Lélekbúvárok hosszú stresszt jósolnak

A tragédia súlyos lelki utóhatásokkal fenyegetReutersr A jó hír: a világon eddig kevés igazán nagy terrortámadás volt. A rossz hír: a szakértők emiatt keveset tudnak arról, miként hat az emberek lelkiállapotára egy-egy rendkívül súlyos merénylet. A Világkereskedelmi Központ lerombolása után a lélekbúvárok abban máris egyetértenek, hogy a tragédia sokaknál hónapokig vagy akár évekig tartó stresszt válthat ki – nemcsak az áldozatok hozzátartozói vagy a mentőmunkások, de még a tévénézők között is.

Bár a pszichiátria által poszttraumás stresszbetegségnek nevezett (angol rövidítéssel: PTSD, post traumatic stress disorder) jelenségről a második világháború, majd a vietnami háború veteránjai adták az első részletes beszámolókat, a betegség nem csupán a harcok túlélőit sújthatja. Természeti katasztrófák, súlyos balesetek, terrorakciók vagy például nemi erőszak túlélői, illetve szemtanúi is lehetnek a PTSD áldozatai.

Rémálmok, alvási zavarok, szorongás, visszahúzódottság, eltompultság, depresszió – efféle tünetek sújthatják a rendkívüli megrázkódtatást átélő (vagy csak kívülállóként tapasztaló) embereket. A helyzetet súlyosbítja, hogy mindehhez túlzott alkohol- vagy drogfogyasztás, valamint családi és munkahelyi gondok is gyakran társulnak.

A New York-i tragédia várható utóhatásairól sokat elárul, mi történt Oklahoma Cityben, ahol egy 1995-ös bombamerénylet 168 embert megölt, hétszázat pedig megsebesített. A robbanás túlélőinek és szemtanúinak egyharmada poszttraumás stresszre utaló tünetekről panaszkodott. Egy évvel a terrortámadás után, Oklahoma Cityben – más amerikai városokhoz viszonyítva – megnőtt az alkohol- és a cigarettafogyasztás, gyakoribbá vált a stressz. Hasonló sors várt azokra, akik a Lockerbie-katasztrófában vesztették el valamelyik hozzátartozójukat vagy ismerősüket (a skóciai kisváros felett 1988-ban zuhant le a Pan Am utasszállító gépe, a merényletben 270-en haltak meg).

A mostani, minden eddiginél több emberéletet követelő terrorakciók korántsem csak a New Yorkban vagy Washingtonban tartózkodóknak okoztak traumát. Intő jel, hogy az Oklahoma Cityben elkövetett robbantás után két évvel a százmérföldes körzetben élő fiatalok tizenhat százalékánál fedezték fel a poszttraumás stressz jeleit. A szakértők felhívják a figyelmet arra, hogy e fiatalok nem voltak ott a merénylet helyszínén, és nem állnak rokonságban az áldozatokkal vagy a sebesültekkel. Fontos tanulság, hogy a PTSD főként azokat érintette, akik az átlagosnál több időt töltöttek tévénézéssel vagy újságolvasással.

ĺme az újabb párhuzam a New York-i tragédia és a korábbi terrortámadások, természeti katasztrófák között: a stresszbetegség a médiából is „beszerezhető”. Bármilyen szörnyűek a percről percre érkező hírek, sokan nem tudják megállni, hogy a tévéképernyőt bámulják vagy az újságokat bújják – nemegyszer éjt nappallá téve. Az Országos PTSD Központ nevű amerikai kutatóintézet is csak találgat, miért ilyen nehéz ellenállni az információözönnek. Egyesek talán próbálják megemészteni és feldolgozni a történteket, mások jövőbeni támadásoktól félnek, és igyekeznek felkészülni, megint mások a televíziót okolják, amiért valóságos akciófilmet gyárt az eseményekből, és így ejti rabul a nézőket.

Noha a korlátlan tévénézés főként a gyermekekre káros, azt gyakran a felnőttek sem ússzák meg büntetlenül. A megrögzött „katasztrófafogyasztóknak” a pszichológusok azt ajánlják, olvassanak inkább újságot, vagy másokkal beszélgetve gyűjtsék össze a legújabb híreket.

A gyermekeknek a felnőttek segíthetnek megérteni az érthetetlent. Ha például sokadszorra látják a tévében a Világkereskedelmi Központnak ütköző repülőgépet, nem árt elmagyarázni, hogy ugyanarról a támadásról van szó, nem pedig naponta ismétlődő merényletekről. Célszerű az események pozitív oldalát kiemelni (tűzoltók, mentőmunkások, újjáépítés), és hozzátenni, hogy a repülőkön utazók túlnyomó többsége azért épségben megérkezik. Vagyis: az élet – szerencsére – nem olyan, mint a híradó.

A poszttraumás stresszbetegségre nincs csodaszer, de a betegséget kezelni ma már hatékonyan tudják. Szóba jöhet – többek közt – a pszichoterápia, a viselkedésterápia (a félelmetes emlékek felidézése), a csoportterápia és a gyógyszeres kezelés. S tegyük hozzá, ezúttal sokat segíthetnek a világ vezetői is. Arra a kérdésre kell minél meggyőzőbb választ adniuk: biztonságban leszünk-e valaha is?