Bremer mindent megold

A Fehér Ház tornatermében együtt gyúrt az elnökkeReuters-felvételSőt a dolgok mai állása szerint esélye van rá, hogy ő legyen az USA következő külügyminisztere. A konzervatívok elégedetten dörzsölik tenyerüket, a külügy karrierdiplomatái pedig rettegve várják a napot, amikor a hivatásos válságkezelő az iraki népé helyett az ő sorsukat veszi a kezébe.

Bush egyszer úgy jellemezte Bremert, mint aki mindent megold. Memoárjaiban Kissinger megírt egy esetet, amikor 1974-ben, Moszkvába utaztukban a repülőgépen az utaskísérők a leszállásra készülve véletlenül elpakolták a felesége cipőjét. Egy pillanatig teljes volt a pánik, de Bremer, aki akkoriban a külügyminiszter titkárságvezetője volt, azonnal kilépett a sajátjából. Azt nem tudni, mit gondoltak a szovjet külügy protokollosai, amikor meglátták a különben választékosan öltözött Mrs. Kissingert fekete férficipőben és az Egyesült Államok külügyminiszterének titkárát zokniban, de tény, hogy Bremerről Washingtonban az terjedt el: mindenkori főnöke bármiben számíthat rá.

Huszonhárom esztendei külügyi szolgálata alatt hat miniszternek dolgozott. Afganisztánban, Malawiban és Norvégiában volt diplomata, Reagan 1983-ban Hollandiába nevezte ki misszióvezetőnek, majd a terrorelhárításra szakosodott nagykövet lett. Ebben a minőségében a ma jobboldali kommentátorként szép pénzt kereső Oliver North kollégája volt – de a kor nagy botrányában, az Irán-kontra ügyben csak érintőlegesen szerepelt a neve. (North szervezte az illegális iráni fegyverszállításokat, amelyek ellenértékét a baloldali nicaraguai kormány ellen harcoló kontrák titkos támogatására költötték. Mellesleg utóbbiaknak elnézték, hogy kokaint csempésszenek az Egyesült Államokba.) Bremer 1989-től tizenegy évig Henry Kissinger tanácsadó cégének volt az igazgatója, majd válságkezelési és terrorkockázati szakértő lett. 1996-ban cikket közölt a Wall Street Journal híresen konzervatív véleményoldalán, ebben bírálta Clinton „maszatolását”, és azt követelte, hogy a kormányzat intézzen ultimátumot Líbia, Szíria, Irán és Szudán vezetőihez: zárják be a terroristák kiképzőtáborait vagy számoljanak Amerika teljes erejével. (A felsorolásból érdekes módon kimaradt Irak.) A közben a kongresszus terrorizmussal foglalkozó bizottságának elnökévé is kinevezett nagykövet két nappal a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után arról értekezett, hogy az Egyesült Államoknak ezúttal nem kell „értelmetlen nemzetközi konszenzust” keresnie: „Holnapra kiderül, kik a barátaink”.

Bremer ekkor a Marsh Crisis Consulting Company elnöke volt, amelynek anyavállalata, a Marsh and McLennan 295 munkatársát veszítette el a Világkereskedelmi Központ romjai alatt. Közülük sokan Bremer személyes ismerősei, barátai voltak. A jobboldali Heritage alapítvány az év októberében a belbiztonsági kérdésekkel foglalkozó munkacsoport társelnökének tette meg. Három hónap alatt összehoztak egy jelentést, amelynek alapvető következtetései beépültek az újonnan létrehozott belbiztonsági tárca intézkedései közé. Tavaly júniusban Bush a belbiztonsági tanácsadó testület tagjává nevezte ki Bremert, majd az első iraki „alkirály”, Jay Garner nyugalmazott tábornok nyilvánvaló kudarca láttán, május 6-án őt állította az iraki amerikai adminisztráció, a Koalíciós Ideiglenes Hatóság élére.

Bremer mindig otthonosan mozgott Washingtonban, illetve a konzervatív külpolitikai agytrösztök világában. Most azonban egészen váratlan gyorsasággal melegedett össze az Egyesült Államok elnökével: pillanatokon belül egyenrangú félként viselkedhetett Rumsfeld védelmi és Powell külügyminiszterrel, illetve Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadóval. – Ha Jerry örül, én is örülök, ha Jerry ideges, én is idegeskedem, ha Jerry optimista, én is az vagyok – mondta Bush az Irakból hazatért hivatalnokok köszöntésekor. A Jerry: Bremer beceneve, és Bush nyugodtan szólíthatta így, miután a Fehér Ház tornatermében együtt gyúrtak, majd Bremerék vacsorameghívást kaptak az elnöki pártól, végül pedig ők ketten feltűnően hosszú négyszemközti eszmecserét folytattak az Ovális Irodában. Bush és Bremer egyébként egyformán a Yale jogi karán végzett, majd a Harvard Business Schoolra járt. (Bremer még a párizsi egyetemre is.) A Washington Post jellemzése szerint mindketten rigorózus testedzők, felnőttként lettek mélyen vallásosak (Bremer katolikus), harcos patrióták, kitartóak, fiatalosak és makacsok, noha hajlandóak időben váltani, ha a realitások erre kényszerítik őket. Egy „vezető amerikai külpolitikai tisztviselő” – ez leggyakrabban Powellt vagy helyettesét, Richard Armitage-t jelöli – szerint mindketten hisznek benne, hogy a Mindenható akaratát teljesítik. A nagykövet további jó tulajdonsága, hogy rendszerint készségesen áll a sajtó rendelkezésére, de soha, egyetlen szóval sem mond többet annál, mint amennyit az elnök politikai érdeke megkíván. Alapítója egy belvárosi – tehát szegény és többnyire fekete – fiataloknak középiskolai ösztöndíjat adományozó washingtoni alapítványnak.

Kissinger azt mondta róla, hogy amikor Jerryvel beszélsz, nem kell aggódnod amiatt, mit mond a hátad mögött: pontosan azt mondja, amit gondol. A Fehér Ház lakójával létrejött, új keletű barátságával egyáltalán nem él vissza. Mint Kissinger a maga diplomatikus módján megfogalmazta: – Jerry nem beszél nekem ilyesmiről, de másoktól azt hallottam, hogy jóban van az elnökkel.

Bremer ázsiójára jellemző, hogy Irakkal kapcsolatos saját döntéseit senki sem ellenőrzi – így kizárólag az ő nevéhez fűződik a megszállás utáni legnagyobb amerikai baklövés, az iraki hadsereg feloszlatása. A sikerek azonban szintén látványosak voltak: Bremer vaskézzel lépett fel a bagdadi közüzemi szolgáltatások újraindítása, az egészségügyi intézmények és iskolák megnyitása érdekében. Egyensúlyban tartotta az ideiglenes iraki kormányzótanács széthúzó frakcióit, felállította az iraki rendőrséget, és üzleti tervet dolgozott ki az ország gazdaságának beindítására.

Bremer a Republikánus Párt klasszikus konzervatív szárnyához tartozik: nem tűz maga elé távoli ideákat, mint a manapság divatban lévő neokonzervatívok, mindig a soron következő feladatra koncentrál. A jobboldalon az egy Newt Gingrichen kívül mindenki tisztában van vele, hogy a „liberális” külügyérek ellen keresztes háborút viselő egykori kongresszusi frakcióvezetőből sosem lesz külügyminiszter. Bremer kinevezése ezért republikánus körökben széles körű támogatásra számíthat. Nem úgy a minisztériumban, ahol valaki, aki évekig dolgozott vele, így jellemezte: – Farkasétvágyú opportunista, kielégíthetetlen ambíciókkal. Amit Irakról tud, az egy gyűszűt sem töltene meg. Amit a világ bármely részéről tud, az sem töltene meg egy gyűszűt. De amit a washingtoni intrikákról tud, azzal három vagy négy vödröt is meg lehetne tölteni.

Colin Powell jövő évi visszavonulása hétfői prosztataműtétje előtt is nyílt titoknak számított. Ha Bush jövőre ismét megnyeri a választásokat, új külügyminisztert kell keresnie. A korábbi nagy esélyes, Condoleezza Rice állítólag elfáradt és nyugalomra vágyik, de még mindig ott van Rumsfeld még politikai ellenfelei által is briliáns elmének tartott helyettese, Paul Wolfowitz. A Newsweekben viszont nemrégiben azt írták, hogy a második elnöki ciklus személyi döntéseire vonatkozó kérdések harsány nevetést váltanak ki a Fehér Ház irodáiban, ahol mindenki azt feleli: – Hol van az még?! Örülünk, ha egy hétre előre látunk.

Washington, 2003. december 16.