Pontosan tudtam, hogy most kelt át a lábfejemen

A különböző szívek sokszor külön országokat, birodalmakat tartottak életben, míg máskor egy szervezeten belül vertek. Az egyik ilyen motor kétségtelenül Kanton. Formálisan a déli Guangdong tartomány fővárosa, ám hosszú időkön át, s egyre inkább ma is a hatalmas, határokat is figyelmen kívül hagyó dél-kínai térség, az úgynevezett Yue központja. Maga a város is irdatlan, órákat lehet benne azonos irányban autózni. Tíz és fél milliósnak mondják, de maga a település jócskán túlterjed a saját határain, alkotva így megbecsülhetetlen méretű, gigantikus emberdzsungelt a Gyöngy-folyó deltájában.

Aki látta a Tajpan című filmet, az emlékezhet rá, hogy letisztult európai és még letisztultabb kínai építészeti emlékek keverékének díszletei közül hajították ki annak idején az angol ópiumkereskedőket, hogy ők aztán szorult helyzetükben megalapíthassák Hongkongot. Ezek közül az európai épületek jó része viszonylag épen megmaradt, a kínaiak eltűntek, felváltották a hatvanas-hetvenes évek mára alaposan lelakott lakótelepei, s az egészet ma formálják keretbe a szaporodó felhőkarcolók, s a húsz emeletnél induló új lakótelepek. Kanton a mai Kína leggyorsabban fejlődő környéke, a média folyamatosan elképesztő számokat és történeteket közöl róla. Ehhez képest az átlaglátogató nem fetreng lázrohamokban a látványtól. S ha van benne egy kis vállalkozó kedv, s úri lábát hajlandó kihúzni a belvárosi Esprit- és Estée Lauder-boltok közül, valódi lehangoló környékekre is elvetődhet.

De váltsunk színt egy kétórányi buszúttal, keressünk kontrasztot, keressük fel a Távol-Kelet csodavárosát, a kínai és európai bulvárközönség szívének csücskét, Hongkongot. Persze tudja az ember, mire számíthat. Kevés a hely, sok az ember, csak felfelé tudnak terjeszkedni (még lefelé sem nagyon, hiszen tiszta szikla minden), vagyis pont ugyanaz a helyzet, mint Ázsiában oly sok helyen, Tokióban, Oszakában, Szöulban, Tajpejben. A kínai ember természete persze sokkal emészthetőbb egy európai számára, mint akár a japán, akár a koreai, ráadásul ez itt valaha egy angolok által irányított város volt, nagyjából össze is raktam népszerűségének okait. A magam részéről a legtöbb jó, amit el tudok róla mondani, hogy gyönyörű helyen van. Valamelyik istennek kedvére volt, hogy egy szép nagy sziklát tegyen a tengerpartra, de aztán a gyerek ráejtette a bögréjét, letöredezett róla jó néhány darab, s belegurultak a tengerbe. Kíméletlen környék, s szépsége ellenére a kínaiak valószínűleg vásottságból engedték meg az angoloknak, hogy itt telepedjenek meg. Biztos nagyon sokat röhögtek rajtuk ópiumosabb estéken.

Nem lett volna átmenetileg rossz ötlet az angolok kipakolása Kantonból, ha a késői Qing császárok csak félig lettek volna olyan korlátoltak, mint amilyenek valójában voltak. A nagyképű beszámolókkal etetett európai közvéleményen kívül mindenki tudta, hogy a térség kereskedelme döntő részben kínai kezekben van. Az az árumennyiség, amely az Óvilágba jutott, csak töredéke volt az itteni kereskedelemnek, s még annak is tekintélyes hányadát a kínaiakkal szimbiózisban dolgozó mozlimok közvetítették. Az angolok távozását azonban megvesztegetések útján megszerzett monopóliumok követték, s a valamivel egészségesebb piaci körülményeknek köszönhetően előbb Makaó, majd alapvetően Hongkong erősödött meg, mint kereskedelmi központ. Mindez azonban nem lett volna elég ehhez a káprázatos pályafutáshoz. Hongkong valódi fényezéséhez elengedhetetlen volt a térség valóságos központjának, Kantonnak a világtól való mesterséges elzárása. S Mao kommunistái megtették ezt a szívességet is.

Ma már tudják, ha nem is mondják: Hongkong valódi díszpolgárává Mao Ce-tungot kellene választani. Ezek az idők azonban elmúltak, s a mai világ egyik legnagyobb gazdasági-szerkezeti átalakulásának lehetünk szemtanúi a deltában. Amióta Hongkong visszakerült Kínához, gyakorlatilag folyamatosak gazdasági nehézségei. Talán a kínaiak gyakorlatiasságának köszönhető, hogy a vergődést nem írják a visszacsatolás számlájára. A valódi probléma, hogy megszűnőben van a város tündöklésének alapját jelentő közvetítő szerep Kína és a nagyvilág között. S ez akkor is így lenne, ha Hongkongban még mindig ott ülne a brit kormányzó. Ennek fő oka a kínai nyitás, vagyis, hogy nincs szükség ma már közvetítőre. Aki Dél-Kínában akar üzletelni, az Kantonba megy. Még van vonzása Hongkongnak a maga tisztaságával, magas színvonalú szolgáltatásaival, kifinomult bankrendszerével, szabad sajtójával. Ez azonban ma már csak annyit jelent, hogy a nyugatiak szívesebben laknak ott, az üzlet azonban már Kantonban van.

A Shamian-sziget és közvetlen környéke volt az utolsó koncessziós területek helyszíne Kantonban. Ha nem látnánk át a folyó túlsó partjára, akár Nyugat-Európában is érezhetnénk magunkat. Minden épületen legalább két tábla. Az egyiken, hogy mi volt egykor az épületben, a másikon, hogy ma mi van. Bank, bank. Úgy értem, hogy egyik táblán is, másikon is. Kereskedelmi társaságok. Ha nem is teljesen, de regenerálódik a sziget. Van, amit nem lehet persze megismételni, vagy nem teljesen úgy. Az angolok klubja vagy a franciák rendőrsége nem kap új életre. Hosszú viktoriánus épületben laktak az indiaiak, gondolom, biztonsági őrök, háziasszonyok, adminisztrátorok, elintéző emberek. Helyenként látszik a köztes időszak is, nem mindenhonnan sikerült még kiköltöztetni a bennlakókat. Az egész sziget egy ékszerdoboz, néhány zugában viszont valódi kínai, szegényes lepattantság. De az irány látszik. Holott itt az ingatlanárak már a hongkongit közelítik.

Ami tény azonban: a Shamian-sziget ma már apró ahhoz, hogy innen Kanton vagy Yue pénzügyi és kereskedelmi életét irányítani lehessen. Ehhez már Kanton hagyományos, majd újabb központjai is kicsinek bizonyultak, s a keleti városrészben új centrumot kellett létrehozni. Ahogy Manhattant, úgy ezt sem nehéz messziről észrevenni. Nem mondanám, hogy szép, viszont szép nagy. Talán Peking kivételével, ahol a szürkeséget és az egyhangúságot tartják a legfőbb városfejlesztési elvnek (ezért érzi otthon magát az ember), a legtöbb kínai nagyvárosban törekszenek arra, hogy építsenek néhány egyedi, jellegzetes felhőkarcolót. Többségük azonban típustervek alapján épül, s aki látott már ilyet, nem jön kifejezetten izgalomba. Ugyanez a helyzet az új lakóházakkal. Mióta Hongkongot is láttam, van egy szörnyű gyanúm: az ottani ingatlanfejlesztők házalják keresztbe-kasba Kínát alig használt, futózott terveikkel.

A Shamian-sziget kis Európa, de jellegénél fogva nem éppen forgalmas. Aki Yuében Európát keres, annak Makaóba kell utaznia. Jogos kérdés, hogy miért keresne bárki Európát Ázsiában, s igazából még sosem kaptam magam ezen a lázon, amikor azonban bekocogtam a Largo do Senadóra, a város főterére, szokatlan izgatottság fogott el. Nálunk ilyen nincs, tehát túlzás, hogy otthon éreztem volna magam, a tipikusan mediterrán terecske mégis valamiféle otthonosságot sugallt. Persze tudom, hogy Olaszországban (s biztos Portugáliában is) vannak egész térségek, ahol minden falunak ilyen a főtere, s ha valamiért nem tetszik, átmegyek a következőbe. Van egy svájci kollégám Pekingben, aki a gyarmatosítás kulturális hatásaival foglalkozik, s az ő rögeszméje, hogy a legjobb gyarmatosítók a portugálok voltak. Ezt azzal magyarázza, hogy ők a legnagyobb tömegben parasztokat küldtek a gyarmatokra, akik megtelepedni mentek oda, földet műveltek, sőt megtanították az ottaniakat is a saját mesterségükre. Nem tudom, így van-e, de annyi biztos, hogy viszonylag kevés és kicsi ázsiai gyarmatukon meglehetősen intenzív kulturális nyomokat hagytak maguk után. A legismertebb, hogy a zsebkendőnyi Kelet-Timor a háborút is vállalta függetlensége megőrzéséért a gigászi In-donéziával, pusztán azért, mert ők öntudatos katolikusok.

Makaóban ez a kérdés így nem vetődik fel, de valahogy ezt a szellemet érzi meg az ember a Largo do Senadón. Hogy ez itt valaha Portugáliaként épült, amelybe így vagy úgy, de beletörték a kínaiakat is. S érzelmektől átitatva talán soha nem is fogjuk megtudni, hogy fájt-e valakinek ez az „így vagy úgy”. Ha felkeressük a mellesleg szenzációs színvonalú várostörténeti múzeumot, ott a kultúrák olyan békés együttéléséről értesülünk, hogy azt mindjárt a világ elé állítandó ideaként kezdjük a fejünkben forgatni. Ugyanakkor a szenátus épületében, nézve a tanácstermet, csak átfut az agyunkon, hogy ezeket a mesterien faragott székeket kínai fenék legfeljebb csak akkor érintette, amikor már kiállításnak rendezték be. Mindenesetre a város lakosságának öt százaléka ma is portugál, minden ki van írva portugálul, portugál lapok vannak, könyvesboltok és iskolák, s a portugál főkonzulátus arányaiban akkora, mint a szovjet nagykövetség volt Berlinben.

Makaó egyébként egy pici félsziget, s két még kisebb sziget, melyeket most igyekeznek feltöltéssel egyesíteni. Hely egy szem sincs, ezért is fantasztikus, hogy megtartják kevéssé gazdaságos történelmi emlékeiket. A várost és Taipa szigetét két hosszú híd köti össze, most épül a harmadik, s a félsziget keleti szegélyét is végigkíséri egy „híd”, vagyis a tengerben lábakon álló út. Ha a tervek megvalósulnak, s errefelé megszoktak, akkor azonban egy minden eddiginél nagyobb hidat fognak építeni, amellyel Makaó a külvilághoz kapcsolódik majd. Ez eredeti gondolat az volt, hogy Hongkongot, pontosabban annak szárazföldi részét, Kowloont fogják összekötni a várossal. Csak úgy mondom, hogy ez az út szárnyashajóval ma másfél óra. A kínai fejlődéssel párhuzamosan azonban jött egy új ötlet: mi lenne, ha a híd Shenzhenből indulna, vagyis a Hongkonggal határos kínai városból. S akkor még el is ágazhatna, s így Makaón kívül a vele határos másik kínai városba, Zhuhaiba is el lehetne jutni rajta. Még nem álltak elő vele, de innen csak egy lépés, hogy Hongkongból és Shenzhenből is fel lehessen menni a hídra. S így majd egy monumentális kapun át lehet behajózni Kantonba. A végén úgyis egy nagyváros lesz az egészből.

Azt tudni kell, hogy ez már itt nagyon dél, a Ráktérítő alatt vagyunk, Dél-Mexikó és a Szahara kellős közepének magassága. Annyira azért nincs meleg, de érhetik különféle meglepetések az embert. Vannak például kígyók, igaz, nem a parkokban, hanem csak az éttermekben. Azért nem lepődtem meg, amikor egy hongkongi utcasarkon ácsorogva egyszer csak a jellegzetesen, szaporán kattogó hangot hallottam: ahogy a csótány szalad a járdán. Ezek a déli csótányok jó nagyra, három-négy centisre is megnőnek, s az ő fogalmaik szerint valószínűleg tűsarkú cipőben járnak, ettől a kattogás. Rövid időre abbamaradt, majd ugyanabban az ütemben folytatódott. Oda se kellett néznem, pontosan tudtam, hogy most kelt át a lábfejemen. Emlékszem, Saigon tele volt velük, ezért nem okoztak meglepetést. Itt azonban csak ezzel az eggyel találkoztam, talán csak azért, hogy ne higgyek az ember korlátlan győzelmében. Abban a városban, ahol az emberek közlekedésére szolgáló csövek kötik össze az áruházakat, s kilométereket tudunk úgy megtenni, hogy nem megyünk ki a szabad ég alá, ahová azért járnak az erre fogékonyak, mert még a Mammut II-nél is gyönyörűbb shoppingcenterek vannak, a csótány a hírnöke annak, hogy azért még a természet is tartja magát valamennyire.

Kanton, 2004. június