Meseország Bécsben

Jó, jó, máshol is vannak hatalmas, szépen feldíszített karácsonyfák meg pompás illatok, mitől olyan különös, csodálatos a bécsi advent? A nyugalomtól. Senki sem rohan, senki sem ideges, az emberek ráérősen sétálgatnak az ajándékkioszkok között, nézelődnek, mustrálják a karácsonyi díszeket, vesznek ezt-azt, nem bóvlit, ócska dolgot, csak apró ajándékot szeretteiknek. Hangos szervusszal köszöntik egymást az ismerősök, traccsolnak, kóstolgatnak a finomságokból, jóféle forralt bort kortyolgatnak. Látni, jól érzik magukat. A hangulat, az érzések egy igazi békebeli császárvárosi – máshol előteremthetetlen – kort idéznek.

Bécsben az első adventi vásárt (Christkindlmarkt) úgy hétszáz évvel ezelőtt rendezték meg. Akkoriban decemberi piacnak, később Tamás-piacnak nevezték ezeket a vásárokat, amelyek megtartására, s „a bécsi polgárok ellátásának biztosítására” magától az uralkodótól kaptak felhatalmazást a kézművesek, kereskedők, pékek, cukrászok. A karácsonyt mai formájában csak a biedermeier korszakban kezdték ünnepelni, amikor német mintára az előkelő nemesek karácsonyfát állítottak fel palotáikban. 1814-ben vezették be az ajándékozás szokását, s ebben az időben még a hagyományos piacok keretében tartották meg az ünnepek előtti vásárt vagy piacot, ahol gyertyát, angyalhajat, ezüst diót, lamellát és egyéb karácsonyi csecsebecsét is lehetett venni.

Semmit sem veszítettek a régi korok hangulatából az újkori vásárok, amelyeket 1975-től minden évben a Városháza előtti téren (Rathausplatz) rendeznek meg. A több mint 140 csinos kioszkból épített különös város persze ma már nem csak a bécsieké. Évente mintegy hárommillió turista (köztük 500 ezer külföldi) látogat ilyentájt az osztrák fővárosba, s az adventi mesevilágba, melybe gyakran a gyerekek csábítják szüleiket. Hát hogyne csábítanák, ha tudják, hogy ott az ajándékok, játékok és meglepetések csakis rájuk várnak. Látni ólomkatonát és fából faragott lovacskát is, bár nem ezekre a „furcsaságokra” vágynak a gyerekek igazán. Inkább arra, hogy pónilóra ülhessenek vagy a csilingelő kisvasúttal utazhassanak, megkóstolhassák a piros szirupba mártott fényes almát, a jó, ragacsos cukorvattát, a még forró óriási lekváros buktát, melyről szerteszáll a porcukor, ha nagyot harapnak bele. A gyerekek a helyi pékségben maguk is bekapcsolódhatnak a karácsonyi sütésbe – itt, mesevilágba illően, kalapácscsal aprítják a csokoládétömböt, gyúrják a tésztát, díszítik, fényezik s majszolják az omlós aprósüteményt. Sok-sok rendezvénynek adnak még helyet a Városháza gyönyörű termei – az egyikben bábszínház, a másikban fúrnak-faragnak a gyerekek, a következőben kórusok adnak ünnepi koncertet, az oszlopsor alatt a betlehemek kiállítását csodálják a látogatók.

Van itt minden, ami a karácsonyi „feelinghez” szükséges: a közeli parkban romantikus sétány, ezernyi égő, angyalkák, fantáziafák, melyek közül természetesen a szívekkel teleaggatott ‘szerelmesek fája” a legnépszerűbb. Van még játszótér, valcerpavilon, alkalmi bélyegeket is kínáló karácsonyi postahivatal, és pocakos Mikulás, akivel illendő fényképezkedni.

Annyi a csoda, a látnivaló, hogy beleszédül, s teljesen elfárad az ember, mire bejárja ezt a meseországot. Pedig még menni kellene tovább – a többi piacra, vásárra, kiállításra, látni kellene az ünnepi díszbe öltözött várost... A kiránduló, ha bírja még, megnézi a Stephansdomot, végigbaktat a „Mariahilferen”, fiákerbe ül vagy kávéházba, hogy megpihenjen. Felhörpint egy Wiener Melange-t, kötelezően megkóstol egy Sachert, és élvezi a hangulatot, amely egy igazi békebeli császárvárosi – máshol előteremthetetlen – kort idéz. (ug, wien.at)