Mindenkinek van, hiszen ezzel tűnik ki, vagy ezzel tűnik el. Széles, szomorú, kedves, keskeny, mosolygós vagy éppen megragadó és még sorolhatnám. Mindez nem számít, ha a tükörbe nézünk. Egy idő után ott darabokra esik az arcunk, és úgy rakjuk össze, ahogyan magunkat még nem ismerjük.
Az arc
Rádöbbenni, hogy nem kell éveket várni, hogy másképpen lássuk magunkat.
Csak tükörbe nézni. Nem azért, hogy sminket igazítsunk, vagy, hogy kihúzzuk a szemünket. Nem. Azért, hogy szembenézzünk magunkkal. Valóban lehet, hogy félünk felfedezni, hogy csak egy van belőlünk. Legtöbbször szánalmasan nézünk a tükörbe, hogy megint hogyan nézünk ki, s miért nem vagyunk tökéletesek. Csak magunk vagyunk, talán ezért. Miért pont mi kaptuk ezt az arcot, ezeket a vonásokat? Segít ez nekünk valamit?
Talán abban, hogy jellemez minket, és egyszerre mégis elrejt. A legjobb példa az, mikor megláttam egy olyan embert, akit addig csak a hangjáról ismertem. Nem hittem el, hogy nem az a jóképű, hatásos ember. Aztán megismertem igazából, az arca lebomlott, s felépült belőle egy olyan ember, aki számomra az egyik legszebb, és legjobb ember.
Ekkor rájöttem, hogy én vagyok az arc. S a tükör is.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.