Richelieu bíboros 370 éve halt meg

 Az emberek többsége Alexandre Dumas regényei nyomán ellenszenves, gátlástalan intrikusként tartja számon, de ez csak az igazság egyik fele. Richelieu valóban soha nem riadt vissza az ármánytól, kegyetlenül leszámolt politikai ellenfeleivel, s ha a politikai érdek ezt kívánta, katolikus bíboros létére habozás nélkül szövetkezett protestáns hatalmakkal. A mérleg másik serpenyőjében viszont hazájának európai nagyhatalommá tétele, a francia gyarmatbirodalom alapjainak megteremtése, a művészetek bőkezű pártfogása található, s neki köszönhetően lett évszázadokra a francia a diplomácia nyelve. Richelieu-ben tisztelhetjük a modern nemzetállam és a modern központi hatalom mellett a modern titkosszolgálatok megteremtőjét is, és ő volt az első mai értelemben vett miniszterelnök. Megítélése máig vitatott: akadnak, akik a monarchia hazafias támogatóját látják benne, mások viszont a hataloméhes cinikust. Hazájában mindenesetre egyöntetű elismerés övezi emlékét, amit mutat, hogy eredetileg róla akarták elkeresztelni az első francia atommeghajtású anyahajót, amely végül egy még nagyobb gall, Charles de Gaulle nevét kapta.

    Richelieu 1585. szeptember 9-én, a vallásháborúk idején született ősi, de elszegényedett nemesi családban. A navarrai kollégiumban, majd a katonai akadémián tanult, s kifogástalan modorú udvaronc és kiváló szónok vált belőle. Az egyházi pályára azért lépett, hogy megőrizze a család fő bevételi forrását jelentő luconi püspökséget, a tisztségbe a Sorbonne teológiai karának elvégzése után, 22 évesen iktatták be. Az ő egyházmegyéjében hajtották végre először a tridenti zsinat reformjait, elsőként ő írt francia nyelven teológiát. A kiskorú XIII. Lajos helyett régensként kormányzó Medici Mária 1616-ban rá bízta a külügyek irányítását, de egy évvel később kegyvesztetté vált. Richelieu ügyes intrikákkal 1619-ben került vissza az udvarba, sőt bíboros és a királyi tanács feje lett.    1628-tól főminiszterként irányította az ügyeket, két célja a korlátlan királyi hatalom és az európai francia hegemónia biztosítása volt. Az első érdekében leszámolt az Anglia szövetségét kereső hugenottákkal, leromboltatta a főnemesek várait, megakadályozva a belső lázongásokat. Külpolitikája a Habsburgok gyengítésére irányult: a harmincéves háború idején rábírta Gusztáv Adolf svéd királyt a Habsburgok megtámadására, majd 1635-ben Franciaország is hadba lépett szövetségben a protestáns német államokkal. Számos összeesküvést szőttek ellene, de mind sikertelen maradt. Bár kormányzásának utolsó éveiben a lázongásokban kitörő belső elégedetlenség és az udvari cselszövések egyre inkább elszigetelték, mégis megőrizte hatalmát 1642. december 4-én bekövetkezett haláláig. Halálos ágyán még sikerült elérnie, hogy művét pártfogoltja, az olasz származású Jules Mazarin bíboros folytathassa főminiszterként.    Richelieu pártolója volt a művészeteknek és a tudományoknak, új épületet emelt a Sorbonne számára, 1635-ben ő alapította a Francia Akadémiát. Az ő kezdeményezésére jöttek létre világszerte a katolikus missziók, a későbbi francia gyarmatbirodalom megalapozói, s holland hajók vásárlásával ő rakta le a francia tengerészet alapjait. Igyekezett merkantilista gazdaságpolitikát folytatni, de a háborúkhoz rengeteg pénzre volt szüksége, az adóprés tekerése több parasztfelkelést eredményezett.    Richelieu a sírban nem lelt nyugalomra: 1793-ban, a francia forradalom idején bebalzsamozott holttestét a párizsi csőcselék "rögtönítélő bíróság" elé állította, majd a tetemet lefejezték, testét a Szajnába dobták. A tömegbe hajított fejet sokáig szerzetesek rejtegették, ma a Sorbonne templomának egyik oszlopában nyugszik, befalazva. (Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga.)