A történelem egy darabját fojtották a Dunába

Horgász a Zsezselj-féle híd maradványainak közelébenSzabó Barnabás felvételeAmióta a NATO a Jugoszlávia elleni légi csapásaiban, 1999 áprilisában Újvidék mindhárom hídját megsemmisítette, a Szabadság hídhoz szinte senki hozzá nem nyúlt. Kivéve a festékszóróval üzengetőket, akik a folyó bal partján, az újvidéki oldalon tettek megjegyzéseket politikára, életre, szerelemre és a jövőre, ami a hidak szempontjából egyre biztatóbbnak tűnik.

Az átkelő akadály

A lebombázott Szabadság híd egyelőre akadály, az első komoly próbatétel az északról érkező hajósok számára. Dunába rogyott központi eleme teljesen elzárja a vízi útvonalat, ezért csak a folyópart közelébe húzódva lehet továbbhajózni. Igaz, nem sokáig, csak a következő akadályig, a pár száz méterrel lejjebb épített pontonhídig.

A Szabadság híd – amelynek elpattant merevítő acélsodronyai vékony fonal benyomását keltik a parti szemlélődőben – a sirályok és a galambok birodalma. Egyes elemei, rejtett zugai pihenésre, tojásrakásra és költésre egyaránt alkalmasak. A madárparadicsom nyugalma hamarosan elszállhat. Erre utalnak a nemzetközi tenderekkel kapcsolatos hírek, de a híd alatti homokos strand szomszédságában fekvő cég, a Mostogradnja telephelyéről kiszűrődő hangok is. A hídfeljáróról jól belátni a vállalat helyi telepének udvarába, és olykor jól hallani a munkások bizakodó megjegyzéseit, amelyekből kiderül: hamarosan lesz bőven elfoglaltság, talán „jobb fizetés is”. Az optimizmus oka a szófoszlányokból gyorsan kiderül. Egy kék ruhás, nagyhangú mester – társait mintegy buzdítva – többször megismétli: „ott fönt” már lázasan tervezik a Szabadság híd maradványainak kiemelését. A megbízást a munka elvégzésére ugyanis a napokban a Mostogradnja kapta.

– Éppen ideje, hogy megkezdődjön, mármint a hidak helyreállítása és a folyómeder rendezése – bővíti ki sebtében mondanivalóját Nada, aki a városi strand egyik épületének pókhálózását fejezi be éppen. A seprűt egy pillanatig el nem engedő asszonyság – aki érdekes módon ugyancsak kék „egyenruhát” visel, mint pár száz méterrel arrébb a Mostogradnja telepén a munkások – váratlan mozdulattal a Duna felé mutat. A szélben hirtelen meglendíti a söprűt is, félreérthetetlenül jelezve: eljött már a nagytakarítás ideje az újvidéki folyószakaszon.

A strand bejárata előtt – a Duna partjától jó százméternyire – húzódó sétányon hirtelen mobil csörren. A hívott azonnal a Hágában zajló Milosevics-per részleteiről érdeklődik. „Komédiás a tanú, aki ellene vall, azt sem tudja, mit beszél” – dörgi a telefonba, majd kisvártatva befejezi a per értékelését és a beszélgetést is. Nem nehéz kitalálni, kinek a pártján áll. ĺgy talán az sem meglepő, amikor és ahogyan a NATO-t a pokolba küldi. Szavai már-már úgy sisteregnek, mint annak idején a NATO-bombák.

– Ezek – nyújtja ki karját a Duna irányába – nemcsak hidak, hanem városunk szimbólumai voltak. Most mindegyik halott, történelmünk egy darabját fojtották a vízbe. Ideje lenne hát, ha a rombolók végre kifizetnék a kárt és megkezdődhetne a helyreállítás – győzköd indulatosan az elegáns napszemüveges úr. Véleményével nincs egyedül. Újvidéken sokan vallják, hogy értelmetlen és felesleges volt a hidak elpusztítása, amit „stratégiai okokkal sem lehet indokolni”.

Várva várt építkezés

A vajdasági tartományi székváros lakói – nemkülönben a nemzetközi hajóstársaságok – az utóbbi években kénytelenek voltak saját közlekedési stratégiát kialakítani.

– Az átjutás a túlpartra ma már nem olyan nehézkes, mint a bombázások utáni hetekben, hónapokban volt, de azért még ma sem megy minden zökkenőmentesen – magyarázza a Duna partján a nyugdíjaskorú Dali-bor Katics. Péterváradról, a folyam túlsó (jobb) partján fekvő városkából sétált át Újvidékre. – Busszal is utazhattam volna, a járatokkal nincs nagyobb gond, de ha tehetem, a pontonhídon jövök. Olykor váltok is egy-két szót a folyóval, meg néha virágot is dobok a vízbe a hidak emlékére. Annak idején – sok emberrel együtt – én is megsirattam őket. Előbb az elsőként szétlőtt Pétervá-radit, amely rozsda marta konstrukciója és rozoga állapota ellenére nekem a legkedvesebb volt, majd a többieket, a Szabadság hidat és a Zsezselj-féle hidat is, amelyet utoljára pusztítottak el – mondja sóhajtva a könnyekkel küszködő idős ember.

A hidak tragikus vége és emléke kitörölhetetlen a helybeliekből. Újvidéken talán nincs is ember, akit sorsuk ne foglalkoztatna. Ismerőseim képeslapokat mutatnak, amelyeken a lerombolt hidak láthatóak, mások azt kívánják, hogy ilyen borzalom soha meg ne ismétlődjön. Az emberek bizakodóak, egyszersmind tanácstalanok. A városban az utóbbi időben egymást követik a hírek az oly régóta húzódó és várva várt nagy újjáépítés kezdetéről, ami egyesek szerint napokon, mások szerint talán heteken belül megkezdődhet. Három tenderre már győztest hirdettek: a folyómederbe csapódott, fel nem robbant – becslések szerint – nyolc-kilenc rakétát a belgrádi PMC Engineering deríti fel és távolítja el, a Szabadság híd romjait az újvidéki Mostogradnja, a Zse-zselj-féle híd maradványait pedig a Danube Consortium belga–hol-land–jugoszláv cég emeli majd ki.

– Nagy felbolydulás lesz, az biztos – jósolja a következő hetek várható fejleményeit az unokáját az újvidéki Duna-parton sétáltató nagymama. A pontonhíd heti kétszeri megnyitása a nemzetközi hajóforgalom előtt – mint mondja – már így is fennakadást okoz a két part közötti közúti forgalomban. Nyilvánvaló, hogy ami jó a hajófuvarozóknak, nem jó az autósoknak, akik a szóban forgó heti két napon (hamarosan hármon) nem használhatják a kétirányú autós- és gyalogosforgalomra egyaránt alkalmassá tett pontonhidat.

Minthogy a Dunába bombázott Szabadság híd le van zárva, a hajók átengedése esetén az autósoknak két választásuk marad: átkelni a pontonhídnál valamivel lejjebb – a Milosevics-rendszerben – ívelt formájúvá újjáépített Péterváradi hídon, vagy a következő s egyben utolsó, ideiglenes hídon, amely Belgrád irányába biztosítja elsősorban a vasúti összeköttetést. Ezt a halványkékre festett vasobjektumot Milosevicsék a szinte teljesen lerombolt Zsezselj-féle betonhíd mellett emelték, remélve, hogy idővel lebontják, és újat építenek a helyébe. Autósok és gyalogosok azonban csak akkor használhatják, ha nem jár rajta a vonat.

– A közlekedési dugók a pontonhíd megnyitása miatt már így is sok bosszúságot okoznak. Arról nem is beszélve, hogy a pontonhíd megnyitása körüli, korábbi újvidéki-belgrádi huzakodás mennyi pénzbevételtől fosztotta meg a várost. A hajóstársaságok ugyan fizetnek az átkelésért, de nem ez a megoldás. Ezért alig várom, hogy végre felépüljenek a hídjaink – mondja imára kulcsolt kézzel a nagymama, majd kisvártatva kiráncigálja a labda után a pocsolyába „hajózó” lurkót. Annyit azért még megígér, hogy amikor elkészülnek a hidak, „a nagy ünnepre” új ruhát fog felvenni, és úgy megy át rajtuk. Az unoka megdorgálása után pedig azzal búcsúzik: – Ha eljön, meglátja, hogy igazat mondtam.

Újvidék, 2002. február