Elcsúszott a kutyabizottság

Bécsben hosszú évek óta megoldatlan a közterületet szennyező ebürülékek eltakarítása. A kutyatulajdonosok és az osztrák főváros vezetői egymásra mutogatnak. Az eredmény pedig az utcán hever.

Talán azért is tetszett annyira Prága, mert bátran nézhettem séta közben fölfelé: nem kellett attól tartani, hogy kutyapiszokba lépek – mesélte lelkesen a Moldva partjáról visszatért bécsi ismerős, miután az ajtó előtt hosszan dörgölte cipőtalpát a lábtörlőbe. Ilyen állapotokról az egyébként igazán gondozott osztrák fővárosban legfeljebb álmodozni lehet. Megszámlálhatatlan kísérlet bukott már el, ötletek sora hiúsult meg, mert a kutyatulajdonosokat az egész probléma hidegen hagyja. Márpedig a közreműködésük nélkül eredmény aligha képzelhető el.

A kutyások elszántan védik négylábú társaik vélt érdekeit, ahogyan fogalmaznak, az ebek szabadságjogait. Avagy inkább saját kényelmüket. Az ebek szabadságjogai legfeljebb a legfrissebb ötlet, a Hundeklo nevű kutyavécék kapcsán vetődhetnek fel. Ezek a parkokban elkerített külön kis területek, ahova az ebeket nagyobb dolgaik elvégzése céljából kellene beterelni. Néhány radikális kutyás szerint azonban e módszer olyan mérvű szabadságkorlátozás, amit akár állatkínzásnak is lehetne minősíteni. Az osztrák társdalom ilyen kérdésekre pedig kényesen odafigyel.

Az ebürülék felszámolásával az időközben megszűnt kutyabizottság sem tudott megbirkózni. A testületet még a város korábbi polgármestere, Helmut Zilk hozta létre, s nyugalomba vonulásáig az elnöki posztot is betöltötte. A bécsi kis és nagy kutyákkal egyáltalán nem könnyű elbánni. A bizottság javaslatára a városháza szép kis summáért motorbiciklis kutyaürülék-szippantókat rendelt Franciaországból, de már a mintapéldány is csődöt mondott. Az itteni kutyagumi – hivatalos indoklás szerint – „nem olyan állagú”, mint amilyenre a ravasz takarítógépet tervezték. (Rossz nyelvek szerint a városháza örült, hogy megszabadult egy költséges és kevéssé hatékony beruházástól.)

A következő ötletek még csak nem is újszerűek, ám a legnagyobb hibájuk az volt, hogy a gazdik közreműködését feltételezték. Illetve valószínűleg már előbb valakik elszabotálták: az aprópénz bedobása ellenében műanyag zacskót és lapátot adó automatákból ugyanis Bécsben mindössze tizenötöt szereltek fel. Igazán nem várható el a gazditól, hogy kilométereket gyalogoljon, ha szükségét látja a holmi használatának, vagy esetleg bespájzoljon belőle. Ez a kutya utáni takarítás – amely annyi világvárosban remekül működik – később még az ingyen osztogatott kellékekkel sem vált be, mint ahogy a tavaly nyáron életbe léptetett drákói szigor, a jókora büntetés sem riaszt el senkit. Már csak azért sem, mert nem is nagyon tisztázott, ki ellenőriz, és ki büntet. A járőröző rendőrök például kikérik maguknak, hogy kutyaügyben foglalkoztassák őket.

A tulajdonosok meg úgy vélik, a város a kutyatartásért fizetett adóból találjon megoldást. A fizetési morál azonban meglehetősen gyengécske: miközben a bécsi ebek száma a valóságban meghaladja a százezret, a hivatalos nyilvántartásokban csak mintegy ötvenezer szerepel. A be nem jelentett négylábúak után pedig senki nem fizeti az évi 43,6 euró adót. (Az összeg egyébként tartományonként eltérő, Bécsben pedig a második kutya után már több mint 65 euróra rúg.)

A kutyabarátok és ellenségeik között egyre feszültebb a viszony. A tulajdonosok nem örülnek, hogy egyre több parkból kitiltják őket, a sétálók, kocogók, sportolók pedig ki nem állhatják, ha váratlan támadás éri őket. Ráadásul egyre nagyobb divat a testesebb kutya – s mi tagadás, az ilyenek után még nagyobb kupac marad az utcán.

Bécs, 2003. december