Kubában a hadseregé a jövő és a kulcsszerep

Fidel Castro díszelgő katonák közöttReuters A nap már kora délelőtt perzselően süt. „Most kezdtem az őrséget, és még vagy hat órát itt kell állnom” – gondolja Pedro, a 19 éves regruta, aki erősen izzad, a Kalasnyikov géppisztoly pedig kősziklaként nyomja a vállát. A legrosszabb azonban a feldagadt lába. „Ezeket az átkozott kubai csukákat le kell cserélnem szovjet csizmákra, még ha rámegy egyévi zsoldom is” – dönti el Pedro. Hirtelen szokatlan zajt hall. A félig kész raktárépület mögött két munkaruhás férfit fedez fel, akik téglákat pakolnak egy hátizsákba. „Most mi az ördögöt csináljak?” – kérdi magától, mert még mielőtt a Kalasnyikovot kézbe kapta volna, felismerte a kártevőket. „De hát ezek falubeli fickók, akik a szakáccsal összedolgoznak, most meg építőanyagot lopnak.” Éles helyzetre a parancs: az „unidad”-ot, vagyis e bázist ellenséges támadás esetén bármi áron meg kell védeni. A változatlanul érvényes katonai doktrínát – „Az egész nép háborúja az USA-ból érkezett imperialista behatolók ellen” – mostanában egyébként ritkán emlegetik. Az újoncok ideológiai képzése, amely néhány éve még központi szerepet játszott, mára a média bevonásával biztosítandó „forradalmi orientációra” korlátozódik.

Katonáskodás öregkorig

Minden reggel nyolc órakor egy tiszt a kantinban felolvas a Granma című kommunista pártlapból, este nyolckor pedig az állami televízió híradóját kapcsolják be – s a leegyszerűsített, fekete-fehér világkép máris előállott. Egyik oldalon látható a boldogok szocialista szigete, élén a sziklaszilárd Comandante en Jefe Fidel Castro főparancsnokkal, ujjongó tömegekkel és megnyert termelési csatákkal. Az Atlanti-óceán és a karibi térség túlpartján viszont szörnyű világ van, nyomorgó és elnyomott emberekkel, ahol némi reményszikrát jelent a népek harca az USA gyilkos blokádja ellen, illetve a Kubával való szolidaritási bizottságok működése.

Miközben a rendőrség és az újonc katonák meglehetős lenézésnek „örvendenek” Kubában, a hadsereg tisztikara komoly tekintélyt élvez. „Az őrnagy a mi távközlési központunkban az ország egyik legjobb szoftvermérnöke” – áradozik Pedro, aki bevonulása előtt Havanna egyik adatfeldolgozó központjában állt alkalmazásban, és számítógépes szakemberi karrierről ábrándozik. „A szüleim jobban tették volna, ha nem a Lenin elitgimnáziumba járatnak, hanem a Camilitok egyik kadétiskolájába íratnak be” – fűzi hozzá némi meglepetésre a kritikusan gondolkodó Pedro. Escuelas de Camilitos a kedveskedő elnevezése – az 1959-ben eltűnt gerillavezér, Camilio Cienfuegos emlékére – a hadsereg tulajdonában lévő középiskoláknak, amelyek Kuba legjobb tanintézeteinek számítanak.

Fontos privilégiumok

A szovjet időket idéző operettuniformisaikban feszítő camilitók igen fegyelmezettek és kitűnő (ki)képzést kapnak, mintegy kiválasztották őket arra, hogy a mai kubai vezetői elit nyomdokaiba lépjenek. Egyre több diák szeretne a 9. osztály után camilitóként továbbtanulni, majd egy katonai akadémiára bejutni. A tiszti rang felsőfokú képesítéssel fontos privilégiumokat és – kubai körülmények között – csúcsfizetéseket jelent. Amíg ugyanis egy magas beosztású civil funkcionárius havi mintegy 1000 pesót – átszámítva 100 svájci frankot – keres (ami a kubai átlagbér ötszöröse), addig egy ezredes 1500, egy tábornok pedig akár 2500 pesót is zsebre tehet havonta.

A „Forradalmi Fegyveres Erők” elnevezést viselő kubai hadsereg kulcshelyzete világosan kifejezésre jut a politikában is. Fidel és Raul Castro mellett további öt tábornok is tagja a Kubai Kommunista Párt legfelsőbb testületének, a 24 tagú politikai bizottságnak, vagyis a hatalom központjának. Hasonló arányban foglalnak helyet a katonák a párt 150 tagú központi bizottságában is. A politikai bizottság, a központi bizottság és a tisztikar intézményileg is, de érzelmileg is szorosan kötődik egymáshoz, különleges identitású, trópusi-szocialista nómenklatúrát alkotnak. A legfelső hatalmi körben a Batista diktátor elleni gerillaháborúban együtt küzdött mintegy két tucat tábornok alkotja a „régi gárdát”, ők azok, akik Fidel vagy Raul Castro parancsnoksága alatt 1957 után a Sierra Maestrában harcoltak, a hatvanas években elvégezték a Vorosilov szovjet katonai akadémiát, a hetvenes és a nyolcvanas években pedig – Angolától Etiópián át Nicaraguáig – a kubai csapatokat vezényelték a világ különböző harcterein. 1989 nyarán azonban Havannában váratlanul letartóztatták a népszerű Angola-veteránt, Arnaldo Ochoa tábornokot, ezt követően tisztogatást hajtottak végre a hadseregben, rendeztek egy kirakatpert négy halálos ítélettel, és egy titokzatos halálesettel a börtönben. Azóta a kubai hadvezetés a jelek szerint feltétlen hűséggel sorakozik fel Comandante Fidel Castro mögött, aki különleges előszeretettel mutatkozik egyenruhában, kifejezve az állandó harckészültséget. A kompromisszumokat nem ismerő forradalmi vezetővel való szimbiózis dacára a tábornokoknak sikerült a nép körében a „Forradalmi Fegyveres Erők” pozitív imázsát megőrizniük. A BM és a rendőrség gyűlölt egységeivel ellentétben a hadsereg eddig még soha nem lépett fel az elnyomás erőszakszervezeteként. Ez azonban a jövőben még változhat: a katonaság különleges egységeinek feladatai között ott szerepel a bevetés nagyobb belső nyugtalanság esetére is.

Raul és a reformok

A nómenklatúra kemény magjának két tucat tábornokát, a régi gárdát egybeforrasztják közös álmaik és értékeik, az illegalitásban eltöltött kalandos esztendők, a Comandantéhoz fűződő érzelmeik és hűségük. A hatalom fő építőmestere Raul Castro honvédelmi miniszter, Fidel öt évvel fiatalabb és hozzá abszolút lojális öccse. Raul bizalmasai ellenőrzik a politika, a gazdaság és az államapparátus legfontosabb posztjait. A „raulisták” nem alkotnak homogén csapatot a politikai bizottságban, a központi bizottságban, a belügyminisztériumban vagy a hadseregben: tekintélyes katonák, megmosolygott pártbürokraták és rettegett államügyészek egyaránt találhatók közöttük. Közös nevezőjük, hogy mindannyiukat Raul Castro fedezte fel, védte, tolta előre őket, akik a kubai állam folyamatos működését biztosítják. Raul, a Comandante en Jefe kijelölt utódja, a Partido Comunista másodtitkára, az államtanács és a minisztertanács első alelnöke életét a pártnak és a hadseregnek szenteli. A Fuersas Armadas Revolucionarias de Cuba (FARC), az 1990 előtt a legmodernebb szovjet fegyverekkel felszerelt kubai hadsereg egykor a nyugati hemiszféra legütőképesebb fegyveres erői közé tartozott.

Ám akárcsak az egész kubai rendszer, együtt a hadsereggel, a nyolcvanas évek végén válságba került a Raul Castro által meghatározó mértékben befolyásolt Kubai Kommunista Párt (PCC) is. A kelet-európai testvérpártok felbomlása és a belső tisztogatások megrázták a PCC-t. 1989-ben több tízezer csalódott tag lépett ki a pártból vagy került a kizártak közé. Saját adatai szerint azonban a PCC taglétszáma 1991 és 1997 között 510 ezerről mégis 770 ezerre emelkedett. Megfigyelők a látványos növekedést adminisztratív intézkedések segítségével végrehajtott számbűvészkedésnek tartják. Fidel hivatalos utódja, Raul mindenesetre abszurd helyzetben van: ő a hitelvesztett PCC másodtitkára, de ugyanő a tekintélyes FARC főnöke is. A hadsereg döntő hatalmi tényező Kubában, és a kilencvenes években bebizonyította, hogy az egyetlen igazán jól működő intézmény a katolikus egyház mellett. Raul Castro hadseregfőnök 1991-ben messzeható reformokat indított el, a FARC létszámát radikálisan csökkentették, figyelmét pedig a nemzetvédelem mellett elkezdték a gazdasági tevékenységre összpontosítani.

A sereg mindennek ura

Több mint öt éve a FARC élelmiszer-ellátása biztosított: a 180 ezer kubai katona és tiszt, valamint az Ejército Juvenil de Trabajo (EJT) katonai munkabrigádok százezer tagja a hadsereg farmjain mind nagyobb terményfelesleget állít elő, amely megkönnyíti a 11 milliós lakosság nehéz mindennapjait. A mezőgazdaság legnagyobb hasznot hozó ágazata mellett a hadsereg ellenőrzi – saját üzlethálózatán, a TRD-n keresztül – az amerikai emigránsok pénzátutalásait kubai hozzátartozóiknak. Ezt a népnyelv remesa-nak nevezi, és messze az ország legfontosabb bevételi forrása. A hadsereg tulajdona továbbá a Gaviota Rt., amely a turizmus szektor második legnagyobb kubai vállalata, s ezen túlmenően ipari üzemek konglomerátuma, amely egy katonai-ipari komplexumot alkot. A kubai történelem sajátos fintora, hogy a szocialista szigeten az egyetlen olyan gazdasági részleget, amely produktívan és hatékonyan működik, kapitalista elvek alapján az a Raul Castro hívta életre, aki ma is büszkén tesz hitet a szovjet típusú kommunizmus mellett. A hidegháború utáni megváltozott környezet és a FARC-tisztek egyre gyarapodó szakismerete módosulást eredményezett a mentalitásban is. Mind több fiatal tábornok távolodik el attól a meggyőződéstől, hogy küszöbön áll az USA inváziója, ehelyett tárgyalási készségüket nyilvánítják ki ilyesféleképpen: „Mi profik vagyunk, mindenről tudunk szót váltani, még a területünkön lévő guantanamói amerikai támaszpontról is.” A tárgyalást a Pentagonnal megkönnyítheti, hogy a legbefolyásosabb kubai tábornokok alig rejtik véka alá érdeklődésüket az USA modern fegyverei iránt. „Hadseregünk és parti őrségünk már a mai drogháborúban is nélkülözhetetlen Washington számára. Ha Fidel után a nulladik órában valóban kitörne a rettegett tömeges exodus Florida felé, az amerikai hatóságok rá lennének utalva az együttműködésre a kubai fegyveres erőkkel” – fűzi hozzá a tapasztalt katona.

Havanna, 2001. október