Kurdisztán, a hegyek között

PKK szabadharcosok. Ismerik a vidéket, tudják, hova lépjenek.A számítógépes cég az UNICEF-fel kötött szerződésben vállalta, hogy szakemberei pár hetente végiglátogatják a kórházakat, hogy a számítógépeket ellenőrizzék. Mert itt minden kórháznak van számítógépe. Más kérdés persze, hogy mi a helyzet az orvosi felszereléssel és személyzettel. Első állomásunk, a határ menti, amúgy igen jómódú Zakho. A kis városszéli rendelőintézetnek egyetlen orvosa van. A folyosón pityergő, maszatos gyerekek várnak a kötelező oltásra.

Zakhót elhagyva az út csodálatos tájon vezet keresztül. A hegyekbe még csak most érkezett el a tavasz, minden friss, smaragdzöld. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években az iraki hadsereg lángszóróval és a levegőből szórt kémiai anyagokkal újra és újra felégette a kurd hegyeket borító sűrű erdőséget. Előbb, hogy a kurd partizánokat megfosszák búvóhelyeiktől, később, hogy távozásra kényszerítsék a partizánokat élelemmel titokban ellátó lakosságot.

Útitársam legutóbb 1992-ben járt erre, amikor a hegyoldalakat elszenesedett facsonkok borították. Másfél évtized béke alatt magára talált a természet, újra zöld minden. Meg tizenöt év, és az északi hegyeket talán megint őserdő borítja. A völgyekben zöldellő mezők mellett lerombolt falvak maradványai. Ez is a Szaddám-éra mementója. De a földeket itt-ott már újra megművelik. Igaz, ez errefelé nem veszélytelen vállalkozás. Az iraki hadsereg az évek során mintegy tízmillió taposóaknát rakott le Kurdisztánban. Kétségtelen, hogy az aknák többsége az iraki–iráni határon található, ahol a még hagyományos életmódot folytató nomádok (illegális) határátkeléskor maguk előtt terelik nyájaikat: inkább a juh repüljön, mint ők. De azért jutott kurd pesmergáknak szánt akna elég az északi hegyekbe is. Bár lakott – művelt – területeken járunk, társaim forrón óvnak attól, hogy az útról bármiféle panoráma kedvéért is letérjek. Pedig a kurdok egyik kedvenc időztöltése a zöldben való piknikezés – de csak jól ismert helyeken. Kani Masi apró település a hegyek között. Nevezetessége, hogy a közelmúltig csak keresztények lakták, méghozzá az arameus egy modern változatát beszelő nesztoriánus keresztények, vagy ahogy ők büszkén nevezik magukat, az asszírok. A kilencvenes évek óta Kani Masi egy apró kis kórházzal is büszkélkedhet. A Rozanna Kórház a hegyvidék egyetlen orvosi rendelője. Névadója az a fiatal nyugati újságírónő, akit 1991-ben, amikor a törökországi menekülésből visszatérő kurdok között tudósított, megerőszakoltak és meggyilkoltak a szomszédos hegyi falucskában. A tettes kiléte a mai napig ismeretlen, de a helybéliek leginkább az újságírónő saját, a déli nagyvárosból, Szuleymaniból jött kurd testőreire gyanakszanak. A kórházat az áldozat édesanyja alapította leánya emlékére.

Kétségtelenül jelentős lépés, hogy végre van orvosi ellátás a hegyek közt is, de azért a látvány nem túl meggyőző. ĺgy gondolhatják a helybéliek is, mert a két jéghideg kórteremben csak egyetlen beteg fekszik. Igaz, a komolyabb eseteket a síkvidéki nagyvárosokba küldik a kórház mentőautójával. A mellékhelyiség (itt is) megközelíthetetlen. A kórháznak saját szülőszobája is van, de az asszonyok többsége még mindig szívesebben szül otthon. Ez némileg érthető. A szülőszoba függönnyel leválasztott előterében munkások falatoznak festékes ruhában. Szülőágyként egy kengyelétől megfosztott nőgyógyászati szék szolgál, az ágy alá helyezett fémvödrön megszáradt vércsíkok futnak végig.

A számítógép előírásszerűen végrehajtott vizsgálata után viszszaindulunk a síkság felé – a hegyeken keresztül vezető kanyargós, sáros földúton, ami itt-ott török tankok mellett halad el. A Kani Masi fölé magasodó hegy is török katonai bázisként szolgál. A török hadsereg csaknem másfél évtizede van jelen az iraki kurd hegyekben. Több mint évtizednyi belháború után a kilencvenes évek elejére sikerült kiszorítani Törökországból a kurd gerillaszervezet, az Abdullah Öcalan vezette PKK szabadharcosait. A PKK ekkor az iraki hadseregtől már megszabadult iraki Kurdisztán hegyei köze vette be magát. A török hadsereg éveken át minden tavasszal valóságos hadjáratot indított a határon keresztül a terroristacsoportnak tekintett szervezet ellen. A KDP és PUK, a két vezető kurd párt viszonya a PKK-val és a „rendcsináló” törökökkel, akárcsak egymással, meglehetősen változékony volt. Általában a pillanatnyi erőviszonyok döntötték el, hogy épp ki támogatja a PKK-t, és ki hívja be a törököket, hogy segítsenek megszabadulni a helyi lakosság (mégpedig elsősorban a hagyományos társadalom fullasztó kötelékeiből szabadulni vágyó szebbik nem) soraiból is toborzó, a törzsi-feudális rendszer maradványai ellen lázító, és a kurd hegyvidékből saját miniállamot kikanyarító kommunista szervezettől. A PKK egységeit azonban, ha jelentősen meggyöngültek is, a mai napig nem sikerült kifüstölni a kurd hegyekből – erre enged következtetni a török bázistól alig félórányi (igaz, kanyargós hegyi) útnyira a sziklák között felszálló füst. „PKK-sok barlangja” kommentálják a helyi viszonyokat jól ismerő kurdok. A törökök nem bírják utolérni őket, a KDP meg mostanában vaknak és süketnek tetteti magát, ha a PKK-ról van szó. Futólag felmerül egy gyors interjú lehetőségének a gondolata, de az út mentén az errefelé oly jól ismert háromszög alakú, koponyát ábrázoló táblák jobb belátásra térítenek. A hajdani iraki hadsereg katonái itt is taposóaknákkal vetették be a termőföldet. „De a PKK-sok ismerik a vidéket, tudják, hova lépjenek.” A kanyaron túl már a sárga KDP-zászló leng.

A török hadsereg kurdisztáni állásai amúgy is igencsak meggyöngültek a háború óta, amikor is a törököknek sikerült kellően magukra haragítaniuk nagy hatalmú tengerentúli szövetségesüket. Azóta az USA is kevésbe hangoztatja, hogy a PKK-t üldözendő terroristaszervezetnek tekinti. Újabban (vagyis amióta a KDP a háborús segítségért hálás amerikai hadsereg támogatását tudhatja maga mögött) a török egységek csak a KDP külön engedélyével mozoghatnak a kurd utakon. Sőt van, ahol a rikító sárga KDP-zászló is ott leng egy őrbódé tetején, alig száz méterre a török tankoktól – mintha KDP-bázisról lenne szó, gondolhatná az avatatlan szemlélő.

A bamernii repülőtéren, amely több mint egy évtizede a törökök egyik fő bázisának számít, a kurdok politikai törekvéseit gyanakvással szemlélő törökök még a múlt nyár végén kitűzték a török zászlót a reptéri épület tetejére. Amikor a kurdok ismételt kérése ellenére sem vonták be a szomszédos ország zászlaját Kurdisztán szívében, az iraki hadsereg nehézfegyverzetével gazdagodott pesmergák hirtelen rajtaütéssel foglyul ejtették a bázist tankostul, katonástul. Azóta meg a török tankokról is eltűnt a felségjelzés.

Még épp idejében érünk vissza Duhokba, hogy részt vegyek egy amerikai szemináriumon, a KDP nőegyletében. A téma a kurd nők helyzete és a politikai életben való szerepvállalása. A Duhok-szerte Barbara néven közismert, középkorú, hatalmas gyöngy fülbevalós, energikus amerikai hölgy a rendszerváltás után mifelénk is oly népszerű „személyiségfejlesztő tréning” helyi viszonyokra adaptált változatát vezényli le. Az erősen festett, magas sarkú cipellőkben imbolygó hölgyek kis csoportokra osztva vitatják, milyen akadályai is vannak a kurd nők politikai szerepvállalásának. ĺgy egyszersmind a demokratikus párbeszédben való aktív részvételt és az asszertív magatartást is gyakorolják, magyarázza Barbara. Lelkesedését még az sem csökkenti, hogy szemmel láthatólag a jelen lévő néhány férfi viszi a prímet. Mint utólag megtudom, az egyik határozott, mankókra támaszkodó öregúr, aki ki tudja milyen harci balesetben vesztette el két lábát, valóban kitűnő ismerője a női nemnek: három feleséget is tart egy fedél alatt. A kiscsoportos diszkusszió után minden egyes csoport a placcra küld egy-egy vállalkozó szellemű hölgyet, hogy elmondja, mire is jutottak. A kurd, illetve arab nyelvű beszédekből egy árva szót sem értő amerikai hölgy lelkes szavai zárjak a szemináriumot: lám-lám, már megtették az első lépéseket a demokrácia és a nemek közti egyenlőség rögös útján. Kész szerencse, hogy Barbara nem tudja, angol szakot végzett ifjú tolmácsa csak nevetni szokott az olyan ötleteken, mint a nők jogai, és ő lenne az utolsó, aki gyönyörű, ám iskolázatlan és csendes feleségét kikergetné a konyhából.

Élve a nyugati nők szabad mozgásának jogával, sötétedés előtt felhajtok még pár pohár gyümölcslevet a duhoki bazárban. A gyümölcsléárusok utcájában óriási (bár főleg gyerek-) tömeg vesz körbe néhány amerikai dzsipet. A golyóálló mellényes, egzotikus vonású katonák nepáli gurkák. Néhány, megjelenésében Rambóra emlékeztető civil ruhás amerikai kíséri őket. Leszerelt tengerészgyalogosok, a szomáliai, balkáni, afgán és dél-amerikai harcok veteránjai, akik most zsoldosként vállalják a katonák védelmezését. Egy bőrszíjakkal övezett volt fóka a politikai korrektség és a szexuális zaklatás szigorú amerikai játékszabályairól megfeledkezve bókol, „you have beautiful eyes”. Talán a hosszas iraki tartózkodás fertőzte meg.

Duhok, 2004. május