Környezetvédelem államfőknek: szárny vagy teher?

Két eltérő úton elért sikerekből építkező politikus metszéspontja lehet a környezetvédelmi teljesítmény. Áder e tekintetben egyfajta normaszintű abszurd, a magyar keresztény-jobboldal ökológiai terméke, akit Magyarországon a zöld szervezetek többsége ki nem állhat. Čaputová pedig a globális mainstream része, egy kicsit Macron-hangulatú, liberális érzékenységű aktivizmus határozza meg a stílusát, amiről még nem tudjuk pontosan eldönteni, hogy milyen valós áldozatokra hajlandó például egy körforgásos gazdasági modell megvalósításáért.

A júniusi találkozó alapvetően diplomatikus hangulatú jelentéseiből a zöld szempontokra figyelmes olvasónak feltűnhetett, hogy a két államfő egyetértett abban, hogy az atomenergia nélkülözhetetlen a klímavédelmi célok teljesítéséhez. Európában sincs ebben közmegegyezés, hiszen ismert, hogy az ilyen energiatermelési módnak nincs szén-dioxid-kibocsátása, viszont kockázatai és nehezen megoldható hulladékelhelyezési problémái miatt – feltehetően joggal – kifogásolják egy esetleges atom-reneszánsz nekibuzdulását a zöld NGO-k. Ugyancsak kérdéses, hogy Čaputová mennyire volt tisztában a kijelentés megfogalmazásakor azzal, hogy Magyarországon Paks II. nem valami klímasemleges zászlóshajónak számít, hanem a korrupció és a megkésettség politikai szimbóluma.

Ha kontrasztot keresünk, akkor milyen más nézni, ahogy például Čaputová a környezetvédelem iránt híresen elkötelezett osztrák elnökkel találkozott. Ott azért több volt az összhang, mint Áderrel Budapesten. A szlovák államfő Ausztriában úgy fogalmazott, hogy régiónkban csupán Ausztria és Szlovákia vállalta, hogy 2050-re eléri a szénmentes gazdaság bevezetését, és ezért konkrét lépéseket tesz. Amikor Ádert szembesítették azzal, hogy a klímasemlegesség eléréséhez szükséges uniós vállalásokat akadályozza a magyar külügy a versenyképességünk veszélyeztetése miatt, a magyar államfő azt állította, hogy hazánk a CO-kibocsátás csökkentésében megelőzi még Dániát is. Szimbolikus környezetvédelmi kérdések jelentőségét pedig jól mutatja, hogy az elmúlt 10 évben az ellenzéknek a rezsicsökkentéssel szemben esélye nem volt létrehozni az erőmű bővítése elleni tiltakozást.

Mint látható, az államfők, akik többsége státuszából fakadóan arra kényszerül, hogy pártokon felülálló legyen, gyakran próbálja magát ökopolitikai ügyekkel hitelesíteni. Logikus, hiszen ez olyan terep, ahol talán ideológiamentesen, egy összenemzeti érték megjelenítőjeként mutathatják magukat a polgárok előtt. Viszont azokon, akik Áder Jánost csak egy fideszes végrehajtónak látják, nem segít az erőltetett zöld brandépítés. A választói prioritásokat pedig eddig tökéletesen jelzi, hogy a magyar államfő töretlenül vezeti a politikusi népszerűségi listákat. Valószínűleg akkor is vezetné, ha valahol a nyaralásán egy műanyag szívószállal, Coca-Colát szürcsölgetve kapta volna le egy lesifotós. Ettől függetlenül a magyar államfőnek itthon nagyon súlyos szakpolitikai „bűnlajstroma” van, hiszen törvények sorának aláírásával, többségében kritikátlanul járult hozzá a hazai környezetvédelmi intézményrendszer leépítéséhez és a zöld szervezetek ellehetetlenítéséhez. Csak az idei évből rengeteg példát hozhatnánk ilyen döntésekből. Maradva a klímaszkeptikusságnál, ami sajátosan jellemzi a jobboldali kormányok munkáját: Ádernek erre külön alapítványa is van (Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítvány), amely elsősorban nem innovatív, szemléletformáló programjaival kerül be a magyar nyilvánosságba. A hírek általában a gazdálkodásáról szólnak és arról, hogy a nagy személyi kiadások miatt a jelentős állami támogatások ellenére is veszteséges.

Kimondhatjuk, hogy a zöld politika nagyon csábító hitelesítési technika a politikai piacon, de a zöld kabát nem mindenkinek áll jól. Nehéz viszonyítási pontokat találni ebben a versenyben. Ki emlékszik még a kisgazda Pepó Pál miniszterre, akinek abszurd tevékenységével próbálta meg a Fidesz először kormányzati szinten is becsempészni a környezetvédelemi politikát az agrárium alárendeltségébe? De manapság joggal kereshetnénk Illés Zoltánt is a közéleti vitákból, akiről az országgyűlési választások óta nem nagyon lehet hallani. Akkor szakbizottsági elnökként a törvényhozásban még Pepó Pál legnagyobb fékének számított fideszesként, de ma már inkább csak saját pártja által is megalázott Liget-harcosként emlékszünk rá, aki felindultságában majdnem lefejelt egy rendőrt. Pepó annak idején a Hortobágyi Nemzeti Parkot vezető Aradi Csabával vívott harca révén vált országosan ismertté, ami manapság olyan asszociációkat kelt, mintha Áder Jánost képzelnénk el, ahogy például a kishantosi biogazdaságot felszántó nemzeti oligarchák gépeit akadályozandó, polgári engedetlenségként egy fához kötözné magát pár szivárványharcossal.

Joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy például a napokban leköszönő pártelnök, Fodor Gábor volt környezetvédelmi miniszter vajon mennyire tette ilyen téren saját politikai pártcsaládját norma szinten integrálttá. Az elmúlt egy évben nem nagyon tudtam meg arról bármi konkrétat, hogy a Liberálisok mit gondolnak a legalapvetőbb környezetvédelmi kérdésekről. E sorok szerzőjének generációja, ha meglátja az Orbán Viktorral közösen szelfiző Szili Katalint, akkor kormánybiztosként „együtt gondolkodó nemzetről” vizionáló üres kirakatembert lát, és valakit, aki még korábban modern szociáldemokráciáról álmodó szocialisták egyik zöld „reformerének” hitte magát. Ez jól mutatja a politikai rendszerek egyre rosszabb rekrutációs képességeit, hogy régiónkban olyan komoly eredményeket felmutató szakpolitikus, mint Jávor Benedek, simán eltűnik a hazai ellenzéki együttműködés ingoványában.

A szakirodalomban azt olvashatjuk az államfők összehasonlító vizsgálatainak eredményeiről, hogy például Timothy Frye az elnöki hatalom 27 lehetséges területének vizsgálata alapján a magyar államfőnek 7,25-ös értéket tulajdonít, ami a régióban közepes-gyenge értéknek számít: magasabb, mint a szlovák és cseh, de lényegesen alacsonyabb, mint a román, lengyel vagy horvát mutató. Áder Jánosnak nincs szüksége arra, hogy Greta Thunberghez hasonlóan valami napelemes vitorlással utazzon ki egy ENSZ-közgyűlésre. Saját politikai rendszerén belül tökéletesen hozza a nélkülözhetetlen hitelesítő pózokat. Például karizmatikusan horgászik. Ennyi.

Magyarországon a rohamosan „zöldülő” Nemzeti Együttműködés Rendszerében érdemes megállnunk egy pillanatra és emlékezni arra, hogy decemberben lesz pont 10 éve, hogy bemutatták a Bölcsek Tanácsa Szárny és Teher című jelentését. Már önmagában is érdekes, hogy milyen szaporák az utóbbi évtizedekben megalapított, antik hangulatú bölcsek tanácsai. Ilyen alakult még Jörg Haider idején, amikor Ausztria demokratikus normákhoz való viszonyát vizsgálták eszköztelenül uniós felkentek. Manapság is ilyen ad hoc intézmények alakulnak az Európai Néppártban (Wolfgang Schüssel, Herman van Rompuy, Hans-Gert Pöttering), sőt, már a Fideszben is. Micsoda különbség van a jelenlegi és az akkori bölcsek között. A jogállamisággal kapcsolatos EPP-vizsgálóbizottságra adandó magyar álláspont kialakításáért felelős politikusok: Novák Katalin, Varga Judit és Szájer József. 2009-ben az oktatás és a korrupció helyzetét értékelő jelentést Csermely Péter, Fodor István, Eva Joly és Lámfalussy Sándor jegyzi.

Maníros lenne napjaink politikai elitjét egyszerűen Sólyom Lászlóhoz hasonlítani, aki aktivista elnöki tevékenysége során több döntésével megsértett politikai közösségeket. De azért a politikai cselekvés fetisiszta jobboldali véleményvezérei is látják a teljesítménybeli különbséget. Akkor a bazsarózsákért, a NATO-lokátor megépítése ellen fához kellett kötöznie magát egy államfőnek, manapság annyit várok el ettől a közjogi méltóságtól, hogy esetleg figyel arra, hogy a sport közben használt etetőanyagok összetétele nem zavarja-e meg az élővizek minőségét.

Ha még működne a Sólyom László által életre hívott Zöld Elnökök hálózata, kérdéses, hogy kiket vennének fel vagy hívnának meg tagjaik közé.

Vasali Zoltán,
az IDEA Intézet elemzője