Nyelv híján elvész a kultúra is

Ausztráliában a közeli múltban – a XX. század fejlett civilizációjának tudtával – az őslakosság több száz, többé-kevésbé önálló nyelve halt ki. Hasonló a helyzet Amerika indiánjai esetében, Afrikában, Ázsiában. Földrészünkön, elsősorban Európa északi területein is bizonytalan félszáz nyelv sorsa. Az okok között valamely ország kormányának kisebbségelnyomó politikájától és a globalizáció hatásaitól a természetes népmozgásokon, a gazdasági okú asszimiláción keresztül a járványokig, az alkoholizmusig vagy a természeti katasztrófákig egész seregnyit sorolnak a szakemberek.

Politika és globalizáció

– A magyar nyelv az országhatárokon belül nincs közvetlen veszélyben – mondja Domokos Péter, az ELTE bölcsészettudományi kara finnugor tanszékének vezetője. – A határokon kívül élő magyarságot azonban, ha nem is anyanyelvének gyors elvesztése, de annak háttérbe szorulása valóságosan fenyegeti. És bár talán túloznak, akik 15 milliónyira becsülik a magyar nyelven beszélők számát, a magyar még így is legföljebb félszáz más nyelvet enged maga elé a nyelvek elterjedésének világlistáján. Ami mégis aggasztó: nemcsak azok használják ritkán vagy szinte soha magyar anyanyelvüket, nyelvüket, akik szórványban élnek a világ minden táján, hanem erodálódik a közelünkben élő magyar etnikumok nyelve is. Amikor édesapám a harmincas években a moldvai csángóknál járt, tucatnyi faluban csak magyar szóval találkozott. Ha valaki ma jár arra, legföljebb az idősebbektől hall magyar beszédet. És a negyvenévesek, ötvenévesek mondatait, mondataiknak minden szavát sem biztos, hogy első hallásra megérti egy – mondjuk – dunántúli magyar. Székelyföldön jobb a helyzet. De onnan is sokan elvándorolnak, és gyakran más nyelvű népesség költözik a helyükre. Valamit le kell szögeznem: a magyar visszaszorulásában nem szabad mindig és kizárólag a politikát hibáztatni, a nyelv romlásában nagyon nagy része van a globalizációnak, az angol nyelvet erősen terjesztő médiának. De léteznek politikai megfontolások: a mostani romániai népszámlálás során sok helyütt külön nyelvként igyekeztek számba venni a magyart, a székelyt és a moldvai csángót. És külön-külön ez a „három” nyelv sok olyan jogot elveszíthet, amelyet az ottani magyarok, magyarul beszélők most joggal birtokolhatnak. Szerencsére ők többségükben közel élnek Magyarországhoz. Ez sokat számít a nyelvük megőrzésében – főleg, ha az „anyaországban” van szándék és anyagi erő a segítséghez.

– Az UNESCO-jelentésben említett északi népek között vannak nyelvrokonaink is. Róluk már hosszú ideje aggasztó hírek keringenek...

– Nem ok nélkül – erősíti meg a finnugor népek nyelvének, kultúrájának jeles ismerője. – A vótot voltaképpen már nem beszélik. Alig-alig élhet olyan idős ember is, aki még valamiképpen számon tartja vót származását. A tudomány szerencséje, hogy Észtország világszerte ismert finnugor kutatója, Paul Ariste több könyvet szentelt a vót etnikumnak. ĺgy legalább az emléküket, leírható kultúrájukat megőrizheti a világ.

Az UNESCO-tanulmány fölveti, hogy egy nyelv eltűnésével nemcsak – mondjuk – egy gyógynövény neve merül feledésbe, hanem a növény tartalmazta hatóanyagról is megfeledkezhet a világ.

– Ez előfordulhat. Részben érthetően. Hiszen a gyógynövényben rejlő hatóanyagot a gyógyszerész valószínűleg tablettában is a beteg rendelkezésére tudja bocsátani. Másfelől pedig: a rénszarvastenyésztő lappoknak több száz szavuk volt a mesterségükkel kapcsolatos fogalmakra, tennivalókra. Napjainkban azonban már motoros szánon járnak, rénszarvassal pedig részben csupán idegenforgalmi megfontolásból foglalkoznak. A motoros szán alkatrészeit, persze, nem lapp, hanem lakóhelyük államnyelvén, norvég, svéd, finn vagy orosz szóval emlegetik. A lappok lélekszámára vonatkozó becslések nagyon bizonytalanok. Egyesek harmincezerre, mások hetvenezerre, sőt nyolcvanezerre teszik a számukat. Ekkora népesség egyetlen saját nyelvet sokáig megőrizhetne. De a hetven- vagy nyolcvanezres létszám több különböző nyelvet beszélő csoport együttes lélekszáma. Az egy-egy önálló lapp nyelvet ismerők száma esetleg csak néhány száz. Néhány száz ember pedig nyelvében általában gyorsan beleolvad nagyobb lélekszámú környezetébe. Hacsak nem történik valami csodaféle. Mert csodának kell mondani a lívek esetét. Ők a XX. század harmincas éveiben még tizenkét faluban éltek többségben. Segítették őket a finnek, az észtek, a lettek, sőt Magyarország is, hogy kultúrházat építhessenek. A háború azonban őket is megtizedelte. Két évtizede már csak százan emlékeztek lív múltjukra, annyian próbálták őrizni hagyományaikat. Azóta tovább fogyott a számuk, a többség eloroszosodott, ellettesedett. Aztán a közelmúltban egy ifjú ember, Valt Ernstreit a nagyszüleitől megtanulta azok nyelvét, Finnországban, a tartui egyetemen elvégezte a finnugor szakot, ott lív nyelvet oktatott – néhány órát Budapesten is tartott –, összeállított egy lív–lett kétnyelvű költői antológiát. A lívek rájöttek, hogy kultúrájuk fontos a világnak, és megpróbálkoznak nyelvük életben tartásával.

– Ez biztató példa lehet legközelebbi nyelvrokonainknak. A manysit anyanyelvként beszélők számát a szakirodalom az egy évtizeddel ezelőtti népszámlálás idején háromezerre, a hantikét több mint tízezerre tette.

– Azóta romlott a helyzet. Az olajkitermelés elszennyezte a környezetet, az alkohol megroppantotta e népek szellemi tartását. Nem hiszem, hogy például a manysit ma néhány száznál többen jól beszélnék. Szerencsére vannak nagyobb rokon nyelveink: az önálló államisággal bíró országokban beszélt finn és észt, a több százezres mari, mordvin, komi és udmurt. Csakhogy az utóbbiak esetében hiába a beszélők viszonylag tetemes száma. Világosan látszik, hogy a mindennapokban az ő nyelvük is visszaszorulóban van.

Udmurt társaságok

Három esztendeje az ELTE bölcsészettudományi karának udmurt nyelvi lektora is van, aki a magyarokon kívül dán, lengyel és francia hallgatókat is tanít anyanyelvére. Galina Lesznyikova az izsevszki egyetemről érkezett Budapestre. Szülőföldjén kezdte tanulni, és most már jól beszéli nyelvünket.

A világ nyelvei című, nemrégiben megjelent hatalmas összefoglalás szerint a háromnegyed millió udmurt kétharmada él az Udmurt Köztársaságban, ahol is ők a népességnek nem egészen az egyharmadát teszik ki. Mennyire él a nyelv Udmurtiában és azon kívül?

– Akik távol élnek tőlünk, a nyelvhasználatot tekintve nehezebb helyzetben vannak. Akik odahaza, azok – főképpen a falvakban – számottevő arányban jól beszélnek udmurtul. Pedig az iskoláinkban majdnem mindent oroszul tanítanak. Még olyan tantárgyakból is hiányoznak az udmurt nyelvű tankönyvek, mint a földrajz vagy a történelem. (Domokos Péter ehhez hozzáteszi, hogy a húszas években több tárgynak is volt udmurt nyelvű tankönyve, ám azokat a harmincas években megsemmisítették.)

– Az izsevszki egyetemen csak az udmurt szakosok tanulják magas fokon anyanyelvünket, irodalmunkat – folytatja Lesznyikova. – Tantárgyként azonban néhány más szakon is tanulhatnak a hallgatók udmurtul. Vannak íróink, költőink – de csak kevés könyvük jelenik meg, és azok is kevés példányban. Vannak újságjaink, folyóirataink. Izsevszkben működik udmurt színház – az természetesen nemcsak udmurt, hanem más nyelvű szerzők műveit is játssza.

– Mennyire nehezíti nyelvük sorsát, bizonytalanítja el az udmurtul beszélőket, hogy az udmurt nyelv nem egységes?

– Udmurtia északi részén évszázadok óta erős az orosz, a déli területeken a tatár hatás. A nyelvésznek ez nem okoz gondot, de a hétköznapokon nehezíti a megértést, hogy például a papírt északon orosz jövevényszóval úgy mondják: bumaga, délen tatár szóval: kagaz.

– Hányan beszélik majd őseik nyelvét száz esztendő múlva?

– Szeretném, ha nem kevesebben, mint ma. Csakhogy nagyon erős az orosz és a tatár hatás. Sok a vegyes házasság, és azok egy részében már nem az udmurt a gyerek anyanyelve. Az értelmiségnek – főleg a városinak és a műszakinak – a munkájához fontosabb az orosz és az angol, mint az udmurt. Ellenben az biztató, hogy sok helyütt szerveződnek nemzetiségi társaságok. Azoknak a tagjai talán már nem is tudnak udmurtul, de ezt kezdik már sajnálni – és nem tartják magukat orosznak vagy tatárnak. A falvakban még ismerik az évszázados udmurt dalokat. Sokan a fiatalok közül is. Az izsevszki egyetem kihelyezett komi tanszéket próbál szervezni Kudimkárban, a velünk legközelebbi nyelvrokonságban lévő komi-permjákok nyelvterületén lévő városban. Egy idős közgazdász, Perevodcsikov professzor pedig nemrégiben létrehozott egy olyan csoportot, amelyben levelező tagozatos jogász, közgazdász és szociális munkás hallgatók azért jönnek össze rendszeresen, hogy udmurtul tanuljanak.

Az utolsó burgenlandi?

Fél évszázaddal ezelőtt még négyszázan beszéltek magyarul a Fertő tó és Sopron közötti, határ menti Andauhoz tartozó Albrecht-majorban. Ma egy ember lakik az egyetlen megmaradt lakóépületben: a birtok Stájerországból odakeveredett osztrák intézője. A történetet a hajdani major mai krónikása, Otto Gruber – felelős minisztériumi tisztviselő Bécsben, osztrák részről az ő gondja az Ausztria és Magyarország, illetőleg Szlovénia közötti határszakasz – beszéli el:

– Apai ági őseim Bajorországból költöztek a majorba. Anyai nagyapám, Horváth István petőházi kőművesként került oda. Anyai nagyanyám meg Bősárkányból költözött az albrechtfeldi majorba. Én ott születtem 1956-ban. És máig majorinak tartom magam. A szüleimmel otthon a bátyám meg én vagy magyarul beszéltünk, vagy úgy, hogy ők magyarul kérdeztek, mi németül válaszoltunk. Az iskolában másfajta élmények vártak ránk. Azt magyar nyelvű intézményként alapították 1902-ben, de a szüleimet – addigra a trianoni határ Ausztriához csatolta a majorunkat – osztrák állampolgárként csak 1937-ig oktatták magyarul, utána már németül folyt a tanítás. Minket is, persze, és bár a tanítónk valamicskét ismerte a magyar nyelvet, megszidott, ha magyarul szólaltam meg. Pedig akkor még nemigen tudtam németül.

A major valaha a Habsburg-családé volt. Frigyes főherceg az 1920-as évekig birtokolta. Utána Albrecht fiára szállt volna a föld és a major. Csakhogy ő fiatalon baleset áldozata lett. A birtok egy bécsi banké, majd egy gazdasági társaságé lett. Máig ez utóbbi a tulajdonos. Időközben a majort gépesítették. Most az intéző négy emberrel művelteti az ezer hektárt. A munkalehetőség megszűnése miatt az 1970-es években az utolsó ott lakók is kénytelenek voltak elköltözni. Bécsben vagy a környező településeken találtak munkát. Például a szüleim most Andauban élnek. A majorban az iskolát, a kocsmát, a mozit, a vegyesboltot, a régi családi házakat ledózerolták.Az első albrechtfeldiek vagy magyarul albertföldiek akkor költöztek el a majorból, amikor én megszülettem. Negyven év múlva fölvetődött egy nagyszabású találkozó gondolata. Rám hárult a szervezés feladata. A majorban más megfelelő épület nem volt, a szomszéd községbe meg nem akartunk átmenni, így aztán a hajdani hatalmas és díszes lóistállóban jöttünk össze. Meglepődtem, hogy milyen sokan összejöttünk. Talán ötszázan is. Nemcsak Ausztriából, hanem Németországból, Svájcból, sőt még Magyarországról is érkeztek. Sokan a gyereküket, az unokájukat is elhozták. A majorban újra magyar szó hallatszott. Emlékeket idéztünk, nótáztunk. A gyerekek, az unokák persze németül beszéltek. Nemcsak egymással, velünk is. Az én gyerekeim sem tudnak magyarul. Sajnos. Pedig a feleségem is majori lány. És ez más családokban sincs másképpen.

Mielőtt elkezdtünk volna készülni a találkozóra, a kezembe került Andau község krónikája. És abban csak néhány sor volt Albrechtfeldről. Mérgelődtem. Hiszen ott több száz ember élt még egy emberöltővel ezelőtt is! Kutatásba fogtam. Beszélgettem ismerősökkel. Jártam a bécsi, a kismartoni, a győri levéltárat. Aztán odaültem a számítógéphez, leírtam, amit tudtam. Fotókat, régi iratokat válogattam hozzá. ĺgy született meg a majorról szóló könyv a találkozónkra.

Lehet, hogy én leszek az utolsó észak-burgenlandi, aki még beszéli a magyart. Dél-Burgenlandban más a helyzet. Ott még sok ezren tudják a nyelvünket. Ők azonban már csodálkoznak, hogy északon is akad, aki érti az ő anyanyelvüket. Az persze már nem egészen olyan, mint mondjuk egy budapesti emberé. Hallom, tudom – a kilencvenes évek elején egy esztendőt a magyar követségünkön dolgoztam.

Nem lenne jó, ha a mi határcsendőreink közül senki sem tudna magyarul vagy a magyar határőr kollégáink közül senki sem németül. Még inkább érvényes ez a határok mentén élő polgári lakosságra. Kiváltképpen így lesz ez akkor, ha Magyarországot felveszik az Európai Unióba. Ha megszűnnek a gazdasági különbségek, még többen járnak majd át a másik országba. Dolgozni vagy kirándulni, futballmeccsre, egy pohár borra, fröccsre, hosszúlépésre.

Pár napja újabb magyar dokumentumokat kaptam. A majori iskoláról és a temetkezési segélyegyletről. Az utóbbiakat abban a ládában adták át, amelyikről kiderült, hogy a nagyapám munkája. Vastag ceruzával a belső oldalára írta: Készítette Horváth István. Ha tudok rá időt szakítani, újra odaülök a számítógéphez.

Nemrég Kismartonban előadást tartottam magyarul tudó főiskolásoknak. Apámat idéztem, aki azt mondta nekem: „Tudd mind a két nyelvet, mert ha csupán egyet tudsz, és azt elfelejted, csak ugatni fogsz majd, mint a kutyák.”