Szabad és boldog volt

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Nem volt kedve felkelni, tudva, hogy mennyi feladat vár rá. Egyre zaklatottabbá és feszültebbé tette a tennivalók hosszú sora, mely minden nap csak sokasodni látszott, hiába dolgozott annyit. Érezte, kezd belefáradni. Már nem vette észre a napsütést, a virágokat. Mogorván rohant, versenyt futott az idővel és saját magával. Hosszú hónapok óta így volt ez, a megszokottság és hiábavalóság érzése hálót font köré. Régen szerette a munkáját, ma ez is csak nyűg volt számára. Rosszkedvűen gondolt arra, hogy még a padlást is rendbe kell tennie, sok éve várt rá még ez is. Délutánra feladatai többségével végzett, átöltözött kopott otthoni ruhájába, amit csak takarításkor szokott felvenni, és felkapaszkodott a nyikorgó lépcsőfokokon.Évek óta tartó álmát zavarták meg. Belül a sötétségben csak a kis kerek ablakon beszűrődő fénynyaláb világította meg a kavargó porszemeket. Kinyitotta a zsalugáteres ablakokat, világos lett. A régi szekrények lepattogzó festékére vastag porréteg rakódott, súlyos ládák hallgatagon őrizték a bennük elrejtett tárgyakat.

Körülnézett, mélyet sóhajtott. Nagyobb vállalkozás volt ez a takarítás, mint hitte, de nem akarta tovább halogatni. Nekifogott a munkának, maga is meglepődött, hogy milyen gyorsan és könnyen halad, szinte kikapcsolta a monoton törölgetés és rendrakás. Pár óra alatt eljutott az utolsó bútorhoz, egy zöldre festett tálalószekrényhez, ami a sarokban állt. Az egyetlen tárgy, amit a dédnagymamától örökölt, régen jobb helye volt a hűvös falusi ház konyhájában. Ezt is letörölgette, minden rekeszéből kiszórta a papírfecniket. Az egyik fiók, ami eddig nem nyílt soha, most engedett. Mélyén egy köteg nyirkos, megsárgult levelet talált, gondosan összekötve vékony selyemzsinórral. Óvatosan emelte fel, kioldotta a csomót, nézte, ki írhatta. A hűvös papírok mindegyikére pecsétet nyomtak: ellenőrizve. Félve kezdte olvasni, mint aki lopva féltett titokra lel.

1943. november 15. ,valahol Oroszországban.

Kedves Feleségem, drága Kislányom! Bár egyre hidegebb van, ne aggódjatok értem, jól vagyok. Remélem a kegyelmes Isten egészségben tart titeket. Üdvözlöm édes szüleimet és otthon maradt barátaimat! A jószágok megvannak még? Ma találkoztam egy régi ismerősömmel, egy vagonba kerültünk. Beszélgettünk, felemlegettünk benneteket. Ő megvendégelt hazaival, s én is odaadtam neki a maradék vajamat. Boldogok voltunk. Az Úr Isten kegyelme legyen veletek!

Némán ült egy faládán, nézte a papírt, míg már csak elmosódottan látta, könnyei leoldották a tintával írt címzést. A nap már régen lenyugodott, csak a hold fénye világított be a nyitva felejtett ablakokon, mire visszatért összekuszálódó érzelmei és halvány emlékei közül. Felállt lassan, elzsibbadt tagjait kinyújtotta, az ablakhoz ment, kihajolt. Hűvös volt az este, foszladozó felhők vetettek árnyékot a fűre. Mélyeket lélegzett, magába szívta ezt az ősi nyugalmat, és feltöltődött vele. Nem volt már olyan nehéz feladatainak terhe, elvesztette a jelentőségét a végtelen időben. Szabad volt és boldog. Egyszerűen csak azért, mert él.