A szovjet diplomácia jelentései a magyar–szlovák kapcsolatokról 1939–40-ben

A szovjet diplomácia szemében felértékelődött a nyitás a szlovákok felé, mivel a bécsi, prágai majd a varsói követségeik a németek előretörése miatt vagy megszűntek vagy csak konzulátusként működhettek tovább, ami az információszerzést is korlátozta. A fentiek miatt szükségük volt a nyitásra Pozsony és Budapest irányába is. A szlovákok irányába a szovjet külpolitika az 1939. augusztus 23-án aláírt Ribbentrop–Molotov-paktum megkötése után változott meg. 1939. augusztus 31-én Molotov beszédet mondott, amelyben már kijelentette, a Szovjetunió nem tűrheti tovább, hogy az európai ügyeket az ő részvételük nélkül oldják meg.

A szlovák politikai körök, akárcsak a szlovák közvélemény, óriási várakozással fogadta a diplomáciai kapcsolatfelvétel tényét a Szovjetunióval, és talán túlzottan is sokat várt tőle. Jozef Tiso szerint a németek és az oroszok közötti szerződés a záloga annak, hogy a „germánok és szlávok közötti együttműködés megvalósulhat Európában”, és szerinte ennek már korábban meg kellett volna történnie. Tiso az együttműködést a két nemzet jövője szempontjából is döntő lépésként értékelte. A szlovák politikusok a szovjet kapcsolatban egyrészt lehetőséget láttak, hogy ellenpólust keressenek az országra nehezedő német befolyással szemben. Másrészt úgy gondolták, Magyarország ellenében is számíthatnak Moszkva támogatására. Jozef Tiso államfő már a megbízólevél átvételekor, 1940. február 14-én, a Georgij Makszimovics Puskinnal folytatott eszmecseréje során fontosnak tartotta kiemelni a szlovák nép szimpátiáját a Szovjetunió és gyűlöletét Magyarország iránt. Ferdinand Ďurčanský külügyminiszter pedig már február 5-én is elpanaszolta Puskinnak, hogy Magyarország elfoglalta a szlovák területek egy részét, de a szlovákok nem adják fel a reményt, hogy ezeket idővel visszaszerzik. Ďurčanský a németekkel kapcsolatos véleményét sem hallgatta el Puskin előtt: a németek szerinte csak azért nem segítettek az első bécsi döntésnél a szlovák területi követelések támogatásában, mert féltek, hogy ez szövetségesük, Olaszország neheztelését váltaná ki.

A fentiek azt mutatják, hogy a szlovák politika nemcsak a német befolyást részben kiegyensúlyozó tényezőt látta Moszkvában, hanem a Magyarországgal szembeni területi vitájában lehetséges konkrét szövetségesének tartotta. Ďurčanský kifejtette Puskinnak: politikája miatt a németek „nem szeretik őt”, ami, mint látni fogjuk, valóban a bukásához vezetett. Tiso azt a benyomást szerezte Puskin követről, hogy az nem ateista és nem is bolsevik, ezenfelül neki külön megígérte, hogy nem fog szocialista propagandát terjeszteni Szlovákia területén, ezzel jó benyomást tett rá. Puskin az audiencia után jelentésben főnökei számára hangsúlyozta, hogy a szlovákok „egyértelműen kinyilvánították szimpátiájukat a Szovjetunióhoz”, ezenfelül azt gondolta, hogy Szlovákiát a németek mintegy ütköző államként hozták létre a Német Birodalom és a Szovjetunió között.

1940 februárjában Puskin szovjet követ beszélgetést folytatott Hans Bernard pozsonyi német követtel a magyar–szlovák viszonyról. Bernard elmondta, hogy a magyar és a szlovák állam is le van kötelezve Németországnak. „Jól tudjuk, hogy a magyarok el akarják ragadni Szlovákiát. A másik oldalon Szlovákia viszont arra törekszik, hogy visszaszerezze azokat a területeket, amelyeket a magyarok kaptak.” Bernard szerint a két szövetséges vitájában az a legcélszerűbb magatartás, ha a németek semlegesek maradnak, és mindkét féllel jó viszonyra törekednek. A diplomatikus fogalmazás mögött nem nehéz észrevenni a német politika manipulációját, amellyel két szövetségesét megpróbálta kijátszani egymás ellen, természetesen úgy, hogy a dolgokat a németek a saját javukra fordítsák. Puskin számára a találkozó után az a kép alakult ki, hogy a német kormány nyíltan kigúnyolja a szlovákokat, mert Szlovákiában „úrnak” érzi magát, és úgy gondolja, hogy mindent megtehet.

1940 elején Ďurčanský abban az illúzióban ringatta magát, hogy a szlovák állam a kül- és katonapolitikája révén teret nyerhet az önálló cselekvéshez. Célja ezzel a német befolyás gyengítése lett volna. Ďurčanský nem is csinált titkot abból, hogy a Szovjetuniótól hathatós támogatást remélt az első bécsi döntéssel elcsatolt szlovák területek visszaszerzésére, és nyíltan is hangoztatni kezdte a Szovjetunió esetleges támogatását ebben. Ďurčanský politikai elképzelései a szovjetek irányában nem voltak megalapozatlanok, a müncheni egyezmény és az I. bécsi döntést a szovjet kormány nyilvánosan többször is elítélte. A Szovjetuniónak nem aziránt volt kifogása, hogy a Felvidék déli része Magyarországhoz került, hanem a döntőbírósági egyezmények körülményei ellen, amelyek elősegítették Németország további terjeszkedését. „A szovjet külpolitika hivatalos vezetői a magyarlakta vidékek visszacsatolását a müncheni egyezmény természetes következményének tartották. …és még célzást sem tettek… arra nézve, hogy ezt igazságtalan vagy erőszakos aktusnak tekintenék.”

Ďurčanský elméletének kidolgozásánál a pánszláv szolidaritásra alapozta terveit. A későbbiekben Ďurčanský a szovjet diplomácia esetleges támogatását titkos fegyverként akarta kijátszani Magyarország ellen.

Nyikolaj Saronov budapesti szovjet követ 1940. június 11-én beszélt Csáky István magyar külügyminiszterrel a szlovák–magyar kapcsolatokról, aki elmondta neki, hogy a szlovákok megpróbálják Németországot kijátszani Magyarország ellen, ezenfelül állandóan intrikálnak a magyarok ellen. Csáky azt is megemlítette, hogy Fraňo Tiso moszkvai szlovák követ az ottani magyar diplomaták előtt úgy viselkedett, mint egy cselszövő vagy „összeesküvő”. Fraňo Tiso mindig megemlítette a magyar diplomatáknak, hogy kiváló az együttműködés a szovjetek és a szlovákok között, és hogy nagy ügyek vannak készülőben a két fél között, amelyekkről nem beszélhet. Ezzel Fraňo azt sugallta a magyarok felé, hogy a szovjetek esetleg közösen léphetnek fel Magyarország irányába. Csáky rákérdezett ezen „nagy ügyekre”, azonban Saronov nem tudott érdemi választ adni erre.
Eközben Ďurčanský úgy vélte, hogy Szlovákia, immár a Szovjetunió támogatását is maga mögött tudva, határozottan és bátran felléphet Magyarország ellen. Így Fraňo Tiso moszkvai szlovák követen keresztül azt terjesztette, hogy ha Magyarország megtámadná Szlovákiát, ezt a Szovjetunió kénytelen lenne casus bellinek tekinteni. A szovjetek e kérdésben nem foglaltak állást. Ďurčanský célja ezzel a szovjet–szlovák viszony intimitásának hangsúlyozása volt, illetve az, hogy Magyarországot egy esetleges radikális lépéstől elriassza. Puskint ugyanebben az időben felkereste Sztankay Zoltán, a pozsonyi magyar követség első titkára, aki arról panaszkodott, hogy a szlovák politikusok által vezetett magyarellenes kampány lassan tűrhetetlenné válik. Kifejtette, hogy Csáky beszéde egyáltalán nem volt támadó, és nem is volt politikai természetű. Ezzel szemben Mach és Ďurčanský nyíltan területi követelésekkel lépett fel beszédeiben. A magyar politikusok egyébként nem vették túlzottan komolyan a szlovákok ilyenfajta kirohanásait – tette hozzá –, mert Budapesten tudják, hogy a németeknek érdekében áll a béke megőrzése Közép-Európában. A szovjet diplomata az esetről készített összefoglaló és elemző jelentésében arra kereste a választ, vajon Németország arra használja-e föl Szlovákiát, hogy idővel esetleg megtámadja Magyarországot, vagy csak csereeszköz lesz a számára egy majdani német–magyar megegyezés esetén. Úgy vélte, Ďurčanský arra törekszik, hogy gyengítse a német befolyást, és biztosítsa Szlovákia önállóságát.

1940. június közepe táján Pozsonyban olyan hírek terjedtek el, hogy a Szovjetunió ultimátumot küldött Magyarországnak, amelyben azt követelte, hogy a magyar kormány 24 órán belül ürítse ki Kárpátalját, ami, mint utólag kiderült csak rémhír volt. A pozsonyi szovjet diplomaták érdeklődéssel hallgatták a hírt, de nem kommentálták. Szlovákia támogatta volna, ha a Szovjetunió elfoglalja a magyarok által 1938 novemberében majd 1939 márciusában megszállt, korábban a Cseh–Szlovák Állam kötelékébe tartozó Kárpátalját. Ďurčanský 1940. június 16-án beszélt erről Puskinnal. Nyíltan megmondta neki, hogy örömmel venné a szlovák–szovjet közös határt. Továbbá arról próbálta meggyőzni Puskint, hogy amíg Németország Romániával van elfoglalva, a Szovjetunió megszerezhetné magának Kárpátalját és Besszarábiát. A szovjet követ azonban azt válaszolta: ők Kárpátalját nem tartják olyan jelentős területnek, hogy sokat beszéljenek a hovatartozásáról. Ďurčanský ezzel egyetértett, de kifejtette, hogy Kárpátaljának katonai-stratégiai szempontból jelentős szerepe van, amit a magyarok, németek és olaszok is tudnak, és ezért nem akarják átadni a Szovjetuniónak. A szlovák politikusok egy része azt remélte, hogy ha a Szovjetunió belép ebbe a térségbe, egy későbbi béketárgyalás és területi rendezés folyamán Olaszország döntőbírói helyét a szovjetek vehetnék át, ami a magyarok számára nem kívánatos fejlemény lenne. A közös szovjet–szlovák határ nyilvánvalóan megnövelte volna Szlovákia egyébként meglehetősen korlátozott külpolitikai mozgásterét, a szovjet diplomaták azonban kitértek a Kárpátalja hovatartozásával kapcsolatos beszélgetések elől, és a magyar–szlovák viszonyt érintő kérdésekben nem foglaltak állást. Ezzel a szlovák politikusok számára egyértelművé vált, hogy a Szovjetunió nem fog segíteni revíziós elképzeléseik megvalósításában. A későbbiekben tehát ezt csak Berlin jóindulatától remélhették.Saronov budapesti szovjet követ előtt Ján Spišiak és Csáky külügyminiszter is a másik felet akarta befeketíteni. A fő „vádpontok” között elsősorban a Szlovákiában maradt magyar, illetve a Magyarországhoz került szlovák kisebbség elnyomása, erőszakos asszimilálása, valamint a németeknél a másikkal szemben folytatott „intrikálás” szerepelt. Moszkva a szlovák remények ellenére tartózkodott minden olyan lépéstől, amely konfliktust eredményezhetett volna Németországgal. Berlin több ízben is világosan értésére adta a szovjeteknek, hogy Szlovákiát kizárólagos befolyási övezetének tekinti, ott semmiféle konkurenciát nem hajlandó megtűrni. Puskin 1940 júliusában készített jelentésében feljegyezte, hogy „a szlovákok többet várnak tőlünk, mint amit mi nyújthatunk nekik”. Ezen a politikai támogatást értette, és ebből eredően a saját helyzetét nagyon kiváltságosnak látta Pozsonyban. Puskin fontos megfigyelőpontnak nevezte ugyan Szlovákiát, de „amíg ott a németek az urak”, nem látott esélyt a politikai kapcsolatok további fejlesztésére. Mivel 1940-ben a Szovjetunió harcban állt Finnországgal, nem állt érdekében a konfrontáció Németországgal Szlovákia miatt. Ezért nem is tartotta fontosnak a túlzott előretörést Szlovákiában. A szovjet kormány korábban abban reménykedett, hogy Szlovákia velük is köt egy olyan gazdasági és barátsági szerződést, mint amilyet a németekkel, s ezáltal növelheti politikai befolyását az országban. Amikor azonban a németek szatellitállamuk „védelmében” egyértelműen állást foglaltak, letettek erről, és belátták, Puskinnak igaza volt, amikor 1940 decemberében azt jelentette kormányának, hogy Pozsonytól már nem lehet várni semmit, mert teljesen német politikát folytat. Szlovákia a németek kelet-európai politikai terveiben továbbra is fontos felvonulási területként szerepelt, amit nem engedhettek át más hatalomnak.

A két állam közötti vetélkedés, amelyet 1939-től Hitler kegyeinek megszerzéséért folytattak, végül oda vezetett, hogy a maguk számára már katonai téren is érdemeket igyekeztek szerezni. Így mindkét állam belekeveredett a Szovjetunió elleni háborúba, amihez a többi szatellitállam is csatlakozott. Tiso szerint Szlovákiának a Szovjetunió elleni hadba lépésre azért volt szüksége, mert ez alapot adhatott a magyarokhoz csatolt területeik visszaszerzésére.

Az 1939–1941 közötti periódusban a Szovjetunió tartózkodott attól, hogy döntőbíróként lépjen fel a magyar és a szlovák állam közötti kapcsolatok megítélésében. Szlovákia Szovjetunió elleni hadba lépése után a szovjet politika gyökeresen megváltozott, aminek már előzetesen is mutatkoztak diplomáciai jelei. A szovjet tervek Szlovákia hadba lépése után Csehszlovákia visszaállításának támogatását határozták el. Ivan Majszkij londoni szovjet követ már 1941. július 4-én találkozót kért Beneštől, amire 1941. július 8-án került sor.  Majszkij bejelentette, hogy a Szovjetunió célja Csehszlovákia megújítása. Röviddel ezután a Szovjetunió elismerte az emigráns csehszlovák kormányt és hitet tett Csehszlovákia München előtti határainak helyreállítása mellett. A szlovákok a Szovjetunió elleni hadjárathoz történt csatlakozásukkal elveszítették a reményt arra, hogy a szovjet hatalom később akár csak látszólagosan is támogassa a független állami létüket.

A szlovák–magyar viszony a háború alatt tovább rosszabbodott, még az is felmerült 1941 novemberében, hogy a magyarok a diplomáciai viszonyt is megszakítják szomszédukkal. A két állam közötti kapcsolatokat 1939–1941-ben a szovjet diplomácia olyan szempontból figyelte, hogy annak fejleményeit hogyan tudná felhasználni saját érdekében, ezenfelül, hogy megakadályozza belépésüket a Szovjetunió elleni háborúba, amit a németek könnyűszerrel megakadályoztak.
 

Dr. Janek István történész
Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet