Miami élő krónikása és megálmodója

Hétfő, kora délután. Már a Metromover ingyenesen használható, a magasvasút és a sikló közötti átmenetet képező tömegközlekedési eszközzel suhanok Miami belvárosa felett a Brickell városrészbe, amikor e-mailem érkezik interjúalanyom, a budapesti születésű Holló Tibor amerikai ingatlanfejlesztő titkárnőjétől: „Sajnos valami közbejött, így Holló úr kénytelen volt korábban távozni. Ma nem tudja fogadni. Elnézést a kellemetlenségért.” Éppen leszállok a következő megállónál, amikor újabb beérkező levelet jelez az e-mail-fiókom: félreértés történhetett, ha valóban a közelben vagyok, menjek csak, mert Holló úr vár az irodájában.

Jövőre, veled, ugyanitt

Egy év telt el azóta, hogy először kerestem fel Holló Tibort az általa alapított és vezetett ingatlanfejlesztő vállalata, a Florida East Coast Realty (FECR) akkor még a Biscayne-sugárúton található irodájában. Az ingatlanszakma nagy öregje már kilencvenöt éves volt, hetente kétszer – néha háromszor – bejárt dolgozni, vállalata pedig újabb és újabb gigaberuházásokra készült. Az idős vezérigazgató, aki már hosszú ideje a családtagjai bevonásával építi az egyre gyarapodó ingatlanbirodalmát, a világ legtermészetesebb módján közölte velem: tervezi a visszavonulását, de azt, hogy pontosan mikor nyugdíjazza magát, nem tudja, mert előbb még fel akar húzni két épületet. Abból a toronyházból, ahol találkozni szoktunk, hamarosan kiköltöznek, az épületet bontásra szánják, helyére pedig felépítik a One Bayfront Plaza elnevezésű komplexumot, amelyben parkolóház, kilátópont és bevásárlóközpont is helyet kapna – részletezte tavaly márciusban és áprilisban.

Lesétálok a magasból a William Brickellről, a város egyik alapítójáról elnevezett, toronyházakról és felhőkarcolókról ismert üzleti-pénzügyi központjába, ahol nemcsak azért könnyű megtalálni a Brickell sugárút 1101. szám alatti épületet, mert alig öt percre van a megállótól, hanem azért is, mert a városrész frekventált pontjára esik. A felhőkarcolóban a biztonsági őr elkísér a liftig, beszáll velem, majd fent, miután kilépek, alásüllyed a személyfelvonóval. Kellemes hangulatú, vállalhatóan modern recepció előtt állok, felette a cégnév: Florida East Coast Realty. Holló Tibor, akire itt mindenki csak Mr. Hollóként hivatkozik, hat évtizeddel ezelőtt alapította: azóta mintegy hat-hét millió négyzetméternyi terület beépítéséről gondoskodott, a repertoárban családi házakat, lakó- és üzleti rendeltetésű komplexumokat, kormányzati épületeket, kikötőket, raktár- és távközlési központokat is találni. „A FECR kiterjedt története során a vállalat ingatlanok széles skáláját építette, birtokolta és kezelte Dél-Floridában, New Yorkban és Las Vegasban” – olvasható az egyik prospektusban.

Az első szembe jövőtől útbaigazítást kérek, és a széles mosolyból már sejthető, hogy jó helyen járok: Mr. Holló már várja önt, jöjjön! Miami fellegek között dolgozó királya a dokumentumokkal, tervrajzokkal, jegyzetekkel teli asztala előtt ül, szembe vele az egyik gyermeke, Jerome Hollo, aki a vállalat társ-vezérigazgatója és általános jogtanácsosa. Tényleg úgy van, ahogy mondták: a rendezett, ősz hajú cégvezető nem öregesen, hanem kicsattanó lelkesedéssel üdvözöl.

A kötelező – nem megjátszott – udvariassági körök után arról kérdezem, mi történt vele az elmúlt tizenkét hónapban, amióta nem láttuk egymást. Jól látom, hogy továbbra is dolgozik és nincs komolyabb egészségügyi panasza? Valóban nem ment nyugdíjba és adta át a cégvezetést a fiainak, Wayne-nek és Jerome-nak? „Rengeteget terveztünk” – ezzel kezdi a válaszát. Angolul beszélünk, mert a mellettem ülő fia nem tud magyarul. „Egyúttal meghoztunk néhány döntést arról, mit tegyünk: mit építsünk és mit bontsunk le. A költözés alapvetően rengeteg tervezéssel járt az elmúlt évben” – folytatja. Arról, hogy a legutóbbi találkozásunk óta milyen beruházásokon dolgoznak, kimerítőbb választ fogalmaz meg: „A wellnessközpontú életterek iránti növekvő kereslet kielégítése érdekében egészségközpontú szolgáltatásokat integráltunk. A fitneszközpontok és zöldterületek létesítése hívószó lehet az egészségtudatos egyéneknek és családoknak, akik kényelmes hozzáférést keresnek a létesítményekhez, elősegítve a fenntartható életmódot ingatlanjainkon belül.” Nem szeret túlmagyarázni, de ez a stratégiai lépés akár a cég fejlesztéseinek általános vonzerejére is hatással lehet, hozzájárulva a piaci érték és a hosszú távú nyereségesség növeléséhez.

Nem hullajt könnyeket

A Florida East Coast Realty 2009-ben vásárolta meg a két üvegfalú toronyból álló irodaépületet, amelyet aztán felújítottak, mellé pedig felépítették a nyolcszáz lakásos Panorama Tower luxus magasépítésű lakótornyot, valamint szállodákat, irodákat és egyéb ingatlanokat a környéken. Itt tényleg úgy érezheti magát az ember, mintha nem is ugyanabban a városban lenne, ahol a Little Havanna vagy a Little Haiti negyedek találhatók.

„Igen, valóban nagyon központi helyen vagyunk, szinte a Brickell-Belváros terület epicentrumában” – mondja az idős üzletember. „Különösen fontos számomra, hogy itt, a város szívében tartózkodjunk. Ez volt az igazi tétje a választásomnak.” Kicsit habozik, majd csak úgy, már-már természetesen folytatja: ráadásul ez a szint rendelkezésére állt a létesítményben. Így könnyű, mondanám barátságosan, de hallgatok. Mégsem jó taktika, mert Holló nem az a locsogó-fecsegő típus. Nekem kell faggatnom a költözés részleteiről. „Nagyon izgatott voltam miatta!” – közli lelkesen. Jó-jó, izgatott, de pontosan mit érzett: szomorú volt, talán el is érzékenyült? „Egyáltalán nem!” – vágja rá, és mintha olyasmi ülne ki az ábrázatára, hogy ne butáskodjak, látott ő már eleget tíz évtized leforgása alatt. „Lehet, kicsit elérzékenyültem egy ponton, de ha valóban így történt, nem igazán érzékeltem” – magyarázza.

A kilencvenhat éves, ötgyermekes cégvezető és családfő Budapesten született, gyermekkorában Pesten és Párizsban élt, majd zsidó származásúként a II. világháború idején koncentrációs táborba hurcolták. Az ausztriai Mauthausen-Gusen lágerben raboskodott az édesapjával együtt, amikor az USA 11. hadosztálya 1945. május 5-én felszabadította. Életének legizgalmasabb szakasza még csak ekkor kezdődött: viszontagságos-kalandos úton elhagyta Európát, majd visszatérve a kontinensre építészmérnöki diplomát szerzett a párizsi műszaki egyetemen, aztán húszévesen – a fáma szerint 18 dollárral a zsebében – érkezett Amerikába, ahol néhány év leforgása alatt megcsinálta önmagát. San Franciscóban kezdetben vízimentőként kezdte megvalósítani azt a bizonyos amerikai álmot, 1956-ban pedig már New York egyik legsikeresebb generálkivitelezője volt, amikor úgy döntött, hogy átköltözik Miamiba.

„Mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy sokaknak, akik évtizedeket töltenek el egy iroda falai között, fájdalmas lehet a költözés. Velünk azonban nincs így, mert számunkra a változás egy új projekt kezdetét jelenti. Szóval, ez egyáltalán nem rossz dolog, másrészt évek óta terveztük, tehát nem egyik napról a másikra hoztuk meg a döntést” – részletezi a költözés lelki vonulatait. Tavaly már részletesen mesélt a One Bayfront Plaza épületkomplexummal kapcsolatos terveiről, meg arról is, hogy ezzel egy időben egy kisebb épületet is megteremtene. „Azt tudom mondani, hogy azt az épületet, amelyben az irodám volt, talán még az év vége előtt teljesen lebontjuk” – mondja arról a jelentős beruházásról, amelyről már többször beszélt az elmúlt hat évben.

Miami álmos kisváros volt

Manapság a Belső-Belváros után – egyből a Venetian Islands-et, az Upper East Side-ot és az elegáns Coconut Grove negyedet követve – a Brickell városrészben a legdrágább az élet Miamiban; a pálmafákkal szegélyezett felhőkarcolók egy párás, de hangulatos tengerparti New York képét rajzolják ide. „Az 1950-es évek Brickell sugárútja – de még a belvárosunk is – teljességgel üres volt. Miami akkoriban még álmos kis városka volt. Nem robbant be úgy, ahogy az elmúlt fél évszázadban” – meséli Mr. Holló, akit az imént kértem meg, hogy idézze fel, milyen volt a nyüzsgő turistaparadicsom és a kubai bevándorlók olvasztótégelye, amikor megvetette itt a lábát. „A Brickell ismeretlen volt az emberek számára, de úgy éreztem, hogy a belváros csak errefelé tud majd terjeszkedni, nem mehet vissza, a Biscayne sugárút felé. Mivel szerencsésen megéreztem ezt, vettem néhány ingatlant a Brickell sugárúton, ami, megint csak hangsúlyozom, akkor még nem létezett.” Ámulva hallgatom a történetet: alattunk autók, motorok, robogók, scooterek érkeznek és távoznak, buszok kanyarognak, metróvonal üzemel az épületek szintjén – és hát igen, maguk a sokemeletes toronyházak és csillogó üvegű felhőkarcolók! A kórháznál volt egy kis épület, de tulajdonképpen semmi más nem állt ott, ahol ma bankok és éttermek vannak a felhőkarcolók lábánál. Akkor még senki nem hallott arról, hogy Brickell sugárút, ismétli meg korábbi szavait. „Én sem” – teszi hozzá, nincs álszerénység a hangjában. „De aztán megláttam a lehetőséget, mert ez volt a természetes folytatás. Úgy éreztem, ha Miami valaha is bővülni fog, mint ahogyan az évtizedek során meg is történt, a terjeszkedés csak a Brickell irányába történhet.”

Arra, hogy ő építette meg a Brickell-sugárút első toronyházát, nem tér ki.

A magántulajdonban lévő ingatlanok az 1970-es években irodaházaknak és szállodáknak adták át a helyüket a sugárúton. Amikor ’84-ben elindult a Miami Vice című tévésorozat, már nemcsak a nyitójelenetben is feltűnő Atlantis lakóépület híres tornya, hanem számos ismert lakó- és irodaház állt a városrészben. Holló Tibor nem csak értékes krónikása a múltnak, saját életműve olyan jelentős, hogy Miami-Dade összevont város-megye polgármestere már korábban „Holló Tibor-napnak” nyilvánította július 18-át, az idei találkozásunk előtti héten pedig Miami városa és Miami-Dade megye tüntette ki feleségével, Sheilával együtt a Brickell sugárút újjáépítésében és átalakításában végzett fáradhatatlan munkásságukért. Az elismerés szenzációs: Brickellben, ahol már évek óta lehetetlen beépítetlen területre akadni, a városvezetés 3300 négyzetméteren létesítette a „Tibor és Sheila Hollo Parkot”, amelynek avatásán nemcsak Brickell kulcsát, hanem polgármesteri proklamációt is kézhez kapott a legendás pionír, amelynek értelmében május 1-je ettől fogva „Tibor és Sheila Holló-napnak” számít a városrészben.

Úgy látszik, ez egy ilyen év, mert a Floridai Nemzetközi Egyetem (FIU) második alkalommal megrendezett „React Real Estate Con­ference” elnevezésű szimpóziuma néhány hónappal korábban Holló Tibort életműdíjjal tüntette ki. „A React-konferencia életműdíjának elnyerése felemelő pillanat volt, amely emlékeztetett a dél-floridai közösség hatalmas támogatására. Ez egyfajta erőteljes visszajelzés, amely arra késztet, hogy továbbra is alázatosan és hálásan éljek” – reagál az ünnepségre, ahol a fiai képviselték. (Az ingatlanszakma doyenje valóban szerény és hálás: nem csak a filantrópként ismert felesége, maga is gyakran jótékonykodik, támogat alapvetően oktatási-kulturális projekteket.)

Miami kenterbe verheti New Yorkot

Habár áll még előtte néhány szakmai kihívás, kíváncsi vagyok, miként látja szeretett városa jövőjét. „Miami valószínűleg ugyanolyan fontos lesz, mint New York. Már ha nem lesz fontosabb! A New York-iak szabályosan elárasztották Miamit az utóbbi években. Az ottani életkörülmények… az adózási rendszer… a földfelszín hirtelen süllyedése… És még az időjárás, mert, ugye, az nagyon barátságtalan New Yorkban. Míg mi fürdőzünk a napsütésben, addig ők vacognak a hóban!” Gondosan artikulálja az utolsó mondatot, szeretné, ha biztosan megérteném. Nem csak miután végzett vele, már közben udvariasan felnevet. Rákérdezek az időjárásra, hiszen Miamiban a nyári hőmérséklet általában 30 fok körüli, jelentős páratartalommal, a hurrikánszezont és a rendszeres zivatarokat nem is említve. Beszélgetőpartnerem nem hallja a kérdést. „És folyamatosan érkeznek a latin-amerikaiak, ez a fővárosuk. A kulturális felhozatal is egyre gazdagabb” – sorolja. Nincs szívem félbeszakítani, de a fia hirtelen megszólal: „Hogy megválaszoljam a kérdését: nem, itt egyáltalán nem elviselhetetlen nyáron sem, valójában igen mérsékelt a klíma, mivel az óceánon vagyunk, keleti szélfuvallatot kapunk. A partokon – nem úgy, mint a belföldi területeken – általában kellemes az időjárás. Voltak olyan nyári időszakok, amikor New Yorkban sokkal melegebb volt, mint itt.”

Mr. Holló helyesel, vizet kortyol a kristálypoharából, amely elengedhetetlen tartozéka az íróasztalának. Nem akarom feltartani, jegyzem meg. „Nem tart fel” – feleli magyarul, majd hozzáteszi: „Ma itt vagyok az irodában.” Megkérdezem: milyen gyakran jár be? „Minimum három napot itt töltök. A hétfő, a szerda és a péntek, ezek a kőbe vésett napok” – feleli visszaváltva angolra. „Kilenc óra körül érkezem általában, délután három körül megyek haza. Ez lenne a napi rutinom. Természetesen otthon is vannak teendőim a nap folyamán, de a rutinom szerint három órakor indulok haza” – folytatja.

Már fél négy is elmúlt, de még gyorsan rákérdezek, hogy milyen fázisban van az az életrajz, amelyen hónapokon keresztül dolgozott. „A könyv a családon belül marad” – érkezik a tárgyilagos válasz. Jönnek az üzenetek, értesítések az asztalra kihelyezett okostelefonjára, beszélgetőpartnerem azonban rá sem pillant, régi vágású úriember módjára barátságosan a szemembe néz. „Rendkívül izgatott vagyok és megtiszteltetés számomra, hogy hamarosan kiadhatom az első könyvem. Ez az életem kézzelfogható ábrázolása lesz, és alig várom, hogy megoszthassam” – teszi hozzá sokkal lelkesebben.

Most már igazán elkezdek szedelődzködni (tavaly úgyis tüzetesen kifaggattam, tudjuk mindketten), de búcsúzóul még készítünk egy fotót. „Stramm vagyok!” – vágja rá, kezeit játékosan ökölbe szorítva, majd színpadiasan megrázva, amikor magyarul is megkérdezem, tényleg olyan jól van-e, mint amilyennek látszik. Segítenek neki felállni, elkészülnek a fotók, kezet rázunk. Mielőtt kilépnék az irodájából, minden jót kívánok neki és sikert a One Bayfront Plaza megépítéséhez. Megköszöni, kicsit lehajtja a fejét. Néhány másodpercig téblábolok az asztala mellett. „Legutóbb azt írták a lapok, hogy ha egyszer megépül, Florida legmagasabb épülete lesz” – emlékeztetem közös anyanyelvünkön. „Megépül?” – kérdezem. „Meg” – feleli nyugodtan, és pontosan tudom, hogy így lesz.