Europäische Rundschau: kulisszatitkok

Húsz ország miniszterelnöke tett eleget a felkérésnek és írt az Europäische Rundschau, a negyedévenként megjelenő folyóirat fennállásának 30. évfordulója alkalmából kiadott ünnepi számba.

Az Europäische Rundschau megadja a módját az ünneplésnek, amelyet kicsit elhalasztott: Schüssel osztrák kancellár javaslatára bevárták az Európai Unió bővítésének évét. A késleltetett jubileumon kerekasztal-beszélgetés lesz a legidőszerűbb témákról, a kibővített Európai Unióról, az azon belüli viselkedési formáról, „a cselekvőképes szolidaritás és a nemzeti korlátoltság” köztes állapotáról, s nem marad el a díszvacsora sem.

Akik kicsit is követik ennek a folyóiratnak a történetét, forgatják lapjait, tudják: nincs az az emelkedett hangulat, amely megakadályozhatná az adott témában a kritikus hangot, olyan véleményt, amely akár szögesen ellentétes az immár három évtizedes folyamatos megjelenést elősegítő Ausztria, s azon belül a támogatók nézeteivel. Lendvai Pál, a folyóirat 3 évtizeddel ezelőtti elindítója, s azóta is főszerkesztője egyetért azzal, hogy talán ez a szuverenitás a fennmaradás egyik titka. No és persze a mindenkori osztrák kormánynak az a szándéka, hogy ténylegesen kihasználja az ország adottságaiból következő hídszerepet – ha a politikában nem mindig sikerül is, legalább egy nemzetközileg jegyzett folyóirat révén.

Ez volt az alapítás vezérelve is – meséli Lendvai. Igaz, nem Bécsből indult ki. A 70-es évek elején, a legvadabb hidegháború kellős közepén egy kaliforniai egyetemen – ahol Lendvai vendégtanár volt – egy amerikai szovjetszakértő történész vetette fel: Ausztria miért nem használja ki jobban, hogy Kelet és Nyugat mezsgyéjén fekszik. A gondolat, és a folyóirat ezután kidolgozott koncepciója, a véleményeket ütköztető kommunikációs platform, egy kelet–nyugati párbeszéd fórum lehetősége megtetszett Bruno Kreisky kancellárnak. A máig érvényes irányt mintegy kijelölte, hogy az egyesületi formában működő kuratóriumnak a kancellár éppúgy tagja volt, mint politikai ellenfele, akkor a néppárti ellenzéki frakció vezére. A lap hasábjain pedig nyugati szerzők mellett keleti ellenzékiek is publikáltak, s mutatták be magukat, gondolatvilágukat, sok esetben először Európának ezen a felén. Az első 20 évben minden 3. szerző kelet-európai volt, köztük hetven magyar – akkortájt ez egyáltalán nem volt magától értetődő. Eretnek gondolatok is napvilágot láttak itt: Andreas Unterberger, a Die Presse mai főszerkesztője 1981-ben valósággal sokkolt, amikor leleplezte az osztrák külpolitika „mitologizálását”.

A hidegháború megszűnte, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának határnyitása új kihívásokat hozott (például a magyar nyelvű megjelenést is). Nem mintha ekkortól kezdve nem lett volna szükség a párbeszédre, eltérő nézetek, jövő- és jelenképek megismerésére. És akadt bőven olyan, a „széliránnyal” szembeforduló gondolat, amelynek publikálására Lendvai máig büszke. Itt jelent meg német nyelvterületen először bő ismertetés Francis Fukuyama A történelem vége című, nagy vitát kavart munkájáról. Fukuyama ugyanúgy az időnként jelentkező szerzők közé tartozik, mint Zbigniew Brzezinski, Timothy Garton Ash – hosszú a nagy nevek listája. Valóságos szentségtörés volt Karl-Markus Gauss Miért alussza át Ausztria a keleti bővítést? című cikke. Ráadásul ez 1998-ban abban a különszámban jelent meg, amelyet az első osztrák EU-elnökség alkalmából adtak ki. Gauss ostobának és szűk látókörűnek minősítette az osztrák politikát, amely szerinte hátráltatja az EU fejlődését, s mindezt példákkal támasztotta alá. Soha, senki nem szólt a főszerkesztőnek, hogy ezt talán mégsem kellene, pedig a bírálat húsba vágott. Még a támogatók köre is az ellentétek áthidalhatóságát jelzi: rivális nagybankok vállalnak szerepet, nemcsak a megjelenés anyagi támogatásában, hanem az ötévenkénti jubileumok megrendezésében, színvonalas meghívottakkal, méltó programokkal.

A tavaszi EU-bővítés után kezdődik a folyóirat immár harmadik élete. Lendvai nem tart témahiánytól. Eddig is volt elég szó az utóbbi időben aktuálissá vált problémákról, a kisebbségek helyzetéről, a múltfeldolgozás gondjairól, Ausztria és Csehország vagy Szlovénia viszonyáról. Ezek a megoldatlan problémák az érintett országok EU-tagságával is csak a felszínről tűnnek el. A tervek között szerepel annak vizsgálata, mennyiben változtatja meg a szorosabb kapcsolat az európai szociáldemokrácia helyzetét, s milyen szerep tulajdonítható a nagy politikai egyéniségeknek – és jelenlegi hiányuknak. A folyóirat kis létszámú állandó gárdával dolgozik, s ez Lendvai véleménye szerint ugyan koncentráltabb és intenzívebb munkát igényel, ugyanakkor megkönnyíti a gyors döntést, a téma kiválasztását. Kormányok jönnek és eltűnnek Bécsben, de a jelek szerint bármely összetételben is irányítják az országot, kitartanak a felismerés mellett: egy ilyen nemzetközi tekintélyű, pártok feletti folyóirat egyéb erényei mellett névjegye Ausztriának, s azt bizonyítja, hogy az ország nem süllyedt el a provincializmusban.

Bécs, 2004. február