Robbantsák fel a lapot!

A dél-koreai belpolitika egyik állandó konfliktusa a sajtóviszonyok körül húzódik. A katonai diktatúra politikai örökösének számító, a tavaly decemberi elnökválasztáson immár másodszor is ellenzékbe szorult konzervatív tábor szinte a teljes médiapiacot ellenőrzi. A helyi politikai palettán balközépnek számító kormánypárt holdudvarába tartozó orgánumok egyelőre még nem tudtak megbirkózni a több évtizedes lemaradással.

A legtekintélyesebb napilapnak számító Csoszon Ilbo (Napi Korea) több mint nyolcvanéves múltra tekinthet vissza. A japán gyarmati uralom idején alapított újság a katonai diktatúra évtizedeiben élte fénykorát: a kormányzat szócsövének tekintett hasábokon a kor legnevesebb publicistái írtak. A Csoszon Ilbo így az idősebb korosztályok körében a mai napig kizárólagos orgánumnak számít. A balközép kormánypárthoz hagyományosan kötődő egyetemisták viszont úgy vélik, hogy az ország fejlődésének és a félsziget békés egyesítésének legfőbb akadálya pontosan ebben a kizárólagosságban rejlik. A több mint kétmilliós példányszámú napilap ugyanis a konzervatív tábor irányvonalát követve egyre szélsőségesebb hangnemben támadja a kormánypárt békülékeny északi politikáját. Hasonló szellemiséget képvisel a másik két piacvezető orgánum is: a Samsung vállalatcsoport érdekszférájába tartozó Csungang Ilbo (Központi Napilap) és a liberális eszményeket konzervatívra cserélő Donga Ilbo (Napi Kelet-Ázsia).

A konfliktus kiéleződése a kilencvenes évek végére tehető: a katonai diktatúrával szembeni ellenállás vezérének számító Kim De Dzsung államfővé választását követően számos gesztust tett az észak-koreai vezetés felé. Többek közt elismerően nyilatkozott Kim Dzsong Il vezetői képességeiről, melynek hatására a Csoszon Ilbo publicistái kis híján hazaárulással vádolták. Mivel az írások hangvétele még a történelmi jelentőségű csúcstalálkozó idején sem enyhült, a phenjani agitáció egyértelműen a konzervatív napilapot tette felelőssé az egymás iránti bizalmatlanság gerjesztéséért. A Rodong Sinmun (Munka Újság) című központi pártlap egyenesen a szerkesztőség felrobbantását javasolta. A szöuli fiatalok szerint a Csoszon Ilbo felelőtlenül provokálja az északi vezetést, ráadásul a cikkek valóságtartalma is erősen megkérdőjelezhető. A szerkesztőség ugyanis egyre inkább a szenzációhajhász témák felé orientálódik. A közelmúltban például egy vidéki hegymászó bejelentése színesítette az oldalakat: az illető kirándulás közben állítólag rábukkant egy észak-koreai alagútra. (A hetvenes években a demilitarizált övezet alatt valóban fúrtak titkos alagutakat, de napjainkban aligha kell ilyesmitől tartani.) A hatóságok persze nem foglalkoztak az üggyel, így a hegymászó egy antikommunista meggyőződésű református pap segítségével kezdte meg a feltárást. A Csoszon Ilbo kétségkívül aktuálpolitikai szándékkal karolta fel a történetet: az ilyen témák ugyanis alkalmasak a kormánypárt megbékélési politikájának lejáratására.

A kormányoldal egyetlen igazi médiatámogatója a katonai diktatúrával szembeni ellenállás és a tömeges diáktüntetések szellemi örökösének számító Hangjore Sinmun (Egy Nép Újság). A hatszázezres példányszámú napilap a nyolcvanas évek végén jött létre: a politikai okok miatt elbocsátott újságírók egy teljesen független orgánum kiadását határozták el. A közadakozásból és részvénykibocsátásból megjelent újság a dél-koreai médiapiac üde színfoltjává vált. A Hangjore Sinmun ugyanis az állandó kommunistázás és északra mutogatás helyett az ország belső problémáival, mindenekelőtt a társadalmi konfliktusok témakörével foglalkozik.