A romváros még mindig csadort visel

A tálib idők emléke azért még él. Az asszonyok változatlanul burkába burkolódznakFotó: internet – Szafara suraví – mutat a távolba Amin. – A ház ott van. Odamenjünk?

A szovjet nagykövetség megtekintését ajánlgatja. Ekkor még nem kérem, hogy nézzük meg, csak majd később, amikor rájövök, Kabul mai nevezetességei a romok. A romot az teszi híressé, hogy mi volt ott, vagy mi történt ott korábban. Amin pontosan tudja, hogy Maszud, Hekmatjar vagy éppen a hazarák aknagránátjainak, lövedékeinek, rakétáinak pusztítása nyomán keletkeztek.

Nadir Sah kék kupolás mauzóleuma alatt a történelmi Balahiszar erőd romokban áll. A közeli stadionhoz jöttünk, még az öt karika is rajta van, valószínűleg a moszkvai olimpia előtt került oda. Arról híres, hogy a tálib uralom idején nyilvános kivégzések, csonkítások helyszíne volt. Most viszont már futballmeccset rendeznek itt, éppen a második félidő tart, annyit megtudunk, hogy az egyik csapat a Kabul United.

Az egyik kapu mögött, a kerítés mellett lőttek le elítélteket. Látunk is golyónyomokat a falban szép számmal, ám egy bámészkodó ránk szól:

– Nem itt gyilkoltak. Éppen szemben. A túloldalon nagy vaskaput ütöttek át sűrűn a golyók. Vérnyomok nem látszanak, igaz, csaknem három hónap telt el a tálibok hatalmának vége óta. Megtudjuk: a kapufára akasztottak, a csonkítások a füves küzdőtéren történtek. Most is elmondják, később is hallom majd:

– Nem igaz, hogy a tömeg ujjongott, amikor itt valakit megöltek. Csendben, szomorúan nézte szinte mindenki.

– Kötelező volt eljönni a nyilvános kivégzésekre, kivezényelték a közönséget?

Azt mondják, nem. Ezért kérdezem egyiküket, ő hányszor volt itt akkoriban.

– Hatszor-nyolcszor legfeljebb...

A másik ilyen szörnyű helyszín a volt elnöki rezidencia előtti körforgalomnál az utca fölé magasodó forgalomirányító őrhely. Ennek kiálló peremére akasztották Nadzsibullahot, a kommunista időszak utolsó elnökét.

Kabul talán legimpozánsabb épülete volt Nadir Sah palotája. Nyoma sincs az egykori szép berakásos parkettának, a legtöbb helyen még a vezetékeket is kivésték. Van, ahol tűz nyomai látszanak. A tetőszerkezet több helyen beomlott, néhol hiányzik a boltozat, elvitte egy rakéta az épület egyik sarkát. Néma és üres Hadzs Bek palotája is, Kabul talán legszebb helyen fekvő épülete. Lépcsőkorlát itt sincs, néhol felbontották a kőpadlót, a liftaknában ócskavas maradt csak, az egykori mellékhelyiségekből elvittek minden mozdíthatót. Felirat a falon: Kutyáknak, oroszoknak, indiaiaknak tilos a bemenet! Alatta tank rajza.

Harckocsilövedék üres hüvelye hever a hátsó front előtt, golyószórók, géppisztolyok töltényeinek hüvelyét szinte söpörni lehet. Errefelé a tálibok elűzésekor is lehettek harcok. A város irányában kivágták a fákat a szabad kilövés miatt, lövészárkok rendszere hálózza be mindkét oldalról a domb alját. Az épületet alighanem tartották egy ideig a tálibok, mielőtt kifüstölték őket.

Tálibbal, volt tálibbal nem találkoztam Kabulban, legalábbis nem tudok róla. A talibánról úgy beszélnek, mintha a Holdról jött volna, azután elpusztult vagy eltűnt ugyanolyan titokzatosan. Ha arról kérdeztem valakit, ismert-e tálibot, olyan embert, aki aktívan szolgálta az előző hatalmat, meséljen róla, mi van vagy mi történt vele, mit csinál most, mindenki bezárkózott. Tálibok pedig nincsenek.

A tálib idők emléke azért még él. Az asszonyok változatlanul csadort viselnek. A fejen kör alakú, kis hímzett sapka, ebből indul körben a bő, pliszírozott ruha, amely hátul és oldalt fedi az egész testet, elöl viszont alig ér a csípő alá, ma már egyik-másik merészen a derékig rövidül, látni engedi a blúzt, nadrágot. Ezek lehetnek élénk színűek, vidám mintásak. A cipő jelzi még, ki milyen jelentőséget tulajdonít nőiességének.

Sirzai külügyminiszter-helyettes-től halottam a történetet: külföldi ismerőse, miután engedélyt kért rá, elbeszélgetett néhány asszony-nyal arról, miért nem vetik le azt az öltözetet, most, hogy már nem kötelező. Azt mondták: ők most már óvatosak. Várnak néhány hónapot, talán évet, biztos-e, hogy nekik ebből nem lesz bajuk.

A februári hó örömet szerzett a gyerekeknek. Hógolyóznak szinte mindenhol, hólabdákat szorongatnak a kezükben még a zárt helyiségekben is. A kisfiúk gyakran parittyából röpítik el a hógolyót. Láthatóan ügyesen, pontosan céloznak. Kővel veszélyes fegyver lenne.

A másik össznépi szórakozás a sárkányeregetés. A sűrűn lakott városrészek melletti üres telkeken, de az utcák, házak fölött is színes papírsárkányok cikáznak az égen. Egyszerű tákolmányok, a legtöbbnek farka sincs, mégis szépen megpihennek a mindig fújó szél hátán. Hallom, a tálibok ezt is tiltották.

Amúgy a szórakozásra nincs sok alkalom. A látott kakasviadal meg focimeccs mellett még kutyaviadalokról halottam. A gyerekek – sokan vannak mindenhol az utcán – néhol snúroznak, értéktelen régi pénzérméket dobálnak a fal tövébe. Máshol csak kergetőznek, beszélgetnek, a közkutak körül pancsolnak. És nagyon sokan dolgoznak. Karosszékek, lócák lábait, kereteit, karfáit faragják boszorkányos ügyességgel: a megfelelően kivágott fadarabot lábukkal a földre szorítják, úgy faragják ki a mintát vésővel, fakalapáccsal. Nincs gyalupad, nincs satu. Gyereket láttam a pékségben tésztát nyújtani, adagolni, a rézművesnél lemezt domborítani, beütni, gravírozni, a boltokban, piacokon árut eladni, de a gumijavítónál, a lakatosnál is szinte mindent csinálnak a gyerekek.

A város szélén az „építkezésnél” segítenek. Házikókat eszkábálnak össze. Nálunk a sufnik, szerszámoskamrák, aprócska nyaralók ekkorák. Deszkából készítenek keretet a „házhoz”, alapjuk nincs, lécekből összetákolják a tetőszerkezetet, azután beborítják valamivel az egészet, lemezzel, deszkával, ami akad, esetleg vályogot raknak a deszkakeret közé. Kabulban sokan összezsúfolódtak, vidékről is jöttek, menekültek is tértek vissza, ki tudja, hány százezren. Aki teheti, valamilyen fedelet kerít magának.

Nem könnyű a város kommunális működését megfejteni. A szemétszállítást próbálják megszervezni külföldi segítséggel, de még nem sikerült. Víz viszont van. Hét nap alatt egyszer sem folyt a csap rövid időre. Az áramellátás viszont akadozik. Gyakran kimarad az áram, néha percekre, máskor órákra. Este a jobban felszerelt háztartásokban előkerülnek a palackos gázlámpák, a petróleumlámpák, máshol a mécsesek. Közvilágítás viszont nincs, sötét a város már kevéssel napnyugta után, csak a kocsik lámpái világítják be az utcákat egy ideig, meg néhány módosabb ház, fontosabb üzlet ajtajában-kapujában világít egyetlen árva villanykörte, ha éppen van áram. Ilyenkor már nem tanácsos kimenni az utcára. Este tíztől nem is szabad, kijárási tilalom van.

Kabul nappal cseppet sem látszik veszélyesnek. A belvárosban sok a rendőr, ugyanazt az egyenruhát viselik, amit Nadzsibullah idején is hordtak, könnyű megkülönböztetni a közlekedésieket és a közbiztonságiakat. Nem értem, mi a szükség akármelyikre is: beszélgetnek, néha fütyülnek, integetnek, de az autók is úgy mennek, ahogy akarnak, meg a gyalogosok is. A baleset nagyon ritka. A városban harmincnál gyorsabban ritkán megy autó, ezért akármekkora a dudálás, a tülekedés, végül mégiscsak megáll az, aki hátrébb van. Centiken múlnak a dolgok, de a centik megvannak.

Nincs Amerika-ellenesség, nincs idegenellenesség. Az amerikai bombázások nyomait az amúgy romos városban nehéz fellelni. A terepet jól ismerő vezető kell hozzá. Házak közül pontszerűen kibombázott épületet láttam négyet-ötöt, állítják a helybéliek, nincs sokkal több. Ezek is valahogy kapcsolatban álltak a tálibokkal, fontos vezetők laktak, dolgoztak ott.

Észak felé vezet az út, Mazari-Sarifba ott, ahol Kabul négyes kapuja van. Ez tulajdonképpen egy hatalmas piac- és műhelysor. A rend-őrposzt után kifelé jobboldalt jókora laktanya áll. Valaha a tálibok erőssége volt, ide gyűjtötték össze a város védelmére szánt harckocsikat, páncélozott járműveket. Az épületek teteje beomolva, a hangárok borítólemezeit elvitte a légnyomás, az egykor félelmetes harci eszközök ma használhatatlan roncsok. A lánctalpak, a szállítójárművek platói egy részét a bombák robbanása egyszerűen felszórta a hegyoldalra. Itt az amerikaiak bombáztak.

Kimerészkedünk jó húsz kilométernyit a város határán túlra, ott is vannak romok, lövészárkok, csaták nyomai láthatók. Itt, Kabulon kívül már érezni, hogy vannak az országnak nyugtalan részei. Kabulba is eljutnak a hírek távoli bombázásokról, kisebb összecsapásokról, arról, hogy Kandahár környékén nem biztonságosak az utak, Balkh tartományt, Mazari-Sarif vidékét Dosztum hadúr, tulajdonképpen egy haramiavezér emberei tartják ellenőrzésük alatt, és nem sokat törődnek a központi kormánnyal. Lehetnek még a táliboknak és az al-Kaida terrorszervezetnek is bujkáló fegyveres csoportjai.

– Van önök között újságíró? – kérdezi egy fiatal nyugati lány a Musztafa Szálló éttermében. Bólintok. – Holnapután tízkor sajtótájékoztatót tartunk az amerikai hadsereg dolgairól az amerikai követségen. Jöjjenek el – mondja.

Izgalmas hely a Musztafa. Már lent, a bejáratnál a falra írt feliratok hirdetik, hogy itt működik a CNN, a CBS, néhány nagy lap és hírügynökség irodája. Ide helyezte székhelyét a most induló Blue Sky légitársaság. Kabulból nincsenek kimenő járatok. Vagy a Vöröskereszt gépén lehet eljutni a Pakisztáni Pesavárba, ha éppen van hely rajta, vagy az ENSZ gépén Iszlámábádba. Utóbbinak 600 dollár a tarifája, az előbbi ingyenes a segélyszervezetek, nem kormányzati intézmények számára. A Blue Sky egy szovjet gyártmányú An-12-es géppel Abu-Dzabiba repül, fejenként ezer dollárért. Összehasonlításul: Pesavárból Dubain és Frankfurton át lényegében ugyanennyiért eljutottunk Budapestre, de előbb Pesavárba kellett menni, és az nem is olyan egyszerű.

Itt, a Musztafában lehet ismeretségeket kötni, beszélgetni, információt cserélni. Ez ma Kabulban az igazi nemzetközi hírközpont. És érdekesek ezek az európai-amerikai lányok. Smink nélkül, kényelmes ruhában, lazán járkálnak összevissza, elüldögélnek a kólájuk mellett, nagyokat beszélgetnek. Az idősebb nyugati nők viszont kivétel nélkül segélyszervezetek munkatársai. Őket hiába keresné valaki a Musztafában vagy más, külföldiek által látogatott étteremben. Lapos cipőt hordanak és egyszerű, inkább a férfiakra szabott afgán ruhát, hosszú sálkendőt tesznek összefogott hajukra, kint az utcán néha az arcuk elé tartják. Hasonulnak.

Hogy hogyan működik az afgán gazdaság, miből élnek az emberek, az számomra rejtély. A fővárosban kisiparnak, háziiparnak van nyoma, az egykori termelő-üzemek (túlzottan sok sohasem volt belőlük), romokban állnak. De legalábbis üresen tátonganak. Hasonló a helyzet az oktatási intézményekkel is. Kabult bejárva feltűnő, milyen sok egyetem, főiskola, középiskola volt itt. És egészségügyi létesítmény. A kórházi épületek felirataiból ítélhető meg, mennyire szervezett, az európai orvostudománynak megfelelő volt itt a gyógyítómunka.

Afganisztánban ma is a régi pénzt használják. Egy dollár jelenleg 30 ezer afganit ér, mondják, ügyes üzletemberek váltáskor néha 34–35 ezer afganit is kicsikarnak egy dollárért. Pénzváltóhelyek nincsenek, csak a bazárban lehet váltani, de leginkább fölösleges. A dollárt mindenütt szívesen látják, legfeljebb afganiban adnak vissza, azt viszont gyorsan el kell költeni.

A bazárban az tűnik fel, hogy a tizenöt évvel ezelőtti állapotokhoz képest jóval szegényesebb a kínálat. Kevésbé szépek a kőintarziák, az ékszerek, szőnyeg is kevesebb van, közülük jó pár külföldieket bolondító bóvli: Afganisztán térképe van rajta, körbe Kalasnyikovok, páncélos szállítójárművek. Sajátos ikonográfia. Daud képét több helyen láttam, de szőnyegbe szőtt Maszud is van. Más nincs. Ez is elgondolkodtató. Várják vissza Zahir Sah exkirályt, hogy ő legyen a nép atyja, az ország egységének és függetlenségének jelképe, az ő hatalmát puccsal megdöntő, őt száműző Daud arcképét viszont szőnyegbe csomózzák. Maszud fényképe szinte mindenhol ott van. Több taxiban, teherautóban, kirakatokban, középületek bejáratánál. Az Északi Szövetség merényletben meggyilkolt vezetőjének arcképeivel a győztesek üzennek: mi foglaltuk el a várost, mi diktáljuk most a szabályokat. Ennyi az utcán, a hétköznapokban utolérhető politikum ma Afganisztán fővárosában.