Panoráma

Puha gyolcsok emberi szívre

Gondolatok a százhúsz éve született és ötven éve elhunyt Fekete István emlékére.
Bödők Gergely

2020. július 5. 20:00

Fekete István
Fekete István mosonmagyaróvári szobra, amelyet Trischler Ferenc pécsi szobrászművész készített 2016-ban, az író óvári diplomaszerzésének 90. évfordulója alkalmából (Fotó: Jávorka Dénes)

Későre jár, ilyenkorra a csillagok – akárha az éjszaka szentjánosbogarai volnának, már fáradhatatlanul szétrajzottak az égbolt koromfekete zubbonyán. A fullatag, kora nyári éjjelen a konyhai lámpa gyér fényénél egyre tompábbak a színek, az öreges, lassúdan forgó ventilátor halk surrogással gyürkőzik a levegő néma mozdulatlanságával és az utolsó fáradt vonatfütty is rég hazasietett a zuglói vasúti töltés mögött ágyazó város neszei közé. A régiek szerint az ilyen órák csendjét vétek elherdálni, mert a gondolat igazi múzsája szégyenlős primadonna, ami nem volna baj, de sértődékeny is, aki, ha nem foglalkoznak illőn vele, képes duzzogva napokra eltűnni. Ezért vagyunk még ébren, és persze azért is, mert megígértük, hogy felidézzük Pista bácsit és mindazt, amire közös történetünkből emlékszünk. Mikor is kezdődött ez a kaland? – próbálunk ezen mélázni, és ahogy a múlt rozoga rokkáján pereg visszafelé a gondolatok selyemfonala az emlékek ajtaján apró kezével bekopogtat a gyermekkorom.

A koppányi aga testamentuma volt az első találkozásunk, azóta pedig már vagy harminc évgyűrűt rajzolt kérlelhetetlen ujjával a fák kérgére az Idő. Apám adta a kezembe, félreérthetetlenül sejtetve, hogy ez nekem való, ez volt a legelső könyv, amit elolvastam. A kötet – bár azóta felkerült a költözések áldozatainak egyre bővülő veszteséglistájára – borítóját most is látom: madártávlatból két vitéz halad Koppány vizesárokkal körülvett sokszögletű piros cserepes vára felé. Babocsai László és Zsuzska végvári időkben játszódó romantikus-kalandos történetén keresztül pedig a szerző, Fekete István mutatkozott be személyesen.

Szerbusz – mondta, majd megtörölte a lábát, és akárha rég látott nagyapa volna, belépett az életembe. Ahogy illik, kicsit felhúzta a nadrágszárat, hogy a térd körül ne kopjon ki a szövet, majd leült a fotelbe és elkezdett lassan, de zavartalanul beszélni. Történelemről, állatokról és emberekről mesélt, a nádasok és az erdők világáról, hangjában a vidéki falusi emberek sztentori tónusával, és bár akkor még nem tudtam, ez az erős, egyszersmind költői hang meghatározta az egész gondolkodásomat. A következő évtizedben Fekete  könyvespolcainkon fellelhető összes kötetét elolvastam, és idővel természetesnek hatott, hogy az állatvilág és a természet teremtményei ugyanúgy gondolkodnak és érezhetnek, mint mi, sőt, gondolataik és érzéseik talán sokkal tisztábbak, igazabbak és időtállóbbak mindenki másénál. Címadó állathősei, novelláinak és regényeinek szereplői észrevétlenül költöztek be a lakásunkba, az újonnan érkezők miatt csakhamar szűk lett a gyerekszoba. Olvastunk mi aztán mindenhol: fürdőkádban, balkonon, előszobában és a falusi udvar árnyas fái alatt. A fizikai tér korlátolt lehetőségeivel szakítva Fekete magával hurcolt állatai és ismerősei belakták a határtalan fantáziánkat, a sebesült szárnyú Kele bennünk lelt háborítatlan fészekre, Lutra végre nyugodt odúban álmodhatott az éltető vízről, és Matula zord, néma fintoraival is beszédesebben mondott ítéletet korunk bűnei, olcsó kivagyiságai és kicsinyes mulasztásai fölött. Gondolataink konyhájában Náncsi néni gyürkőzött neki mímelt zsörtölődéssel a halpaprikásnak, Vahur is kiudvarolt végre valahára egy simogatást a Simabőrűtől, szívünk bejáratát pedig Csikasz őrizte megindító hűségével, a drága szeleburdi Csikasz, mert ilyen fontos szerepet ki másra is bízhattunk volna.

Csakhamar második otthonunkká vált a berek, Bütyök helyett mi is szerelmesek lettünk a szelíd Szanyadi Katiba, és meglőttük a védtelen szárcsafiókákat tizedelő rabsic barnakányát. Fekete keresztül-kasul járta velünk a gyermeki lélek kalandokra éhes, örömökkel és bánatokkal szegélyezett dűlőútjait, és úgy éreztük, annyira csordultig tölti érzésekkel a szívünket, hogy végül nem marad benne hely semmi másnak. Ahhoz, hogy ennyire hatni tudjon, elengedhetetlen volt, hogy nála aligha ismerte jobban bárki a vidéki emberek természetét, a jóság és a szív parancsait követő idealizált világot, a természet folyamatos változásban is öröknek hitt rendjét és a hajnali erős levegőhöz és a nádas fűszeres mély illatához szokott falusi közeget, ahonnan származott, akikről írt, és – költözött bár a budai Sas-hegyre is – ahová lélekben és egész kisugárzásában mindig is tartozott.

Persze, ahogy annyi minden más, romantizált kép volt, amit felmutatott, hiszen Feketét a vidék eltűnő ideáljának való emlékállítás tiszta szándéka vezette, aki pedig küldetéssel ír, az bocsánatosan saját illúzióiba és a nosztalgia hűs, tiszta vizébe mártja tollát. Fekete ugyan tűpontosan ismerte a tárgyát, azzal szemben bevallottan végletesen elfogult volt, a fejlődésnek csúfolt haladás megállíthatatlan logikája által kényszerű változásra (más szóval: lassú elmúlásra) ítélt hagyományos paraszti világot ezért olyannak mutatta be a városi olvasóknak, amilyen meglehet sokszor volt, de amilyennek bizonyosan inkább csak láttatni szerette volna. Felnőtteknek szóló könyveiben is – de nem kizárólag ezekben – a történelem többnyire elfeledett, szándékoltan kifelejtett, karakterhez és mikrofonhoz ritka alkalmakkor jutó alakjait örökítette meg. Hanghoz és írógéplapokhoz jutottak így általa azok, akik nélkül nem volt elképzelhető magyar jövő, de akik nélkül múlt sem volt és jelen se igen. Könyveinek lapjain mezítlábas, maszatos kisgyerekek, kérges kezű parasztok, pirospozsgás intéző tisztek, jókedvű falusi molnárok, bizonyítani vágyó agronómusok, gondterhelt közép- és kisbirtokosok és vadászok zörögtek tova az elmúlás vargabetűin, üzenetük, pillanatnyi heroikus felvillanásukban is néma segélykiáltásuk pedig szószólójuk segítségével eljutott azokhoz is, akiket a modern világ már többnyire süketté tett a tiszta emberi szóra és szépségre.
Fekete nem tartozott a népi írók közé, bár talán ők állhattak hozzá a legközelebb. Emberekről szóló írásai viszont a legkevésbé sem szociográfiák, ő nem a falusi világ bajait akarta számba venni, nem a vidék gyakran reménytelen világát akarta bemutatni. Ehelyett történeteiben az egyszerű emberek tiszta lélekrajzát tárta fel, egy rohamosan urbanizálódó világban az allűröktől és csupa feleslegességtől mentes, imponálóan embernek való vidéki életet és a ritka, megfontolt szavakból építkező beszéd súllyal bíró erejét. Hősei, akárcsak saját magáról mintázta volna valamennyit, elválaszthatatlanok a természettől, amellyel szervesen együtt élnek. Számára és számukra a természet közelsége nem a rácsodálkozó kiránduló heuréka-élménye, hanem természetes otthon, amit irigylésre méltó könnyedséggel mutatott be. Így is lehetett élni – sugallta, így is lehetne, ösztökélte, sőt, tulajdonképp csak így volna érdemes! Neki hála a múzeumi vitrinek élettelen gombszemű preparátumai is kiléphettek végre a mozdulatlanság fogságából és hanghoz és hallgatósághoz jutva, elkezdhették mesélni saját történeteiket.

Fekete mára kissé foszlott, hiányos, matt borítói olyan színes világokat rejtenek, amelyekben a csapattól leváló öreg gólya – Kele – mellett feltűnik Kurri – a kakas, Csuri – a veréb, Cin – az egér, Zu – a légy, Csí – a fecske, Vuk – a róka, Rá – a varjú és még sokan mások. Egész állatfarmja szimbólum és apropó, amelyben az Élet teremtményei ösztönön túli valódi tulajdonságokkal bírnak: jók és rosszak, törtetők, bátrak, igazságosak, bölcsek és gyávák. Olyanok, mint az emberek, de a regényekben mindig jobbak, mert az emberektől eltérően csak akkor ölnek, ha a túlélés készteti őket erre és a fajfenntartás sürgető, mindent felülíró parancsa. A természet, az emberi és állati lélek krónikása bizonyára ma is reménytelenül korszerűtlen egy egyre embertelenebb korban. Fekete István mégis azt a reményt jegyezte le örökös daccal, hogy ha a huszadik század embere majd egyszer sikerrel számol fel minden jó, észszerű és magától értetődő dolgot: a környezetünket, a természetet és a hitünket, tudjunk valamit újra visszacsenni Csítől, Lutrától, Hutól, Vuktól és persze Kelétől. Hogy ne felejtsük el, honnan lehetne az egészet valahogy újrakezdenünk.

Írásai kulcsot adtak később más szerzők munkáihoz is, így általa jutottam el Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor és más egykori jeles vadászírók népes táborának könyveihez és útirajzaihoz. Mostanra, bár róluk nem írt, azt hiszem, neki is köszönhető, hogy pár éve erdélyi kopókat tartunk. Egyikük most is itt fekszik a közelemben, kicsavart, valószínűtlen pózba meredve alszik, és ha álmodik, a lába időnként kalimpálva jár. De valahányszor hangosabban moccanok, értelmes, keleti vágású szemét felnyitja és rám néz. Minden rendben van, gazdi? – kérdezi, én meg biccentek, hogy tudja, igen. – Tudod, kicsit épp rólatok is írok, Cohárd. Meg a ti varázslatos világotokról.

Nyugtázza, amit mondok, de nem válaszol és mielőtt visszadől, még úgy néz, mintha értené az emberi beszédet, és Fekete Istvántól tudom, hogy bizonyosan érti is. Aki ugyanis nemcsak a szemével érzékel, de szíve is van a látáshoz, az pontosan tudja, hogy az erdélyi kopó szemének mélybarna színét maga a láthatatlan Idő keverte ilyenné. Ezért pedig rég letűnt évszázadok emlékeit hordozzák és egykori fáradt nagyvadászatok sűrű tapasztalatai és a béke jóleső nyugalma lakozik bennük, valamint nagy hasábokon lobogó szilaj tüzek, amelyekbe régi kopók bámultak egykor. Ezek mellett pedig ott van bennük a természet legfontosabb parancsa, egy életre elég reménytelenül makacs, határtalan Szeretet.

 

Támogassa az ujszo.com-ot

Rengeteg hírrel bombáznak minket különböző portálok, s nem könnyű felismerni a valódi- és álhíreket. Ezért is fontos, hogy olyan weboldalakról tájékozódjunk, amelyek megbízható, korrekt információkat nyújtanak.

Az ujszo.com szerkesztőségében minden nap azért dolgozunk, hogy Önök kizárólag ellenőrzött, valós híreket kapjanak weboldalunkon. Ennek biztosítása meglehetősen költséges. Mi viszont szeretnénk, hogy minden kedves olvasónk hozzájuthasson az ellenőrzött információkhoz, ez azonban az Önök anyagi segítsége nélkül hosszú távon nem lehetséges.

Ezért kérjük olvasóinkat, hogy járuljanak hozzá az ujszo.com működéséhez. Számítunk Önökre. Önök is számíthatnak ránk.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
dac

DAC: hat gól, remek játék, nagyszerű győzelem

Max Verstappen

Verstappen nyert Silverstone-ban

Ozark

SOROZATDARÁLÓ: Könyvelőből lett egy drogbáró jobb keze

(Fotók: Mirkó István

Otthonunk, a hátsó füves

rendőrség illusztráció

Kizuhant az ablakon egy kétéves gyerek

Liszka József és Ág Tibor a SZMNT 1994. áprilisi komáromi közgyűlésén (Forrás: A Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központjának fotótára)

Az egykori Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaságról

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.