Egy szelet emlék az uralkodóról

Talán egyesek számára nehezen értelmezhető, hogy miért repül valaki Budapestről Londonba csak azért, hogy részt vehessen II. Erzsébet brit királynő temetésén a Buckingham-palota és az Admiralitás között húzódó The Mall vörös aszfaltos sugárúton állva, a gyászszertartást „élőben” – helyszíni rádiós közvetítéssel – követve mintegy 1-1,5 millió ember társaságában, majd fejet hajtva a királynő elhaladó koporsója előtt. Nem lenne etikus, ha részletesen írnánk royalista nézeteinkről, a csodálatunk tárgyát képező államforma, az alkotmányos monarchia jutányairól vagy az európai, arab, ázsiai és afrikai dinasztiatörténetek iránti érdeklődésünkről. Legyen elég annyi, hogy amikor szeptember 8-án, délután egy vidéki könyvbemutatóról hazavezetve a mögöttünk ülő útitársunk előrehajolt és finoman megérintette a vállunkat, majd azt kérdezte, hogy hallottuk-e, hogy II. Erzsébet haldoklik, nem véletlenül torkoltuk le, igaz, mentségünkre szóljon, finoman. Királyi szakértőként ugyanis már legalább tizenöt alkalommal futottunk bele a brit államfő halálát keltő álhírekbe az elmúlt tíz évben, de a hoaxok mellett sokszor lehetett olyan képtelenségekről olvasni, miszerint a királynő a halálán van, netán lemondását készíti elő. Persze, nem kell áltatnunk magunkat: nem álltunk készen az uralkodó halálára.
Amikor a múlt hét vasárnapján megérkeztünk a lutoni repülőtérre, pillanatok alatt meggyőződhettünk arról, amit a halálhír bejelentése óta eltelt tíz napban különböző platformokon már megtapasztalhattunk: II. Erzsébet távozására senki nem volt felkészülve. A Londontól mintegy 45 km-re található légikikötőben aláírtuk az uralkodó képmása és egy kis méretű virágkoszorú mellé kihelyezett részvétnyilvánító könyvet, amibe bárki írhatott egy rövid személyes üzenetet, aki részvétét szerette volna kifejezni a koronás fő halála felett. Miután átadtuk a golyóstollat a mögöttünk sorban állóknak, alig két-három lépés után újabb emlékkönyvbe botlottunk a főbejáratnál. Igaz, ott a megfigyelt reggeli percekben senki nem várakozott, hogy írásban vegyen búcsút Nagy-Britannia és Észak-Írország világszerte ismert királynőjétől, de rengetegen álltak meg, hogy fotót készítsenek a reptéri üzletek kirakatairól és hirdetőfalairól, amelyeken Erzsébetet a IV. György által 1820-ban megrendelt állami diadémot viselve megörökítő fekete-fehér portré, valamint az alábbi felirat volt látható: „Őfelsége, II. Erzsébet királynő, 1926–2022”. A világ egyik leggyönyörűbb és leggigantikusabb vasúti pályaudvarának hírében álló St. Pancrastól nyakunkba vettük a lábunkat, hogy bejárhassuk London számtalan negyedét, ahol szinte túlzás nélkül valamennyi bevásárlóközpont, üzlet, vendéglátóegység, fodrászat és lottózó falán, valamint minden metrómegállónál egy információs táblán díszelgett egy kisebb-nagyobb portré a királynőről és egy rövidebb-hosszabb részvétkifejezés. Szinte teljesen kihalt utcákon vezetett az utunk, csupán a British Museum VII. Eduárdról elnevezett képzőművészeti galériája előtt gyülekeztek turisták. London szívébe érve azonban már egészen más látvány fogadott: akárcsak a júniusi platinajubileum idején, úgy most, az uralkodó másnapi temetése előtt, a szuvenírárusok úton-útfélen Erzsébet képmásával díszített emléktárgyaikat, zászlóikat, csészéiket, étkészleteiket, mágneseiket bocsátották áruba – több az uralkodó trónra lépésének 70. évfordulójából rendezett négynapos állami ünnepségsorozatból maradt, néhány viszont már tartalmazta születési és halálozási dátumát is. (Abszolút favoritnak az a múlt héten érkezett bögre számított, amit 15 angol fontért – mintegy 17 euróért – lehetett megvásárolni. Az új uralkodó, III. Károly képmásával még nem készültek emléktárgyak.)

A megemlékezések közül – az úton-útfélen elhelyezett virágok és rajzok után – a leglátványosabb az Odeon Leicester Square mozi homlokzatán jelent meg, ahol a digitális kijelző ezúttal nem filmekről adott hírt, hanem az uralkodótól búcsúzott – az angolban „Royal cypherként” ismert – királyi monogramjával (ER), valamint egymással szembeállított fiatal- és időskori képmásával. A TKTS színházijegy-iroda kioszkjánál ettől függetlenül sokan álltak sorban, de még többen torpantak meg azért, hogy lefényképezzék a gyászképeket, köztük a Metro napilap egyik pub falára nyomásérzékeny ragasztóval kihelyezett szeptember 9-i címlapját.
Belső-Londont leszámítva nem csoda, hogy a szokásos hétvégekhez képest néptelenebb és csendesebbek voltak a város sűrűn látogatott részei: már a temetés előtti napokon kisebb tömeg táborozott a királyi család első számú rezidenciájához vezető The Mall sugárút kordonnal elválasztott két oldalán, de a parlament legősibb szárnyába, az 1097-ben emelt Westminster Hallban felállított ravatalhoz várakozók száma is tízezres volt. Igaz, a felravatalozott királynőhöz igyekvőket már vasárnap reggel arra intette az államminiszter fennhatósága alá tartozó kulturális, sport- és médiaügyi minisztérium, úgy készüljenek, hogy a becsült sorban állási idő elérheti a 13,5 órát. De már a korábbi napok során is volt, aki 14 órát várakozott, ezért néhány órára többször felfüggesztették a bejutást. Ottjártunkkor olyan sokan várakoztak, hogy a sor végéről csak a minisztérium valós idejű adatokból építkező videóközvetítéséről nyerhettünk információt, de a megszólított kegyeletüket leróni kívánók szerint „teljesen érthető”, hogy a sor vége valahol a bejárattól mintegy hét kilométerre található kelet-londoni Tower-hídnál állt. A Buckingham-palota szomszédságában pedig többen arról beszéltek az Új Szónak, hogy azért sátoroztak le, mert „közelről és jól szeretnék látni” Erzsébet koporsóját, amelyet a másnapi gyászmenet a westminsteri apátságtól – a The Mallon keresztül – a Wellington-emlékműig kísért.

A temetést megelőző délutánon pezsgett az élet az elegáns lakóházairól, luxusszállodáiról és drága éttermeiről híres Mayfair negyedben, ahol előbb az október 2-ai újraválasztásáért – az előrejelzések szerint nem elég hatékonyan kampányoló – Jair Bolsonaro brazil populista elnök rögtönzött választási beszédének utolsó akkordjaiba futottunk bele, amelyet a nagykövete lakhelyeként szolgáló 19. századi palotából mondott el az erkély alatt összegyűlt híveinek, majd a város legdrágább és legelegánsabb hoteljei között jegyzett Claridge’s bejáratával szemben összesereglett bámészkodók és bejáratának oldalában várakozó sajtómunkások hadába. Naruhito japán császárt és hitvesét, Maszako császárnét a Brook és Davies utcák sarkán álló ötcsillagos hotelbe érkezve az előző napon fotózták le, de a sajtóhírek szerint – többek között – János Károly spanyol emeritus király és házastársa, Zsófia exkirályné is itt szállt meg. „A volt királyi pár a brit fővárosban járva általában itt hajtja álomra a fejét, hiszen tulajdonképpen itt szerettek egymásba 1961-ben, amikor mindketten hivatalosak voltak a kenti herceg esküvőjére és itt szállásolták el őket” – részletezte az Új Szónak a helyszínen a lemondott monarchát megszólítani kívánó Andrea Aguado spanyol újságíró, az Okdiario internetes lap munkatársa. A spanyol koronás főkkel elkerültük egymást, de később szerencsés ütemben érkeztünk vissza a tetthelyre: Naruhito császár éppen akkor lépett ki az épületből, majd szállt be egy személykocsiba. A tömeg éljenzett („Éljen a császár!”), mások értetlenkedtek („Ez ki volt, te láttál valamit?”), diplomáciai kíséretének tagjai és a japán tudósítók pedig mély meghajlással tisztelegtek előtte. (Másnap, a temetést követően, a véletlen úgy hozta, hogy találkozhattunk Letícia spanyol királynéval, aki elhagyni készült Spanyolország diplomáciai képviseletét, amikor egy félperces videó és egy rövid szóváltás után lehetőségünk nyílt szelfit készíteni vele.)

Mivel a Windsor-ház bármelyik tagjának koronázása, házasságkötése, temetése és jubileumi ünnepsége milliókat vonz a londoni utcákra, a platinajubileumi ünnepségsorozaton szerzett tapasztalatainkra hagyatkozva már reggel hatkor elhagytuk a szállásunkat. Nem volt hiábavaló erőfeszítés: még csak nyolc óra volt, amikor a Regent Street környékén a rendőrök a megtenni kívánt útvonallal ellentétes irányba, a Hyde Park Corner felé terelték a végeláthatatlan tömeget. Végül fokozatosan megnyitva a kordonnal zárt területeket, rendezett csoportokba beáramolhattunk a The Mallra, ahol meglehetősen jó helyet sikerült találnunk, alig hat-hét méterre a Buckingham-palota előtt magasodó Viktória-emlékműtől. A nagyszabású állami temetés kezdetéig volt időnk alkalmi ismeretségeket kötni, szemlélődni a tömegben, a legnagyobb látványosságot ugyanis sokáig az jelentette, hogy reggel kilenc óra körül egy takarító végigvonult a sugárút zárószakaszán, kezében a szemétszedő pálcájával integetve az őt tapssal jutalmazó tömegnek.

Többen az elhunyttal foglalkozó sajtótermékeket olvasták, mások fikciós regényeket vagy történelmi lektűröket. Az előttünk álló 17 éves fiú arról beszélt, hogy a nagymamája mesélt neki II. Erzsébetről, s megmutatta a királynő utolsó nyilvános fényképét, amelyet Jane Barlow királyi fotográfus készített a balmorali kastélyban, két nappal az uralkodó halála előtt. „Mindig emlékezni szeretnék arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy tizenhét évig Őfelsége alattvalója lehettem, ezért töltöttem le a fotót” – részletezte lapunknak a bristoli kamasz, s megjegyzését meghatódott édesanyja gyengéd homlokpuszival jutalmazta. Egy huszonéves, aki a Glasgow-i Egyetemen tanul, azt mondta, „lelkiismereti kérdésnek tekintette”, hogy személyesen tegye a tiszteletét az állami búcsúztatón. „Latin-Amerikában nincsen olyan kultusza a királyság intézményének, mint Európában. Hondurasi vagyok, de már húsz éve a spanyolországi Zaragozában élek. Erzsébet királynőhöz viszont különleges módon kötődöm, azért vettem ki szabadnapot, hogy személyesen köszönhessek el tőle” – árulta el egy középkorú asszony, aki egyedül utazott Londonba.

A szertartás ideje alatt az utcákon várakozó tömeg nem maradt információ nélkül, ugyanis a szabadtéri hangosbemondók a gyászszertartás élő rádióközvetítését sugározták.

(A televíziós közvetítést 28 millióan nézték a szigetországban, jelentette a BBC brit közszolgálati csatorna, hozzátéve, legutóbb a 2012-es londoni olimpia záróünnepsége szegezett ennyi embert a tévékészüléke elé. A Nielsen előzetes adatai szerint több mint 10 millió amerikai néző nézte a temetést az Egyesült Államok fő műsor- és kábelcsatornáin.)

A mintegy kétezer vendég részvételével tartott megemlékezés végén a kétperces gyászszünet alatt valóban tapintani lehetett a csendet – egyetlen földi-légi jármű sem zúgott, az emberek többsége pedig zsebébe süllyesztette a mobilját, hogy lehajtott fejjel vagy csukott szemmel emlékezzen az uralkodóra.

A nemzeti himnusz, a God Save the King eléneklése valóban szimbolikus demonstrációnak hatott (bár többeknek még nem állt rá az ajka a királynő főnév férfi megfelelőjére), akárcsak az a feszült várakozás, ami az apátságból a Hyde Park Cornernél található Wellington-diadalívhez vezető gyászmenet érkezését előzte meg. A hét különböző katonai egység által felvezetett menet délután egykor érkezett a palota közelébe, s amikor az összegyűltek megpillantották a királynő – az uralkodóház lobogójával takart és a koronázási ékszerrel, köztük a birodalmi állami koronával ellátott – koporsóját, nemcsak kamerák ezrei lendültek működésbe, hanem az „Őfelsége, a királynő” vagy az „Éljen a királynő!” skandálások is. Magától értetődik, hogy sokan elmorzsoltunk egy könnycseppet.

Miközben azon gondolkodtunk, hogy az utca embere minden bizonnyal mind haza akar vinni egy szelet emléket II. Erzsébetről, a tömeg látómezőjébe került az ágyútalpra erősített koporsót gyalogosan követő férfi családtagok, valamint a Rolls-Royce-okon utazó női családtagok sora, és a londoni utca még egyszer üdvrivalgástól volt hangos a gyászidőszakban. „Éljen a király! Hip, hip, hurrá, éljen a király! Őfelsége, a király!” – zengték az emberek, amikor a katonai egyenruhát viselő III. Károly elhaladt előttük. Biztosak lehetnek benne: életre szóló, egy teljes korszakot záró élménynek lehettek a részesei.
 

Navarrai Mészáros Márton,
London