Pesavar: hasis, fegyverek és menekültek

Némán suhanó asszonyok a perzsa csadornál is zártabb burkában Olyanok ők, mint két öregember. Egy kicsi és egy nagy. A nagyobbikon valóban az idő hagyta rajta a nyomát, napcserzett arcán mélyek a ráncok, s durvák, mint maguk az afgán hegyek. A másik hozzábújó, aszott emberke azonban mindöszsze kétéves.

Gul Baz kislány, amit a kutató tekintet csak hosszas vizsgálódás után vesz észre hosszú pillájú, időnként a kétségbeesésből a fásultságba váltó barna szemén. A szempáron, amely aránytalanul nagynak tűnik szinte koponyává zsugorodott kis fején. A látvány abszurd. Olyan ő, mint egy apró, földöntúli lény. És valóban, már csak kevés tartja itt, a Földön.

– A gyermek az alultápláltság utolsó stádiumában van. Kevés esélye van rá, hogy életben maradjon – mondja ridegnek tűnő tárgyszerűséggel Meher Tadzs Rogani főorvosnő, a pesavari Kájder klinika gyermekgyógyászati osztályának vezetője. Vélt érzéketlensége azonban nem egyéb a háborús menekültekkel való munkából eredő realizmusnál. – Csak az infúziós táplálás segíthetne rajta, de nem tudjuk megengedni magunknak, mert nagyon drága, és szűkös a készletünk.

Gul Bazt napokig gyalogolva, a hegyeken át hozta át Pakisztánba a nagyapja. Abból az Afganisztánból, ahol már negyedik éve pusztítja el a termést az aszály, s ahol négymilliónyi ember léte függ a segélyektől. Onnan, ahol tömegek kénytelenek füvet enni a puszta fennmaradásért, s ahonnan egy amerikai katonai akció nyomán sok százezren, talán egymillióan próbálnak majd ismét elmenekülni.

„Afhani’” gyermekek fürdenek egy csatornában Gárdi Balázs felvétele Az út önmagában sem volt könynyű, de az öregnek ki kellett játszania a tálibokat, akik az amerikai és angol kommandósok megjelenése ellenére is lekicsinylik az érlelődő támadás veszélyét, s megpróbálják élő pajzsnak otthon marasztalni az embereket. Túl kellett járnia a pakisztáni határőrök eszén is, akik a menekülők elől lezárták a határátkelőket. Némi baksis ellenében persze megesik a szívük a nyomorultakon, de egész családokat nem engednek át; biztosítékra van szükségük, hogy az egyszer már bejutottak később mégiscsak visszatérnek hátramaradt hozzátartozóikhoz.

– Befogadjuk őket, mi egy nép vagyunk. ők ugyanolyan patánok, mint mi vagyunk. Ugyanazt a viseletet hordják, ugyanazt az ételt eszik, ugyanazokat a dalokat éneklik – mondja a doktornő. – Mi mást tehetnénk testvéreinkkel? Tudom, hogy tilos, de nálunk két beteg jut egy ágyra. Ha kell, akkor három fog.

Pesavar, Pakisztán északkeleti határtartományának székhelye ma a patánok – más néven pastuk vagy pustunok – talán legnagyobb városa. Ezt a népet kettévágja a karnyújtásnyira lévő határ: kilencmillióan élnek odaát, s tízmilliónyian ezen az oldalon. Évszázadokon át szabadon járhattak át innen Kandahárba vagy Kabulba, ahová nemzetségük szálai kötötték őket, de a szovjet invázió óta minden megváltozott.

A határtól hatvan kilométerre elterülő Pesavar akkor egymilliós lehetett, ma két és fél millióan lakják. Egy „pakisztáni” pastura ma egy „afgán” pastu jut. Egy a nép, de a megkülönböztetés makacs: itt még a húsz éve letelepedetteket s azok leszármazottait is „afhani”-nak nevezik. Vannak, akiknek a rokoni kapcsolatokra, a befogadó állam által nyújtott kedvezményekre és saját leleményességükre támaszkodva sikerült beilleszkedniük, a legtöbben azonban hosszú évek múltán is „menekülttáborokban” élnek.

A több évtizede itt élő menekültek vályogépületeket húztak fel a Lakahundi táborban A „tábornak” errefelé más jelentése van, mint minálunk. Sátrakban itt csak a legfrissebb menekültek élnek, a két évtizede érkezettek tartós épületeket húztak fel. Addig, amíg az Egyesült Államoknak érdeke volt a Szovjetunió terjeszkedésének feltartóztatása, jutott némi pénz e településeknek a mainál tisztességesebb fenntartására. Az atomfegyverrel kacérkodó s a mudzsahidek után a saját nevelésű tálibokat támogató Pakisztán azonban a hidegháború után kiesett Washington kegyeiből. Ezt „a mór megtette kötelességét” magatartást itt azóta is sérelmezik.

A nemzetközi segélyszervezetek által szűkösen támogatott „afgán” patánok hatvannégy pesavari táborukban hasonlóképpen tengetik életüket, mint ahogy a falusiak otthon, Afganisztánban: házaikat három-négy méter magas, tapasztott vályogfalak veszik körül, amelyek ugyanúgy elrejtik a szem elől a bentlakókat, mint a némán suhanó asszonyokat a perzsa csadornál is zártabb, az arcot is takaró burka.

Bárhogy igyekszik is az ember szabadulni az általánosítás kísértésétől, az utca képe óhatatlanul és kérdezetlenül is annak a népnek a lelkületére vall, amelynek körében a szigorú törzsi szokások és a vulgáris iszlám keverékéből elindulhatott a tálib mozgalom. Száraz, sivár geometriai formák, döngölt vagy egyszerűen csak letaposott, de a kánikulai szárazságban mindig porzó agyagjárda. Katonás, sárgásszürke puritanizmus. Sehol egy dísz, még a fákat is fallal választották el a külvilágtól. A vályog kockaházak monotóniáját csak itt-ott töri meg egy-egy tévéantenna. A legnaposabb falra kézzel formált bivaly- és tehéntrágyalepényeket tapasztottak ki, amelyekkel a kemencéket fűtik erre. A keskeny utcákon tekergő háziállatok és nyitott, bűzös szennyvízcsatornák.

Gazdag, színes díszítés egyedül a kislányok ruháján látható, de ahogy a tizenéves korhoz közelednek, ezekből nekik is egyre többet kell eltakarniuk. A férfiak szinte kivétel nélkül a Dél-Ázsia-szerte elterjedt egyszínű sarovar-kamiza öltözékben járnak, vallásosságuk fokát fejfedőikkel fejezik ki: ez ennek hiányától a fekete turbánig terjed. A napi öt imára kész „igazi” muzulmánok a vállukon átvetett dzsanamazt, leteríthető imakendőt viselnek.

Bejutni egy ilyen táborba nem egyszerű. A nyugati külsejű idegeneket s főleg a kamerával-fényképezőgéppel felszerelt külföldieket kőzápor fogadja. Magyarázat több is van erre: vagy amerikainak néznek minden „fehér” embert, vagy egyszerűen nem akarják, hogy kíváncsi szemek fürkésszék nyomorukat, és ami a legfontosabb: gondosan elrejtett asszonyaikat.

A pakisztáni kormány „az újságírók személyes biztonságának garantálása érdekében” a krízis kezdete óta megtagadja, hogy engedélyt és kíséretet adjon a külföldi tudósítóknak. ĺgy azután – készpénzért persze – minden vállalkozó szellemű látogatónak magának kell megszerveznie személyes testőrségét. Nekünk egy egyenruhás rendőrt és egy hagyományos öltözékű géppisztolyos embert sikerül „vásárolnunk”, akiknek jelenléte szerencsére valóban fegyelmezőleg hat. A házakba bemenni így is botor elképzelés. A zsivajgó gyerkőcök körülvesznek, s a férfiak nagy része barátságosan kíváncsi, ám a vendégszeretet nem általános.

– No! – rázza felénk mutatóujját egy szigorú afgán férfi, amikor egy csoport burkába burkolózott nőt próbálunk lencsevégre kapni. – No! – folytatja erélyesen, amikor a fényképezőgép objektívje feléje fordul, majd mint aki jól végezte dolgát, biciklire szállva egy méltóságteljes „Bush pig!” (Bush disznó!) köszönéssel távozik.

Pesavar, ez az autórajok fojtó füstjétől állandó barna szmogba burkolódzó, zsúfolt, kaotikus város maga a vadkelet. Csempészek és heroinkereskedők tanyája, ahol gyakori a politikai és a bűnözőcsoportok közötti leszámolás.

Ez gyakran ugyanazt jelenti.

– Nem értik, hogy nem mehetnek tovább! – hörög indulatosan a Dara előváros bazárjának bejáratánál posztoló fegyveres rendőr.

– De miért nem? – próbálkozunk.

– Mert itt már nem felelünk magukért, ez a szabad emberek területe.

– Ez itt még Pesavar, de már nem Pakisztán – suttogja háttérbe húzódott helyi kísérőnk. A „szabad emberek”, vagyis a törzsi területekről és Afganisztánból származó csempészek és fegyverkovácsok végeláthatatlan üzletsorai között sok idegent ért már kellemetlen meglepetés. Legutóbb, legalábbis a rendőrőrsparancsnok szerint a BBC forgatócsoportját ejtették egy időre túszul. Nyíltan, a rendőrök szeme láttára mi sem megyünk tovább, de egy kis kerülővel betérünk egy aprócska üzletbe. A vitrinen vízipipa, a kirakatban mérleg, mellette lapos nejlontasakokban elsőrendű minőségű, fekete afgán hasis.

– Negyven gramm öt dollár – kínálja szívélyesen a kereskedő, akinek pultját a kabuli lámpavason lógó Nadzsibullah exelnök, a szovjetek egykori kiszolgálójának fotója ékesíti. A boltos – akiről pillanatok alatt kiderül, hogy Bin Laden-rajongó – mindenre hajlandó: a sör dobozát szintén öt dollárért, a whiskyt ötvenért tudja beszerezni. Az iszlám a bódítószerek minden formáját tiltja, de ez őt szemmel láthatóan nem zavarja.

Az üzletben hátul, egy párnákkal körberakott emelvényen két kövér férfi hódol a kábító gyanta élvezetének. A tulaj teát hozat a segédekkel, és keményen teszteli vásárlóerőnket. Ötvenért hamis százdollárosokat kínál, majd Kalasnyikovot és tus nélküli, sörétes Beretta puskát hozat. Mindkettőt helyben gyártották, kisipari módszerekkel. Az utóbbit előállító egyik műhelyben magunk is megfordultunk, s személyesen győződhettünk meg róla, hogy a szemérmetlenül „Made in Italy” feliratú fegyvereket bizony a pakisztáni Pesavarban eszkábálják össze.

Látván, hogy itt nem lesz üzlet, a tekintetek elborulnak, a szemek vérrel telnek meg, s a barátságos hangnem csendesen fenyegetővé válik. Az egyik sötét pillantású, szakállas segéd által tartott töltött géppisztoly végül meggyőző érvnek bizonyul amellett, hogy csekély tíz dollárért végül saját testi épségünket vásároljuk meg.

Pesavar, a garnizonváros fölött süvítő vadászgépek húznak el. A pakisztáni légierő rendszeresen járőrözik a határ mentén. A katonai repülők a magasból azt a választóvonalat figyelik, amelyen – az egyre gyűlő menekültek kivételével – kellő helyismeret birtokában bármikor bármi és bárki átjuthat Pakisztánba.

Pesavar, 2001. szeptember 30.