Lisszaboni félelmek

Az évszázadokon át az európai földrésznek hátat fordító Portugália, mely csupán 1986-tól, a közösséghez csatlakozva kezdte magát politikailag is Európához tartozónak érezni, most attól fél, hogy a közeli bővítés következtében újból periferikus helyzetbe kerül.

Az európai integráció nemcsak az egyetlen, hanem egyben a legjobb lehetőségnek ígérkezett arra, hogy Portugália kilépjen elszigeteltségéből és beleszólást kapjon Európa ügyeibe. Az ország igyekezett is élni e lehetőséggel. Nemcsak gazdasági téren nyert a tagsággal – mint a négy elmaradottabb ország egyike – bőven részesült az európai pénzalapokból, hanem politikai jelenléte is hangsúlyosabbá vált. Hangját hallatta az európai fórumokon, meglehetős sikerrel lépett fel érdekei védelmében. Sőt, harmadik országok (többnyire volt gyarmatai) érdekeit is hatásosan képviselte Brüsszelben. Két alkalommal (1992 és 2000) jutott rá az EU soros elnökének szerepe, melynek során az európai döntési folyamatok középpontjába kerülhetett. Érthető, hogy Lisszabon most félti az intézményi reform során várhatólag elvesző szereplési lehetőségeket. Attól tart, hogy a kibővült unióban a nagy országok veszik át az irányítást, a kisebbekre várhatóan másodrendű szerep jut. Ezért sűrűn hivatkozik az unió egyik alapelvére, a tagállamok közötti egyenlőségre.

Portugália nemcsak az európai térségben áhítozik a döntési központok közelébe kerülni, hanem a transzatlanti kapcsolatokban is. Az iraki háború mellett magát egyértelműen elkötelező jelenlegi, jobbközép kormány (a Bush politikája mellett kiálló nyolcak levelének egyik aláírója) igyekezett támogatását látványosan kimutatni és persze stratégiai fontosságúnak feltüntetni. António Martins da Cruz, akkori külügyminiszter a transzatlanti kapcsolatok preferenciális kezelésére egyenesen azt hozta fel igazolásul, hogy Portugáliát és az Egyesült Államokat „közös tengeri határ”, mármint az Atlanti-óceán köti össze.

A közvetlenül az iraki háború kezdete előtt rendezett azori-szigeteki csúcstalálkozóval, Portugália úgy érezte, bevonul a történelembe. Csakhogy a számítások nem váltak be. A nagyvilág szinte tudomást sem szerzett arról, hogy a találkozó helyszíne Portugália volt, a híradások csupán az Atlanti-óceánon fekvő Azori-szigetekről beszéltek. A portugál kormány által négyes csúcstalálkozónak beállított esemény pedig a külvilág számára hármas csúcs volt. Durao Barroso portugál miniszterelnök egyszerűen lemaradt a Busht, Blairt és Aznart ábrázoló fényképekről. Mint a hazai sajtó írta, rá csupán a „ceremóniamester” szerepe jutott. A találkozó legkínosabb pillanata az volt, amikor a portugál miniszterelnök, megnyitva a sajtókonferenciát, így fordult az amerikai elnökhöz: „George!”.

Az iraki háború melletti kiállás először fordította szembe Portugáliát Franciaországgal, amelyhez pedig hagyományosan erős kulturális és érzelmi szálak fűzik. A portugál külügyminiszter azt is megengedte magának, hogy Franciaország védelmi képességein élcelődjön. Francia–német részről ugyanakkor arra emlékeztették Lisszabont, hogy szüksége lehet még ezen országok szolidaritására, ha a jövőben is igényt tart az európai pénzalapokra. Míg a háború miatti nézeteltérések mára már elsimulni látszanak, jelenleg az intézményi reformmal kapcsolatos kérdések okoznak nézeteltérést. Az október 31-én, Lisszabonban tartott francia–portugál csúcstalálkozón mindkét fél elismerte, hogy álláspontjuk eltér e téren.

Az intézményi reformok, a nagy és kis tagországok eltérő érdekei az eddig inkább Portugália szövetségesének számító Spanyolországot is a másik oldalra állították. Pedig az európai integráció a legnagyobb változást éppen a – korábban egymásról tudomást sem igen vevő – két ibériai ország viszonyában hozta. Mint az EU szegényebb tagországai, hamar közös álláspontot alakítottak ki, együtt (jobban mondva, Portugália többnyire Spanyolország „uszályába kapaszkodva”) álltak ki érdekeikért. Spanyolország azonban, habár továbbra is igényt tart a kohéziós alapokra, az utóbbi időben nem annyira „szegény”, hanem inkább – Franciaországgal vagy Németországgal egyenrangú – „nagy” országként igyekszik fellépni. Ez pedig óhatatlanul szembeállítja a „kicsik” jogaiért kiálló szomszédjával. Portugália mindazonáltal nem teheti meg, hogy ne tartson fenn szoros kapcsolatokat egyetlen szárazföldi szomszédjával. A két ország kormányfői évről évre rendszeresen tartanak csúcstalálkozót.

A BRAZIL KAPCSOLAT

E két EU-tagállamon kívül Portugália csupán még egy országgal tart fenn ilyen rendszeres, intézményesített kapcsolatot, mégpedig volt gyarmatával, Brazíliával. A közös múltra és kultúrára hivatkozó, de eddig inkább csak a retorika szintjén maradt brazil–luzitán kapcsolatok az utóbbi években váltak kézzelfoghatóvá, miután Portugália az egyik legfontosabb befektetővé lépett elő a hatalmas dél-amerikai országban. Portugália a Brazíliával fenntartandó jó viszony érdekében arra is hajlandó volt, hogy rendkívüli eljárással lehetővé tegye az engedély nélkül az országban tartózkodó brazil állampolgárok legalizálását.

Sokan vélik úgy Portugáliában, hogy az EU bővítése miatt hátrányos helyzetbe kerülő országnak a jövőben a volt gyarmataival fenntartott különleges viszonyra kellene inkább építenie. Brazília mellett Angola, Mozambik és a többi volt afrikai és ázsiai gyarmat bőven rejtegetnek eddig még kiaknázatlan lehetőségeket. Elsősorban a portugál befektetések ösztönzését szolgálta José Manuel Durao Barroso miniszterelnök október végi angolai útja. Mint a kíséretében lévő Carlos Tavares gazdasági miniszter el is magyarázta – az alacsonyabb béreket és előállítási költségeket kihasználva – portugál vállalatok áttelepíthetik a gyártást az afrikai országba, és így termékeiket versenyképessé tehetik az európai piacon.

HAMIS DILEMMA

Felmérések szerint ugyanis Portugália gazdasági téren egyértelműen veszít az EU-bővítéssel. Többségükben olyan országok csatlakoznak jövőre, amelyek konkurenciát jelentenek számára, mivel szinte azonos termékekkel, ugyanazokon a piacokon, sőt ugyanazokért a befektetőkért versengenek. Ráadásul az újonnan belépők szakmailag felkészültebb és olcsóbb munkaerővel rendelkeznek. A gazdasági hátrányokat a földrajzi hátrányok is növelik. A kibővült Európa középpontja keletebbre helyeződik, a nyugati szélen lévő ország még inkább perifériára kerül.

A lisszaboni kormány a földrajzi perifériát politikai centralizmussal akarja kompenzálni. Ezért is ragaszkodik a soros elnökség intézményéhez, vagy hogy továbbra is jelölhessen tagot az Európai Bizottságba. Mint a kisebb méretű tagországok egyike (mind területe, mind a lélekszáma gyakorlatilag Magyarországéval egyenlő), érdekei e téren megegyeznek a most belépő országokéval (a nagyobb Lengyelországot kivéve).

Portugália látható erőfeszítéseket tett az utóbbi időben, hogy nézeteit egyeztesse az új tagországokkal, amelyekben együttműködésre alkalmas partnereket lát. Kétoldalú és többoldalú találkozók sora szolgálta az Európai Unión belüli közös fellépés formáinak kidolgozását. Az új tagországokkal való kapcsolatépítés terén igen aktív Jorge Sampaio köztársasági elnök (aki nemrég informális eszmecserére hívta meg több jövőre csatlakozó ország köztársasági elnökét) arra mutat rá, hogy Portugália számára „az európai integrációnak nincs valódi alternatívája”. Vagyis, „semmilyen kétoldalú kapcsolat, akármilyen régi és erős legyen is, nem helyettesítheti be a közösségi partnerséget”.

Az európaiság vagy az „atlanti–afrikai elhivatottság” közötti választás valójában hamis dilemma. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást, sőt Portugália hídszerepet tölthet be az EU és volt gyarmatai között.

Inkább az a veszély áll fenn – írja a Público című lap – hogy a sokat emlegetett „történelmi felelősség” esetleg csupán az ország elmaradottságának és gyengeségeinek elrejtésére, az európai térség magasabb szintű követelményeinek való megfelelés elodázására szolgál.

Lisszabon, 2003. december