Miért kell Amerikának újra együttműködnie a világgal?

A New York és Washington elleni, 2001. szeptember 11-i terrortámadások alaposan megváltoztatták az Egyesült Államokat, politikájának középpontjába állították a külpolitikát. A Bush-kormány új nemzetbiztonsági stratégiája, amelyet 2002 szeptemberében hozott nyilvánosságra, a terrorizmus, a lator államok és a tömegpusztító fegyverek kombinációját jelöli meg az Amerikára leselkedő legfőbb veszélyként. A többség egyetért a külpolitika középpontba állításával, de vitatja az eszközöket, amelyekkel a külpolitikát végrehajtják. Valóban olyan nagy a veszély, hogy Amerikának egyedül kell cselekednie, vagy inkább a nemzetközi intézmények támogatásával kellene fellépnie, még akkor is, ha ez hátráltatja az országot? Az iraki események jól illusztrálják ezt a vitát, de a probléma gyökerei mélyebbre nyúlnak.

George W. Bush azt mondta 2000-es választási kampányában Amerikáról: „Ha arrogáns nemzetként viselkedünk, úgy is tekintenek ránk, ha szerény nemzetként, akkor tisztelni fognak.” Igaza volt, de sajnos Amerika sok barátjának azt kellett tapasztalnia a Bush-adminisztráció első nyolc hónapjában, hogy a kormány arrogáns módon csak a legszűkebben vett amerikai érdekekkel törődik, katonai erejére hagyatkozik, elutasít szerződéseket és nemzetközi normákat, s elveti a multilateralizmust. Washington önkényes bejelentése, hogy a globális klímaváltozással kapcsolatos kiotói jegyzőkönyv „halott”, mérges reagálást váltott ki más országokból, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok elvesztette helyét az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában.

Szeptember 11. állítólag megváltoztatta mindezt. A kongresszus kifizette Amerika ENSZ-tagdíjhátralékát, az elnök pedig erőfeszítéseket tett egy nemzetközi terrorellenes koalíció összekovácsolására. Ám az afganisztáni háború gyors sikere arra a következtetésre vitt egyeseket a kormányzat köreiben és a lapok hírmagyarázói közül, hogy az unilateralizmus igenis beválik. Charles Krauthammer hírmagyarázó például „új unilateralizmust” sürget, olyan politikát, amelynek jegyében Amerika nem játssza tovább az „engedelmes nemzetközi polgár” szerepét, hanem szégyenérzet nélkül követi saját céljait.

Az új unilateralisták hibát követnek el, amikor túlságosan a katonai erőre alapoznak. Igaz ugyan, hogy Amerika katonai ereje, amelyet nagyobb költségvetés támogat, mint amekkora az utána következő nyolc ország katonai költségvetése együttvéve, nélkülözhetetlen a globális stabilitáshoz, elengedhetetlen része a terrorizmusra adandó válasznak, de a terrorizmusellenes háború metaforája nem vakíthat el annyira, hogy ne lássuk: a terrorizmus elfojtásához évekig tartó, türelmes, kevéssé látványos civil együttműködésre van szükség más országokkal a hírszerzési értesülések cseréjében, a rendőri munkában, a pénzmozgások nyomon követésében, a vámellenőrzésben és más területeken.

Az afganisztáni katonai siker a probléma megoldásának csupán a legkönnyebb része volt. Mintegy 50 országban működnek al-Kaida sejtek, tehát az afganisztáni siker csak részleges, s ez is azt illusztrálja, hogy továbbra is szükség van a nemzetközi együttműködésre. Irakban is sokkal könnyebb volt megnyerni a háborút, mint a békét. Az amerikaiak problémája az a XXI. században, hogy – korunkban inkább, mint valaha – sok olyan kérdés és erő létezik, amelyeknek kezelése nem áll hatalmában a világ legerősebb államának sem. Az információs forradalom és a globalizáció olyan irányban változtatta meg a világpolitikát, hogy az USA nem érheti el egyedül minden nemzetközi céljukat. Nincsenek meg sem a hazai, sem a nemzetközi eszközei ahhoz, hogy megoldja más társadalmak belső konfliktusait. Napjaink legfontosabb kérdései közül számosat lehetetlen megoldani katonai erővel, sőt éppenséggel ellentétes is lehet a céllal a katonai erő alkalmazása. Ezekben az esetekben Amerikának inkább nemzetközi koalíciókat kellene mozgósítania, hogy más országokkal együtt lépjen fel a közös veszélyek ellen.

Az, hogy más országok hajlandók-e az együttműködésre, részben önérdekükön múlik, de részben azon is, mennyire vonzó az amerikai álláspont. A vonzó hatalom az én szóhasználatomban „lágy hatalom”. Ezen azt értem, amikor vonzó példánk miatt mások is azt akarják, amit mi akarunk, ezért nincs szükség a korbács és a mézesmadzag alkalmazására. A kemény hatalom a katonai és gazdasági erőből fakad, a lágy hatalom az ország kultúrájából, eszményeiből és politikájából. A kemény hatalom mindig alapvető marad, de a lágy hatalom is egyre fontosabb lesz az olyan nemzetek fölötti ügyek kezelésében, amelyeknek megoldása sokoldalú együttműködést igényel.

Persze egyetlen nagy ország sem engedheti meg magának, hogy tisztán multilateralista legyen, s az Egyesült Államoknak néha vállalnia kell a kezdeményező, vezető szerepet, mint Afganisztán esetében tette. Irak esetében azonban jobb lett volna, ha Bush követte volna apja példáját, és széles nemzetközi koalíciót kovácsol össze. Most, amikor visszatér az ENSZ-hez, és olyan új határozatot kér, amely lehetővé teszi más országok számára, hogy katonákkal és anyagiakkal hozzájáruljanak az iraki békefenntartáshoz és újjáépítéshez, most fizeti meg az árát annak, hogy ENSZ-felhatalmazás nélkül háborúzott.

Elismerem: a kisebb államok felhasználhatják arra a multilateralizmust, hogy korlátozzák Amerika cselekvési szabadságát, de ez nem okvetlenül ellentétes az amerikai érdekekkel. Ha Amerika multilaterális keretbe ágyazza politikáját, törvényesebbé és elfogadhatóbbá teheti aránytalanul nagy hatalmát. A jó szándékú amerikaiaktól nem is idegen Lord Acton (XIX. századi angol történész) híres figyelmeztetése, hogy a hatalom hajlamos romlottá válni. Döntő lehet Amerika „lágy” hatalma szempontjából, hogy odafigyel-e másokra, és tág értelemben, a globális érdekek figyelembevételével határozza-e meg az amerikai érdekeket. Ezen múlik az is, hogy mások jóindulatúnak tekintik-e az amerikai túlsúlyt. Az amerikai politika paradoxonja abban áll, hogy a globális információs korszakban számos célját nem érheti el egyedül a Róma óta legnagyobb hatalom. Amerikának nagyobb figyelmet kell fordítania a lágy hatalomra és a multilaterális együttműködésre. Ez szeptember 11-e igazi tanulsága.

New York, 2003. szeptember