„Nem celebek vagyunk, hanem emberek”

Mi történt önökkel azóta, hogy megnyerték az X-Faktort?

Claudia: Kipihentük magunkat. Nagyon sok munka volt ebben, hó­napokig Budapesten voltunk, szóval ránk fért a pihenés. Ezenkívül felénekeltük a győztes dalt, és videoklipet is forgattunk hozzá. 

Mennyire változott meg az életük?

Ricco: Szerintem nem nagyon változott. Mi a sikerek és a kudarcok idején is ugyanolyanok vagyunk, most is azok maradunk, akik eddig voltunk. Nem celebek vagyunk, hanem emberek. Mindig dolgozunk magunkon, fejlődni, tökéletesedni akarunk. Sok mindent átéltünk már, megedzett minket az élet, hálásak vagyunk mindenért, amit kaptunk, és elégtételt érzünk, hogy ezzel a győzelemmel megtérült az a rengeteg áldozat, munka, amit az éneklésbe fektettünk.

Három éve a cseh–szlovák X-Fak­torban is elindultak. Mennyit számított a tapasztalat a magyarországi versenyben?

Claudia: Itt a tapasztalat nem számít. Az ilyen versenyeket nem lehet megszokni. S egyébként sem lehet összehasonlítani a két műsort. Szlovákiában három élő adás volt, Magyarországon hét, oda is kellett költözni, és az egész napunk be volt osztva. Reggel megkaptuk az órarendet, ilyen orvos, olyan ellenőrzés, énekóra, ruhapróba, kre­atív míting, magyaróra, angolóra… A magyar show sokkal keményebb volt.

Ricco: Nekem a dalok tanulása is nehezebb volt, mert nem tudok olyan jól magyarul. Valamennyit beszélek, de nem tudom olyan választékosan kifejezni magam. Viszont nagyon tetszik a magyar szó, és szeretnék minél jobban megtanulni.

Az érzelmes Gáspár La­ci valószínűleg testhezállóbb mentor volt önöknek, mint a cinikus, érzéket­len imidzsű Oto Klempíř a cseh–szlovák verzióban.

Ricco: Ezerszer! Nemcsak emberileg, hanem zeneileg is. Az a műfaj, amit Gáspár Laci csinál, nagyon közel áll hozzám. Klempířt korábban nem ismertem, Lacinak viszont régóta jól ismerem a számait, rengeteget hallgattam.

Hogyan zajlott az együttműködés Lacival?

Claudia: Nem találkoztunk minden nap, mert a napi munkát az énektanárnőnkkel végeztük, Lacinak is voltak más kötelezettségei, koncertjei is. De törődött velünk, amennyit ideje engedte, és nagyszerű ötletei voltak. Ő is nagyon hitt benne, hogy megnyerhetjük a fődíjat.

Önök mennyire hittek benne?

Ricco: Én már a castingon is azt éreztem, látva a mentorok és a közönség reakcióját, hogy Magyarországon értékelni fogják azt, amit csinálunk, amit Szlovákiában nem ismertek el. Akkor azt éreztem, hogy messzire juthatunk.

Claudia: Én sosem szeretem előre beleélni magam semmibe, de hála Istennek, minden jól alakult. Azt is szeretném megemlíteni, hogy menedzserünk, Miroslav Čimo segítsége nélkül nem sikerült volna. Senki nem áldozott ránk annyi energiát, pénzt, időt és hitet, mint ő. A győzelem az övé is.

Az élő show-k során mindig elképesztő erő sugárzott a produkcióikból. Előfordult, hogy elbizonytalanodtak, elfáradtak?

Claudia: Gyakorlatilag mindig fáradtak voltunk. Úgy mentünk az adásokra, mint az összevert kutyák. De amikor fel kellett lépni, tudtuk, hogy most ezt meg kell csinálni, és mindent beleadtunk. Mindegyik dalért nagyon megdolgoztunk, de a Tears című dal előtt nagy kételyeim voltak. Szerencsére végül ez is sikerült.

Melyik volt a kedvenc daluk a műsorban?

Ricco: Nekem kettő is van. A men­torházban énekelt Cristina Agui­lera-szám, a You Lost Me, és az egyik magyar dal, a Megtalállak. 

Claudia: Szerintem mindig jó dalválasztásaink voltak. Olyanok, amelyek nekünk is tetszettek, a stílus is bejött. Mi nem nagyon énekelünk gyors dalokat, de egy idő után javasolták, hogy már mást is ki kellene próbálni, és nagyon örülök, hogy beleegyeztünk. Nagyon élveztem az Ain’t No Mountain-t is.

A műsor során többször megkapták a mentoroktól, és nem pozitív értelemben, hogy túl profik. 

Ricco: Talán azért mondták ezt, mert a többiekkel hasonlítottak össze, de szerintem nem jó dolog hasonlítgatni az egyes versenyzők hátterét. Mindenkinek vannak már bizonyos tapasztalatai, enélkül hiba lenne benevezni egy tehetségkutatóba. Mi nem érezzük magunkat profinak, mert még mindig rengeteget fejlődhetünk.

Claudia: Mi az, hogy profi? Ha az, hogy minden körre százszázalékosan akartunk felkészülni, megtanulni a dalt, minél jobban felépíteni és kitalálni a produkciót, akkor igen, tényleg profik vagyunk.

Az, hogy Ricco kerekesszékben ül, nyilván rögtön felébreszti az emberek kíváncsiságát, empátiáját. Nem nehéz ezzel néha megbirkózni?

Ricco: Magyarországon nem kérdeztek erről sem az első, sem a második, sem a harmadik válogatón, a történetemről csak akkor kellett beszélnem, amikor már bekerültünk az élő show-ba. Ez nagyon tetszett nekem, nem a sztori érdekelte őket, hanem a hang.

Claudia: A szervezők azért is akarták, hogy Ricco ne kerekesszékben ülve énekeljen, hanem fotelben vagy székben, hogy az emberek ne azért szavazzanak rá, mert sajnálják, hanem a hangra figyeljenek.

Ricco: Nagyon örültem ennek, mert soha nem akartam sajnáltatni magam.

De egyébként hogy érzi magát, ha a balesetéről kérdezik?

Ricco: Ezek kötelező körök. Ha egy lánynak felduzzasztott szája és szilikon mellei vannak, akkor ő is tudhatja, milyen kötelező körökre számíthat. Nálam meg a tolószék okozza ezt. Gyorsan túl akarok lenni ezeken a kérdéseken, hogy aztán a lényegesebb dolgokról beszélhessünk.

Az egyik kisfilmben azt mondták, ha megnyerik az X-Faktort, és vele a pénzt, akkor…

Ricco: Tudom, mi a kérdés, és a válasz igen! A rehabilitációra fogom költeni a nyereményt. 

A műsorban végig úgy nézett ki, nemcsak a közönségnek, hanem egymásnak is énekelnek.

Claudia: Másképp ezt nem is lehet. Ha duóban énekelsz valakivel, érezned kell a másikat, együtt kell lélegezned vele. Sokszor egy pillantás is elég, hogy lásd, minden rendben van-e.

Mi a titka ennek a csapatnak?

Claudia: Mi így hárman elválaszthatatlanok vagyunk, és szerintem ez azért is lehet így, mert nagyon hasonló a habitusunk, és a nehéz pillanatokban ott vagyunk a másiknak. Ricco és Mirko is nagyon jószívű. Szívesebben adunk, mint kapunk.

Ricco: És hát pont ugyanolyan lököttek is vagyunk, mindenben egy hullámhosszon vagyunk.

Említették, hogy az idei X-Faktor testileg-lelkileg nagyon ke­mény volt. Amikor nagy a nyomás, hogyan vezetik le a feszültséget?

Ricco: Én a fellépés előtt egy órával már senkivel nem beszéltem. Ha nagyon ideges vagyok, akkor elkezd rángatózni a lábam, úgyhogy nem is kellett magyarázkodnom, elég volt rám nézni.

Claudia: Ha én ideges vagyok, akkor ők nyugodtak. Nem lehetünk egyszerre mind stresszesek. Ha Mir­ko ideges, akkor mi vagyunk nyugodtak, és így, körbe-körbe.

Amikor már ott álltak a színpad közepén a másik döntőssel, Se­rena Rigaccival, és várták az eredményt, eszükbe jutott, hogy ezt már egyszer átélték, csak akkor az ellenfelük nevét mondták ki?

Claudia: Persze... Én egész idő alatt imádkoztam. Azt mondogattam magamban, bármi történjék is, úgy lesz, ahogy lennie kell.

Ricco: Én pedig azt ismételgettem, Ricco és Claudia, Ricco és Claudia, hogy a mi nevünket mond­ják ki. De már majdnem infarktust kaptam. Később Gáspár Laci elárulta, ő is szívből imádkozott, hogy mi nyerjünk. 

Az X-Faktor megnyerésével életük álma teljesült?

Claudia: Álmok és célok még min­dig vannak, azok nélkül nem érdekes az élet. Már Szlovákiában szerettünk volna nyerni, de végül Magyarországon értük el azt, amiért évek óta dolgozunk. Az álmom már azzal teljesült, hogy ezzel a két emberrel dolgozhatok. Amióta velük vagyok, azóta tartom magam boldog embernek.