Perspektivikus üzlet az emberkereskedelem

A belga szövetségi főügyész hivatalában az egyik vizsgálóbíró elevenítette fel a történetet. De miért érintette önöket? – kérdeztem. A válasz: a kínai csoport megjárta Belgiumot is. Tagjait Brüsszelben vette át a szállítást intéző „kígyófejűektől” egy koszovói albán maffiacsoport. Ők vitték a társaságot Bruges-be, ahonnan aztán valahogyan bejutottak a szigetre.

Kényszerprostituáltak

Ez persze azon ritka történetek közé tartozik, amelyek nyilvánosságra kerültek. A legnagyobb publicitást a kényszerprostituáltak kapják, az emberkereskedelemmel foglalkozó belga jogászok, nyomozók is az ő ügyeikkel találkoznak legtöbbször. Most már évek óta évi félmillióra becsülik a (régi) Európai Unió tagországaiba e célra szállított nőket, lányokat, fiúkat. Tíz-tizenöt éve még főleg ázsiai nőket szállítottak a nyugat-európai bordélyokba. A vasfüggöny megszűnte, a Szovjetunió összeomlása megnyitotta a közeli piacokat. Az egykori birodalom kelet-európai tagállamai lettek a fő szállítók. A nyomor és az illúziók terelik őket oda.

Az emberkereskedelem perspektivikus üzlet – mondták egy másik brüsszeli intézményben a szakértők. Viszonylag kis beruházással lehet nagyon nagy pénzeket keresni. A kagylószedő kínaiak minden bizonnyal hatalmas pénzt fizettek a fukieni „kígyófejűeknek” azért, hogy iszonyú körülmények között valahogy bejussanak Nyugat-Európába. Ez a pénz azonban soha nem elég arra, hogy az „áru” megszabaduljon a szállítótól. Még legalább ugyanekkora adósságot le kell dolgoznia. Ha valakit az euróövezetben egy kínai étteremben mosolygó alkalmazott fogad, gondoljon arra, hogy a bájos teremtés napi 16 órát dolgozik, ezért talán egy centet sem kap, éjjel pedig valami piszkos odúban tartják bezárva.

A kagylószedőket továbbszállító koszovói társaság fő üzlete egyébként a kábítószer-kereskedelem és -elosztás volt. A kínaiak csempészését szinte mellékesen végezték – mondja a vizsgálóbíró.

Antwerpen május közepén. Az idő változékony a dokknegyedben is. A napsütés csak pillanatokra ragyogja be az utcákat. A Schelde felől éles szél fúj. Aztán esőre vált az idő, a szél állandó. Egy régi gyárépülethez megyünk. Itt adják az első eligazítást. Széksorok és egy némileg zaklatott, ám rutinos előadó. Jan Braken pszichoszociális asszisztens – nevezi meg magát. A szervezet munkájáról beszél. Mielőtt még megtudnánk, miféle intézmény is a Payoke, gyakran visszatér a fő gondra: az állam, a kormány szűkösen méri az anyagi támogatást. Pedig, amit elvégeznek, arról törvény is szól. Ők üzemeltetik Belgiumban – pontosabban Flandriában – az emberkereskedelem áldozatait segítő menedéket, ők támogatják azokat a szerencsétleneket, akiket a sors, vagy valamilyen modern rabszolga-kereskedő épp ide hozott. Történetekkel bőven el vannak látva. A huszonéves kínai fiúról mesél hosszasan. K. G. M. – így nevezi – kisgyerek korában került emberrablók kezébe. Portugáliába vitték, ahol prostituálttá tették, feltehetően hamis makaói papírjai voltak. A volt portugál gyarmaton kiadott iratok értékesek, hiszen tartózkodásra jogosítanak az egykori anyaországban. Onnan rejtélyes utakon került Belgiumba. Egy kínai étteremben dolgozott, amikor a rendőrség és az áldozatokat segítő szervezet látókörébe került. Jan nem tudta megoldani a kínai fiú problémáját. Elsősorban azokon az áldozatokon képesek segíteni, akik hajlandók együttműködni a rendőrséggel. Egy 1995-ös belga törvény értelmében ők ideiglenes, majd akár állandó tartózkodási és munkavállalási engedélyt kaphatnak Belgiumban. Amíg ügyüket vizsgálják, a segítő szervezetek gondoskodnak róluk. És ez nem veszélytelen munka.

A Payoke menhelye „titkos ház”. A központtól vagy tíz percre van. A bejáratot állandóan zárva tartják, kamera figyeli a környéket. Az egyik szociális munkás kísér a házhoz. Közben átsétálunk az antwerpeni „vigalmi negyeden”. Akár Amszterdamban, itt is kis üzletek kirakataiban állnak az alsóneműre vetkezett prostituáltak – szexmunkások. A környéken több házat is tataroznak, építőmunkások dolgoznak az épületeken. Látszólag nincs nagy forgalom. Az utca elején speciális tábla jelzi – gyereket nem szabad behozni a negyedbe. Szerencsésen szökött meg innen az egyik házból egy tizenéves román lány. Akkor ébredt rá, mi a sorsa, amikor meglátta az eleven kirakati bábukat. Alsóneműben rohant ki az utcára, s egy taxis a rendőrségre vitte. Vallomást tett arról, hogyan tévesztette meg az albán férfi, akivel olténiai szülővárosában megismerkedett. Szokványos sztori.

A baba apja ismeretlen

A házban most egy tucat lakó él. Tizenegy nő és egy kéthónapos baba. Kínaiak, oroszok, egy albán és egy marokkói lány, 18 és 37 év közöttiek. A legidősebb az orosz nő. Övé a baba is. Heidi, a huszonéves szociális asszisztens mondja el a történetüket – ők ugyanis nem beszélhetnek az újságíróval. Egyébként egymással sem beszélnek. Többségük súlyos pszichológiai problémákat hordoz. Reménytelen helyzetekből, nyomorgó családokból indultak el. Általában jól fizető munkát ígértek nekik Európában, s amikor ideértek, megerőszakolták, megverték a szerencsétlen nőket. Belgiumban bárokban „dolgoztatták” őket.

Az orosz lány prostituált volt odahaza is. A baba apjáról semmit sem mond a többieknek. Talán egy vendégé, talán a stricijéé. A két kínai lány számítógépen játszik a nappaliban. Őket a razzia egy kínai vendéglőből hozta el. Az útjuk a szokásos: a „kígyófejűnek” a családjuk hatalmas pénzt fizetett azért, hogy a lányokat Európába juttassák. Sikerült. ĺgy kerültek a vendéglőbe, ahol éjjel-nappal dolgoztatták őket. Bért nem kaptak. Az emberkereskedelem áldozatainak többnyire nincsenek úti okmányaik, csak anyanyelvükön beszélnek. Az elszigeteltség is kiszolgáltatottá teszi őket. Van, akiről elmondják: többször is eladták.

Az áldozat védelmében

A titkos házban szigorú napirend van. Közös étkezések, napközben háztakarítás. Az egyikük mindig az ügyeletes szakács. Ha az ügyük rendeződik, akkor maradhatnak Belgiumban. Közben persze vallomást tesznek a rendőrségen, ügyészségen, majd a bíróságon. Közben szokják az itteni életet, nyelvet tanulnak. Egy idő múlva részidőben dolgozhatnak is. Valódi megoldást ritkán találnak. Van, aki visszatér a stricijéhez, van, akit kiutasítanak és viszszaszállítanak hazájába. Sokan erre nem hajlandóak, s inkább illegálisan maradnak Belgiumban.

A belga bevándorlási hivatalban, ahol az emberkereskedelemmel is foglalkoznak, megkérdezem, hányan kerülnek így az országba. Zavart nevetés a válasz. Arra is csak laza becslésük van, hogy 100-150 ezren lehetnek az illegális benntartózkodók. Évente néhány száz ilyen esetre derül fény, s csak találgatnak akkor is, amikor arról esik szó, mekkora üzlet ez. Abban megállapodnak, hogy hamarosan átveszi a drogkereskedelemtől a vezető helyet.

A belga törvényhozás tíz éve úgy döntött, hogy nem a prostituáltakat, engedély nélküli külföldi munkavállalókat üldözi, hanem az őket kizsákmányoló bűnözőket. A szexuális és gazdasági kizsákmányolás áldozatait pedig igyekeznek segíteni, rehabilitálni, esetleg befogadni az országba. Hasonló értelmű direktívát fogadott el az Európai Unió. Két éven belül Magyarországon is alkalmazni kell ezeket az eljárásokat.

Antwerpen–Budapest, 2004. május