Mintha más világban éltem volna

Légikisasszony volt, a ČSA New York-i járatán várta az utasokat. Tudta, hogy ő is jönni fog, hogy törődnie kell majd vele. Míg ezen töprengett, megérkezett az első utas, leült, újságot olvasott, valami cikket Václav Klausról. „Ha ez az idegen tudná, hogy nemsokára épp az foglal majd helyet mellette, akir#l olvas...” – emlékezik vissza Klára a sorsdöntő találkozóra. Egy ismert úr a plakátról – ennyit jelentett akkoriban az ismert cseh politikus, a mai köztársasági elnök a sokat utazó lány számára. Már nem tudja pontosan – mondja a Mladá fronta Dnes magazinban –, miről is beszélgettek ezen az első találkozón. Megkérdezte tőle, mihez kezdhet egy lány, aki a közgázon tanul, aztán a politikára és a költségvetésre terelődött a szó, azt mondta, ismét költségvetési hiány lesz, és ez borzasztó. Nem volt olyan érzése, hogy másképp kellene viselkednie. Tizenöt-tizenhat éves kora óta a laza amerikai életstílushoz igazodott, nem az a fajta, aki mindjárt hasra esik egy híres ember előtt.

Az első igazi találkozójuk Londonban volt, Václav Klaus előadást tartott a városban, s meghívta a lányt. Ő elfogadta, és egy szép kapcsolat alakult ki közöttük

Ő rendezett életet élt

Klaus számára úgy tűnt, mintha ez a fiatal lány egy teljesen más világból érkezett volna. Ő mindig rendezett életet élt; törődött vele az édesanyja, tanult, 27 éves koráig otthon élt, megnősült, elköltözött, dolgozni kezdett, családot alapított. És csak ámult, milyen más életet élt a lány.

– Szüleim elváltak, úgyhogy nem mindig éreztem a szigort. Az anyámmal és a bátyámmal éltem. Középiskolába jártam, amikor egyszer csak megjelent az apám. Ez 1995-ben volt. Rasta frizurát hordtam, rettenetesen rossz voltam, s amikor az apám ezt megtudta, eldöntötték az anyámmal, hogy amerikai gyerekként Amerikában, konkrétan Floridában fogok élni, és ott fogok iskolába járni – mondja Klára a cseh lapnak adott interjújában.

A fiatal lány Németországba utazott apjával, onnan indultak volna tovább, ám a papát egy hiányzó pecsét miatt nem engedték fel a gépre. Valóságos sokként érte a hír a tinédzsert, hogy egyedül kell Amerikába utaznia, ahol majd az apja amerikai felesége fogja várni. Klára egy szót sem tudott angolul. Egy hétig tartott, míg az apa megérkezett, addig szinte szótlanul kerülgette egymást a lány és az amerikai feleség az orlandói házban. Kelet-európai kuriózumként fogadták az iskolában, végül több srác felkarolta, s egy jó barátnőt is talált magának. Vele még mindig tartja a kapcsolatot. Megszokta az amerikai életstílust, jól és szabadnak érezte magát. A tanulás mellett bébiszitterként dolgozott, pénzt keresett, úgy gondolta, gondoskodni tud magáról, és azt csinálhat, amit akar.

Egy évre szólt az „amerikai terv”. Klára sokáig töprengett, maradjon vagy térjen-e haza Csehországba. „Mit szólnál ahhoz, ha elutaznék Las Vegasba, férjhez mennék, és itt maradnék? – állt apja elé a meglepő kérdéssel. A mama miatt végül is úgy döntött, hazajön, és befejezi a középiskolát.

Vissza Klaushoz

Voltak olyan híresztelések is, hogy Václav Klaus maga találta ki a színes sztorit a fiatal lánnyal, mert fel akarta hívni magára a figyelmet, javítani szeretett volna imidzsén. Nem, ez nem igaz – mondja határozottan Klára. Nem szívesen emlékezik vissza arra az időre, amikor a Blesk címlapján megjelent az a bizonyos fotó. A fénykép teljesen felrúgta eddigi életét.

– Hirtelen minden másképp lett. Psycho. Nagyon kemény realitás. Naponta ötven telefon – panaszolja az interjúban. Újságírók, ismerősök és teljesen ismeretlen emberek zaklatták. Zárkózott lett, önmagába fordult. Abban az időben beszédórákra járt, régi álma volt ugyanis, hogy bemondó vagy szerkesztő lesz a tévében. Amerikában nagyon megtetszettek neki a talk-show-k, remélte, egyszer saját show-ja lesz. De a fotó minden utat elzárt. Klára nem tudta, merre lépjen, mit is csináljon.

– Attól féltem, bárhol bármit mondok, azt úgyis ellenünk fordítják. Bármit is nyilatkozom, az újságírók azt írják majd, ami nekik tetszik, s én csak egy figura leszek. Ezért utasítottam el mindenkit. Ideges voltam – folytatja Klára –, attól tartottam, hogy követnek, mondjuk az újságírók, vagy lehallgatják a telefonomat. Ha az ember kilépett a házból, az bizony elég rázós volt. A szomszédok... Nézegettek, mint valami attrakciót.

Ulrike és Goethe

Milyen is Václav Klaus? Klára szerint valóban emberi, kedves férfi. „És géniusz. Úgy éreztem magam vele, mint Ulrike Goethével” – mondja a lány. Cáfolja, hogy mindenkit lehurrog, hogy túl arrogáns, úgy, mint ahogy azt egyesek állítják róla. Domináns, az igaz, ám egy olyan embernek, mint Klaus néha meg kell mutatnia erejét, pozícióját. Valójában nagyon megértő és készséges. Egy rossz, vagy mondjuk inkább nem túl jó tulajdonsága van: túlságosan aktív. Klára hiába töpreng, nem tud válaszolni a riporternek, aki az elnök rossz tulajdonságait firtatná. Ez is, ez a gesztus is árulkodik valamiről...

– Bármit is mondanék, minden rossz válasz lenne – válaszolja Klára arra a kérdésre, vajon gondolt-e olykor Livia asszonyra, Klaus feleségére. – Nagyon szereti a családját, fontos számára – folytatja. – Londonban elmentem arra az előadásra, minden olyan szép volt, és sodort az ár. Talán azt kellene mondania az embernek, hogy semmit sem sajnál abból, ami megtörtént, ez lenne a megfelelő frázis. Klára bizonytalan, végül rámondja: „nem sajnálja”.

Klára Lohniská végül elmondja, azért nyilatkozott, mert úgy érezte, hogy minderről egyszer neki is el kell mondani a véleményét, s reméli, nyilatkozatával senkit sem bánt meg, és nem indít el egy újabb hullámot sem. (mfd)

Nem igen zavarja a cseheket a politikusok házasságtörése

Bár a csehek döntő többsége kritikusan viszonyul a házastársi hűtlenséghez, nagy részük mégis úgy véli, hogy ez a tény semmiképpen nem töri félbe a politikusok karrierjét – derült ki egy országos felmérésből, amelynek eredményét tegnap hozta nyilvánosságra a Mladá Fronta Dnes című prágai napilap. A felmérésből kiderült, hogy a megkérdezettek 76,6 százaléka elítéli a házasságtörést. Ugyanakkor 46,5 százalék szerint ez nem olyan dolog, ami veszélyeztetné, vagy derékbe törné a politikusok pályáját.

A csehek többsége ezt a kérdést alapvetően személyes ügyként kezeli. Az emberek 72,5 százaléka szerint ilyen dologban nem lehet különbséget tenni az egyszerű polgárok és a politikusok között. Érdekes, hogy a nagypolitikában részt vevő férfiaknál a megkérdezettek 17,6 százaléka, míg a női politikusoknál csupán 9,9 százalék kezeli megértően a házastársi hűtlenséget.

Ami az államfőt illeti, a megkérdezettek 61,5 százaléka nyilatkozott úgy, hogy az ország fejének házastársi hűtlensége zavarja, vagy inkább zavarja. Ellenkező véleményen, tehát hogy ez számára nem probléma, a megkérdezettek 38,6 százaléka volt

Kokes János, Prága