húst, a lányok és az asszonyok megitták a vizet, amiben a madár főtt, és leszopogatták a csontokat. Ha a gyerekek zsákmány nélkül tértek vissza, néhány szárított hal került a kondérba. A halat a fiúk kapták, a lányoknak megint csak a főzővíz jutott.

Éhség, betegség, nyomor tizedelte a világ peremén rénszarvasaikat terelgető nyenyeceket. „Nincs messze az idő, amikor a szamojédok már csak emlékezetünkben fognak élni” – jegyezte fel szomorkásan egy korabeli utazó. „Kihalóban lévő törzs, 16 ezer főt számlál” – tudósít egy földrajzi lexikon 1899-ből. „Kihalóban lévő törzs, 2 ezer főt számlál” – helyesbít a 14 évvel későbbi kiadás. Papírra vetett krónikákban hiába is kutakodnánk, hiszen a nyenyec írásbeliség még annyi idős sincs, mint néhány élemedettebb korú honfitársunk.

Az első nyenyec nyelvtant 1917-ben vetették papírra. 1923-ban nyitották meg az első iskolát, az első ábécéskönyv 1932-ben készült el. Ennek kidolgozója, G. N. Prokofjev latin betűket használt. A nyenyec irodalom megteremtői között Anton Pirerkát (1905–1941), a fiatalon elhunyt nyelvészt és elbeszélésírót szokás megemlíteni. (Első nyenyecként Nyikolaj Vilka költőt vették fel a szovjet írószövetségbe.) A kötelező iskolai oktatást a harmincas években vezették be a távoli tundra nomádjainak. A nyenyecben azelőtt nem volt olyan szó, hogy tokhodanna (diák), tokholkoda (tanár). És persze, olyan sem, hogy savumdangoda (orvos), akikből ma huszonhárom jut tízezer lakosra. 1936-ban áttértek a cirill betűs írásra, amely kevésbé igazodik a nyenyec hangrendszerhez. Ez az írásrendszer használatos ma is. A nyenyec lakosság nyolcvan százaléka beszél oroszul.

A máig élő nyenyec szokás szerint az elhunyt férfi fiútestvére elveszi az özvegyet, és együtt nevelik tovább a gyerekeket. A nyenyec családok többségében ma öt gyerek van. Akit Tikonak (Szarvaskölyök) neveztek el a szülei, az orosz környezetben Ilja lett. Otke, Mevete, mindegy: Ivánnak, Szergejnek szólítják, hiszen sok nomád pásztor fúrótoronynál, kitermelésen dolgozik olajbányászként. Nyírfakéregsátrát munkásszállás gyanánt épített barakkra cserélte. Varázsigék mormolása helyett rádiót hallgat. Néhány év alatt hozzászokott a nyaranta érkező repülőgéphez is. Még nyenyecnek tartja magát, de már oroszul beszél.

Már csak emlékeiben él, hogy míg az apja vadászott, az anyja ételt készített – vadvízi szárnyasokkal, erdei madarakkal és hallal táplálkoztak –, este pedig a felolvasztott szarvaszsírmécses fényénél fogával szétbontva az inakat, fonalat sodort, kidolgozta a bőrt, és tarisznyát, ruhát varrt. Nyaranta elutaztak Arhangelszkbe, leadták a prémárut, cserébe élelmet, töltényt, puskaport, hálót vásároltak, és olykor új fegyvert vagy csónakot is vittek haza. Újabban a nyenyec „főváros” tucatnyi iparvállalata látja el téglával, fűrészáruval, szőrmecsizmával, konzervvel és tejtermékkel az oroszországi észak népeit.

A nyenyecek közül is sokan falvakba költöztek, és megtelepedtek – Krasznoje községben egymás mellett laknak rénszarvastenyésztők és olajat, földgázt kutató geológusok. A letelepedett élet egyik központja Haruta: villanytelep, iskola, könyvtár, varroda, étterem, posta, két üzlet. Az óvoda faépületének falát festett rénszarvasok díszítik.

A rénszarvasterelő útvonalak, noha egyetlen térkép sem jelöli őket, az egész tundrát behálózzák. A csapásokat legjobban ismerő törzsek továbbra is kerek sátrakban, csumokban élnek, amelyeket nyáron ponyvával vagy nyírfakéreggel, télen pedig rénszarvasbőrrel fednek. Nekik egyetlen szállítóeszközük mindmáig a szán. A nyenyec szán kecses és jó erős, de igen könnyű. Amikor nyáron át kell jutni egy-egy folyón, fennmarad a vízen, és úszik a szarvasok után. A pásztor ilyenkor a bakon áll, és egy hosszú rúddal felváltva hol a szánt egyensúlyozza, hol az igavonókat nógatja.

Száznyolcvanezer agancsos – az ország rénszarvasállományának egytizede – az Északi-sarkkörön túl, a nyenyecek csordáiban legelészik. Másfél-kétezer rénszarvast négy-négy pásztor gondoz. A kenyeret helikopter viszi ki nekik, vagy maguk mennek be érte szánon a legközelebbi településre. Az ilebc szó, ahogy ők a rénszarvast nevezik, azt jelenti: az élet alapja. Tehenet 1943-ban láttak először, megfejni sem tudták. A nyenyecek legfőbb tápláléka a vadrén húsa volt, a nyári és az őszi időszakban nagy mennyiségű húst halmoztak fel, ezeket apró csíkokra vágva kiszárították, zsírral elkeverve tárolták. Az ünnepi menü manapság bogyóból készült lekvár, nyers hal hagymával és rénszarvashús krumplival.

A rénszarvas bőréből sátor készült (megőrzi a tűzhely melegét), és – egészen a legutóbbi időkig – ruházat. A huszadik század elején még kizárólag rénbőrből varrt ruhákat viseltek. A rénszarvasbőrből készült nyenyec nemzeti öltözetet a csupasz testre vették föl, és csak akkor cserélték le, ha már annyira elkopott, hogy nem tartotta meg a meleget. Ezeket a malicákat piros és fekete textillel díszítették (a textilt ruhaanyagként nem használták). Rénbőrcsizmáik henger alakúak voltak, előreugró fejrész nélkül. A lábszár és a csizma közét szénával tömték ki. Régebben kecsege és tokhal bőréből készítettek alsóneműt, kesztyűt, nyári csizmát.

Hányan lehetnek ma a nyenyecek? A hallottakat átlagolva harmincezret mondanék, de ember legyen a talpán, aki ezeket a zömmel még ma is nomadizáló, rénszarvasaikkal együtt vándorló, télen délre, tavasszal északra húzódó északi népeket össze tudja számolni. Egy részüket falvakba telepítették ugyan, de a zöm a Kanyin-félszigettől a Tajmir-félszigetig elszórtan él. Ez a terület Szibéria északi részén végighúzódva több ezer négyzetkilométer. A legutóbbi népszámlálás adataiból csak annyi derül ki, hogy a három olyan nemzetiségi körzetben, amely róluk kapta nevét – Nyenyec, Jamal-Nyenyec és Dolgan-Nyenyec (más néven Tajmiri) – már csak a lakosság töredékét alkotják. Az elsőben ma a népesség 11,9, a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetben 4,2, a harmadikban pedig 4,4 százalékát teszik ki.

„Az Istennek jó, a nyenyeceknek azonban egyformán rossz” – tartja egy nyenyec mondás. Az idősebbek még ismerik azt a varázséneket is, amelynek utolsó sorai így hangzanak: „Elrabolták égi fámat, / jó szállásra nem találok, / tűz közepén tagjaim szétesnek.”