Egy gyógyítónap a Fülöp-szigeteki Mindanaón

Kilenc év után ismét a Fülöp-szigetek egyikén, Mindanaón vagyok, Cabanglasan hegyi faluban. A deszkából és bambuszból összetákolt házikó fapriccse pont olyan kemény, mint kilenc éve volt, és megint elmúlt tőle a lumbágóm. Azért nem volt könnyű az éjszaka: az őrült kakasok valami rejtélyes oknál fogva most is hajnali kettőtől kukorékoltak.

Szerencsére Rudy, öreg barátom sem változott, a mokány férfi tele van energiával és 64 éve ellenére, bár őszül, még mindig fekete a haja. Mint első itteni orvosi bevetésem idején, most is ő a „Rolling Clinic”, a (dzsipen) Guruló Rendelő sofőrje, ápolója, szállásmestere, nélkülözhetetlen mindenese.

MOTORON, BIVALYHÁTON

Háromnegyed hatkor kikászálódom a moszkitóháló alól, és kibotorkálok a „fürdőszobába”, a házikóhoz tapasztott két négyzetméteres fabódéba. A vécékagyló újdonság, persze ülőke nélküli és igen aprócska, olyan magyar óvodai méretű. Hordóba merített műanyag edényből kell leönteni. Ugyanez a műanyag edény a „tusolónk”.

A kötelező asztali áldást követően hétkor reggelizünk. Délben, este ugyanazt kapjuk: rizst, babot, a „fejétől a farkáig” felaprított, rágós tyúkot. Máskor sertés- és bivalyhúst vagy halat (többnyire konzervből). Hidegen – itt így szeretik. De mindig akad gyümölcs, például mangusztin. A fehér, puha, mézédes ínyencség magjait Dodong, a házigazdánk és helyi egészségügyi szakerőnk elteszi, hogy elültesse apró kertjében.

Fél nyolckor indulás. Én a dzsip nyitott rakterében csomagok, ládák tetején hűsölök, az utastérben Rudy meg a többiek: Pinky, Loi és Evelyn, az örökké vidám Fülöp-szigeteki asszisztensnők, valamint Nicole, a fiatal német fogorvosnő. Úttalan utakon rázkódunk, sekély folyókon gázolunk át, körülöttünk a buja trópusok, hegyek, rizsföldek. Köszöngetünk egymásnak a bivaly- és lóháton vagy éppen gyalogosan poroszkáló, barátságos parasztokkal. Az asszonyok szégyenlősen szájuk elé kapják a kezüket, úgy villantják ránk éjfekete szemüket. – Hi, Doc – kiáltják nekem, mert a német önkéntes orvosok, akikkel együtt jöttem, itt igen népszerűek.

Az egyik átkelés után Mangaod faluig már gyalogszerrel kell megtennünk az utolsó három kilométert. Pontosabban nekem nem, mert én eddig is Dodong motorkerékpárjának hátsó ülésén kapaszkodtam görcsösen, amíg tíz méter magasban átevickéltünk a függőhídon: a drótsodronyból és korhadt deszkákból összerótt tákolmány veszedelmesen ingott alattunk. A gyógyszeres ládákat gyalog, majd bivaly vontatta, szánszerű alkalmatosságon hozták utánunk.

A 400 lelket számoló település kosárlabdapályája mellett, a rozoga fakápolnában fél tízre áll fel a „szakrendelő”. Az oltár előtti asztalka a „recepció”, itt állítják ki a kék színű beteglapot (a testsúlyt és a hőmérsékletet az egyszerűség kedvéért először golyóstollal a páciensek karjára írják fel). A következő durván ácsolt faasztal a „patika”, oda pakolja ki Evelyn a gyógyszereket. A harmadik asztal a „rendelőm”. Előtte lóca, a beteg azon ücsörög, ha kell, fekszik.

ITT MÉG NEM JÁRT ORVOS

Megindul a betegek áradata, Pinky asszisztál, és a helyi visayan nyelvről angolra fordít. Gyors vizsgálat, aztán néhány szó a beteglapra. Receptet is írok, melyet a szomszéd asztalnál, Evelynnél – persze ingyen – azonnal kiváltanak. A kanalas orvosságokat, köptetőt, gyermekgyógyszereket csomóra kötött kis műanyag zacskókban kapják.

Az egész falu minket bámul. Ahogy az eldugott mindanaói hegyi falvak többségében, itt sem járt még soha (!) orvos. Védőnők igen. Ők gyógyítanak, sajnos antibiotikumot is osztogatnak, nyakra-főre. Ha van. Mi egyszer használatos szikét, köldöklefogót, steril kötszert és kesztyűt tartalmazó szülészeti csomagokkal segítjük ki őket.

Döbbenten bámulok a harminc év körüli nőre. A trikóján Bin Laden fotója.

– Tudja, kicsoda ő?

– Nem ismerem. Jóképű férfi, nem?

Nem megyek bele az azonosításba, inkább gyógyszert rendelek a strumájára (itt, a hegyekben gyakori a jódhiány okozta pajzsmirigygöb). Aztán körüldong egy csapat gyerek. Szoptató anya terelgeti őket, a tej átüt a blúzán. Kilenc gyermeke van – 28 évesen! Köhögnek, lázasak, tetvesek – és kivétel nélkül féreghajtásra szorulnak.

KI LŐTT MAGÁRA? NEM TUDOM

Sok a gyerek, egyre több. Száz éve nyolc-, most több mint nyolcvanmillióan élnek a Magyarországnál három és félszer nagyobb Fülöp-szigeteken. Ázsia egyetlen katolikus országában alig van születésszabályozás, nem kis mértékben a klérus nyomására. Azért most kevesebb krónikus éhezés miatt leromlott gyerekkel találkozom, mint korábban, főleg India és Kenya nagyvárosi nyomortanyáin.

Szinte teátrális bevonulás: négy markos férfi bambuszból és gyékényből fabrikált alkalmi hordágyat cipel, rajta fiatal férfi könyököl, a feje fölé napernyőt tart. Mint valami maharadzsa. Pedig csak egy szegény, járásképtelen parasztember. Elfertőződött, duplájára duzzadt, tűzforró combjában két hónapja lapul egy pisztolygolyó.

– Miért csak most jött? – kérdem.

– A malaybalayi kórházból hazaküldtek, mert nem volt pénzem. Csak most tudtuk meg, hogy itt ingyen is meggyógyítanak.

– Ki lőtt magára?

– Nem tudom.

Persze, tudja, csak nem mondja. Lehet, hogy csak így került pont egy szimpla kocsmai veszekedésre: a szegények itt sok olcsó rumot isznak. De mert a férfi az umayan törzs tagja, az ő földjükre pedig sok birtokosnak fáj a foga, akár valamely megfélemlítő akció áldozata is lehet. A déli szakadár harcosok is felmerészkednek néha idáig. Sosem fogom megtudni az igazságot.

Nézem a vérmérgezésben szenvedő ember halottsápadt, elkínzott arcát. Mekkora fájdalmai lehetnek! Gyógyszereket kap, átkötözzük a sebét, majd a négy férfit a hordággyal előreküldöm a függőhíd lábánál várakozó dzsipünkhöz.

Napnyugtáig rendelek. De van, akin mi sem tudunk segíteni: szürke hályogos, rákos beteg, rosszul összeforrt karú sérült, és tőlünk segítséget váró süket. Közben még megélünk egy kiadós trópusi esőt, amely olyan erővel veri a bádogtetőt, hogy a saját hangunkat is alig halljuk. Fél hatig 97 beteget látok el. A fogorvosnő rám ver fél órát, ő hatkor húzza ki ötvenedik betege, egy tizenéves lány metszőfogát.

Rudyval este még elszállítunk egy súlyosan sorvadt csecsemőt meg a combon lőtt férfit Valencia városkába, a kicsiny német alapítványi kórházba (utóbb megtudom, hogy mindketten felépültek). Rudyval megajándékozzuk magunkat egy bőséges vacsorával a városka egyetlen kínai vendéglőjében, majd internetezni sietek: természetesen e kis porfészekben is van internetcafé.

Fél tízkor érkezünk vissza koromsötét hegyi falunkba. Mindenütt petróleumlámpa ég: a szokásos áramkimaradás. Nem baj, legalább nem bömböl hajnalig a karaoke. Bezuhanunk az ágyba.

– Rudy, meddig csinálod még ezt?

– Jövőre 65 leszek, nyugdíjba megyek. Hát te? Látjuk még egymást?

– Nem tudom, talán. Remélem.