Anna Lindh, a választók zsoldosa

Stockholmi gyászReuters-felvételMinden ország más, ugyanis. Minden országból legalább kettő van – egy, amilyennek a benne élők megélik (már amennyire egyként élik meg!), és egy másik, amilyennek mások látják, hiszik, gondolják.

Svédországnak is több arca van, és most azt mutatta meg, amelyet az ott élők többsége nyilván a legkevésbé vállal, mert ellentmond a képeslapok idilljének. Az „egyik” Svédországban (szinte) minden tökéletes. A semleges mintaállam, „Európa legbiztonságosabb országa”, ahol nemcsak a közre, hanem a létre is vigyáznak, s amely számára a világ fájdalmai sem közömbösek, plusz a globális kihívásokra is rendre elég jó válaszokat talál, amitől gazdasága is jó állapotú lehet. Nyitott, befogadó és toleráns.

A „másik” Svédországban viszont csupa csúnya dolog van: elvarratlan történelmi szálak, árulók, kollaboránsok, náciszimpatizánsok a nem olyan régmúltból, zűrös titkosszolgálatok, idegengyűlölők, neonácik, szervezett bűnözők, korrupt politikusok és rendőrök, és a kipárnázott jóléti társadalom („az egész ország egy szép nagy család”) peremére került emberek sora. Az igazság Svédország esetében is valahol a középúton van: a jóléti állam már rég nem annyira nagyvonalú, mint volt valamikor, és az ingyenebéd fogalmát a svéd tőkés sem ismeri. A globális kapitalizmus igazságtalanságairól nem kell sokáig győzködni egy stockholmi szociáldemokratát, a göteborgi rendőr mégsem kenyérrel válaszol az őt kövekkel dobáló „antiglobalista” tüntetőnek. Svédország nem fukarkodik a nemzetközi segélyekkel, de a globális fegyverbizniszben sem akar sereghajtóvá válni. Az idegent beengedi, de kizsákmányolásában ő sem ismer pardont.

A Palme-gyilkosság után a svédek azt mondták: országuk elveszítette ártatlanságát. Persson kormányfő most arról beszélt, hogy Anna Lindh meggyilkolásával Svédország az arcát veszítette el. Nagyon rokonszenvesek azok a stockholmi politikusok, akik azt mondják: a svéd demokrácia lényege vész el, ha a nép és választott képviselői közé biztonsági őrökből vonnak falakat. Ebben a felfogásban, kimondatlanul benne van: az olyan politikus, mint amilyen Anna Lindh is volt, vállalja a kockázatot, hogy egy őrült (vagy éppen nagyon is józan) merénylő az életére tör. Cserébe ugyanis emberi közelséget, nyíltságot, őszinteséget várhat és kaphat. Ha úgy tetszik, választói zsoldos katonájának tekinti magát, s „foglalkozási ártalomnak”, a merényletet, mint olyant. Ismétlem, számomra nagyon rokonszenves ez a felfogás. De problémás lesz ez a dolog, ha, mint éppen Svédországban történt, a merénylő kereket oldhat, felszívódhat, a politikai gyilkosság indítéka, elkövetője és célja évtizedek múltán is homályban maradhat.

Lindh nem-őrzése nem önmagában véve vet fel súlyos kérdéseket, hanem a Palme-dosszié lezáratlansága miatt. Anna Lindhnek, akit sokan és sokszor hasonlítottak Olof Palméhoz, tudnia kellett, hogy túl nagy kockázatot vállalt. Ami azért is tragikus, mert megfosztotta az európai baloldalt egy ígéretes vezéralakjától, és persze sok svéd (és nem svéd) embert egy illúziójától. Svédország nem pont olyan, mint amilyennek mutatja magát. A Dagens Nyheter már idézett gondolatával: talán valóban nagyobb feszültségekkel terhes, mint lakói legalább maguknak bevallanák.

Stockholm, 2003. szeptember