Elhunyt Strom Thurmond – Amerikában véget ért egy korszak

Az életvidám szenátor(Reuters-felvétel) Életének 101. évében halt meg Strom Thurmond szenátor. Politikai nézeteinek változásával párhuzamosan az amerikai közgondolkodás is átalakult.

Az idők változnak és az emberek is. Akik nem, azok nem sokáig maradnak hivatalban – nyilatkozta egyszer Strom Thurmond. Ő csak tudta. Megszakítás nélkül 48 évig volt tagja az Egyesült Államok szenátusának. Az ország történetében ez éppúgy rekord, mint az, hogy tavaly decemberben 100. születésnapját is szenátorként köszöntötte. Demokrataként kezdte és republikánusként végezte, a fajok elkülönülésének bajnokából lett a feketék ügyének szószólója. Június 26-án este, amikor szülővárosában, a dél-karolinai Edgefieldben életének 101. évében elhunyt, az amerikai történelem egy egész korszaka ért véget.

A századfordulón Edgefield a radikális déli politika fellegvárának számított. Thurmond nagyapja természetesen a déliek oldalán harcolt a polgárháborúban. Ügyvéd apja politikai pályára lépett – közben lelőtte egy ellenfelét, de a bíróság felmentette: önvédelem volt, a másik is pisztolyt rántott. Strom Thurmond gyakorlatilag egész életében politikus volt: huszonöt évesen nyerte első választását, körzeti iskolai főfelügyelő lett. 1930-ban ügyvédi vizsgát tett, majd 1932-ben a dél-karolinai szenátus tagjának, 1938-ban körzeti bírónak választották.

A háborúban a 82. (All American) ejtőernyős-hadosztálynál szolgált. A normandiai partraszállás első hullámában, vitorlázó repülőgéppel szállt le Franciaországban. Alegysége két napig tartotta magát a bekerítésben, míg a főerők odaértek és kimentették őket. A csendes-óceáni fronton is harcolt, több amerikai és francia kitüntetést kapott. 1947-ben Dél-Karolina kormányzójává választották, 1950-ben viszont elbukta a szenátorságért indított versenyt. 1954-ben azután nyert, és ez így maradt egészen addig, amíg 2001-ben be nem jelentette, hogy 2002-ben már nem jelölteti magát.

Büszke volt legendás fizikumára, tohonya vagy dohányos munkatársait állandóan azzal froclizta, hogy öltönyben, nyakkendőben kezdett végeláthatatlan fekvőtámasz-sorozatba. 1964-ben – 61 évesen! – a szenátusban a földre birkózta egyik demokrata kollégáját, hogy az ne juthasson be a kulcsfontosságú bizottsági ülésre, amelyen egy vitatott kinevezésről kellett volna szavazni. Először 1947-ben nősült meg, a Time fotóriportere kedvéért fejen állva pózolt. 1960-ban megözvegyült, nyolc évvel később elvette Dél-Karolina szépségkirálynőjét, aki 44 évvel volt nála fiatalabb. 68 éves volt, amikor első gyermeke született, később még három követte. Egyiküket 1993-ban halálra gázolta egy ittas autós.

Az országos politikába 1948-ban robbant be, amikor az Államok Jogainak Pártja színeiben elvitte a két nagy párt elnökjelöltje elől négy déli állam elektorait. Klasszikus déli, a „Dixie” hagyományokon nyugvó programja a fajok elkülönülését és a szövetségi jogkörök szűkítését szorgalmazta. Egészen a hetvenes évek elejéig meg volt róla győződve, hogy, bár a feketékkel „amúgy” nincs semmi baj, az isten nem véletlenül teremtett egyeseket fehéreknek, másokat meg másmilyeneknek. – Washington összes törvénye és a hadsereg összes szuronya sem kényszerítheti be a négereket otthonainkba, iskoláinkba, templomainkba és sportpályáinkra – harsogta. Elkeseredetten harcolt a polgárjogi mozgalom ellen. 1956-ban ő írta a Déli Kiáltványt, amely minden törvényes eszköz bevetését kilátásba helyezte a legfelső bíróságnak az iskolai szegregációt alkotmányellenesnek kimondó határozata ellen. 1957-ben az amerikai történelem leghosszabb obstrukciós beszédét tartotta, csak hogy megakadályozza a polgárjogi törvény elfogadását. 24 órán és 18 percen keresztül tartotta magánál a szót. Közben sok mindenről beszélt, egyebek közt például felolvasta az akkori 48 állam választási törvényeit. Végül a veseműködése miatt aggódó orvosok hallgattatták el, és a szenátus jóváhagyta a törvényt.

Thurmond 1964-ben szakított a demokratákkal, és az arizonai republikánus Barry Goldwater elnökjelöltségét támogatta. – A demokrata párt elfeledkezett az emberekről és a kisebbségi csoportok, a hataloméhes szakszervezeti vezetők, politikai főnökök, az állami megrendelésekre, kedvezményekre áhítozó nagy üzletemberek pártja lett. Ha az amerikai nép visszaengedi a demokrata pártot a hatalomba, a szabadság, abban a formájában, ahogy ebben az országban megismertük, pusztulásra van ítélve – nyilatkozta egykori politikai szövetségeseiről.

1970-ben Dél-Karolina kormányzóválasztásán csúfosan elbukott a Thurmond által támogatott republikánus jelölt. A szenátor „vette a lapot”, heteken belül fontos posztot juttatott stábjában a fekete polgárjogi mozgalom egyik ismert alakjának. Attól kezdve a politikust mintha kicserélték volna. Anélkül, hogy valaha is megtagadta volna múltját, hirtelen elkezdte felkarolni a feketék jogait, oktatását, gazdasági felemelkedését szolgáló ügyeket. Egy sor fekete fiatalt segített egyetemi ösztöndíjhoz és álláshoz. Az egyik első déli szenátor volt, aki megszavazta fekete bírák kinevezését. Államának fekete egyetemeinek szövetségi pénzeket járt ki. Amerikai futballmeccseken fekete sportolókkal és szurkolókkal fényképezkedett. Bár sohasem kapott többet a fekete szavazatok egyötödénél, ahhoz bőven eleget tett, hogy védve legyen a régebbi rasszizmusára hivatkozó támadások ellen. 1983-ban például megszavazta, hogy Martin Luther King születésnapja nemzeti ünneppé váljon.

Sikeréhez hozzájárult, hogy politikusi pályája alatt a korábban mezőgazdasági államban fejlő-désnek indult az ipar és a kereskedelem. A haditengerészet ugyan bezárta támaszpontjait, ám a matrózok helyett gazdag nyugdíjasok érkeztek, akik fogyasztásukkal fellendítették a helyi gazdaságot. A szenátus korelnökeként a nyolcvanas-kilencvenes években az elnök, az alelnök és a képviselőház elnökének egyidejű akadályoztatása esetén akár az államfői jogkört is megkaphatta volna! Végül washingtoni kórházi lakosztályából csöndben átköltözött az edgefieldi kórház külön számára átalakított, egész emeletet elfoglaló részlegébe.

Halálhíre ülésezés közben érte a szenátust, amely munkáját megszakítva emlékezett meg róla. Egyik dél-karolinai utóda elcsukló hangon mondta el, hogy ő is és felesége is dolgozott a nagy előd irodájában – nem volt egyedül, az évtizedek alatt hozzá hasonlóan százak fordultak meg ugyanitt. Thurmond százévesen még megérte, hogy nagypapa lett, és azt is, hogy a legfelső bíróság fenntartotta a kisebbségi hallgatók kedvezményes egyetemi felvételhez való jogát. Nyugodt szívvel távozhatott. Nemcsak ő változott az évtizedek során, Amerika is.

Washington, 2003. július