A rabszolgatartás etikája

Az ókori és középkori közgondolkodás semmi rosszat nem látott a rabszolgaságban, sőt inkább különös kegyként értékelték, hogy a legyőzött ellenséget nem gyilkolták le azonmód, hanem meghagyták életét, és viszonylag emberséges körülmények között, főként háziszolgaként alkalmazták. E felfogást már az ókor végétől a keresztény egyháznak a rabszolgasággal kapcsolatos – nem elítélő – álláspontja is alátámasztotta. Szent Pál apostol például az Újszövetség szerint arra intette a szolgákat, hogy ne lázadozzanak uraik ellen, mert egyeseket szabadnak, másokat viszont szolgának hívott el az Isten. Igaz, kereszténnyé lett uraiknak előírta az emberséges bánásmódot és a testvéri szeretetet. De Nagy Szent Gergely pápa sem emelt kifogást az eljárás ellen a 6. század végén kelt Lelkipásztori regulájában, amelyben kijelentette: a rabszolgákkal közölni kell, hogy ők „csak” rabszolgák, és tisztelniük kell urukat. A skolasztikus teológia nyomán a középkor végére kialakult egyházi tanítás szerint a rabszolgatartás nem számított bűnnek, mivel a természetjog alapján nem érintette az emberek istenadta egyenlőségét. A rabszolgáknak ugyanis – érveltek – nem a testük, és főleg nem a lelkük került a gazda tulajdonába, csupán a munkájuk és a szolgálataik. Azt viszont kifejezetten tiltotta az egyház, hogy a bennszülötteket rabszolgáknak fogdossák össze, mondván, csak az igazságos háborúban foglyul ejtett, a megtérést kereken elutasító pogányok forgalmazhatók ilyen céllal. De ők is csak azért, mivel „még mindig jobb keresztények rabszolgáinak lenni, mintsem pogánynak maradni”.

Az első erkölcsi skrupulusok a 15. század elején merültek fel. A Kanári-szigeteket akkoriban gyarmatosító spanyolok ugyanis nem átallották rabszolgasorba vetni a kíséretükben érkező papok által a keresztény hitre áttérített bennszülött lakosságot. IV. Jenő pápát ez annyira felingerelte, hogy Sicut Dudum kezdetű, 1435. január 13-ai bullájában 15 napot adott a friss megtértek felszabadítására, ellenkező esetre kiközösítéssel fenyegetve meg a spanyol gyarmatosítókat. A nem keresztényeknek azonban továbbra sem járt a szabadság. V. Miklós pápa legalábbis 1452-ben Dum Diversas kezdetű bullájában a portugáloknak megengedte, hogy a hitetleneket rabszolgákká tegyék. Minderre állítólag nem is annyira erkölcsi megfontolásból adott lehetőséget, hanem mivel akkoriban a dél-európai nagyvárosok piacain a háziszolgák iránti fokozott igény mutatkozott.

Amerika felfedezésével azután további bizonytalanság mutatkozott e kérdésben. Az 1500-as évek elején például még a burgosi püspök is azon az állásponton volt, hogy „az indiánoknak nem való a szabadság, mert annyira irtóznak a kereszténységtől”. A helyzetet tovább rontotta, hogy a hódítók, a konkvisztádorok sokszor egyenesen eltiltották a térítőket a bennszülöttektől, mondván, „az indiánok úgysem tudják felfogni a katolikus vallás igazságait”. E téves nézettel kívánt leszámolni III. Pál pápa, amikor 1537-ben megtiltotta az indiánok rabszolgaságba vetését, mondván, sok, a kereszténység iránt érdeklődő őslakosról hallani, márpedig „ha valaki képes kívánni a hitet, akkor lehetetlen, hogy ne legyen képessége annak elfogadására”. (Intelmeit utóbb 1639-ben VIII. Orbán, 1741-ben pedig XIV. Benedek pápa is megismételte a rabszolgaságot elítélő dekrétumában.) E pápai intelmek kijátszására utóbb éppen egy klerikus, a hódítóból térítő szerzetessé lett spanyol Bartholomé de Las Casas 1517-es javaslata szolgáltatott kiutat, aki szerint békét kellene hagyni az európai betegségek és a hódítók által megtizedelt indiánoknak, s ha már mindenképpen olcsó munkaerőre van szükség, Afrikából kell hozni ellenállóbb, szívósabb munkásokat. Az ötlet nyomán utóbb szégyenletes módszerekkel űzött afrikai rabszolgagyűjtést teológiai érvekkel is alátámasztották. Ezek gerincét az a vélekedés adta, amely szerint Mózes első könyvéből levezethető, hogy az afrikaiak valamennyien Noé egyik fiának, Hámnak a leszármazottai. Hám egyszer állítólag megpillantotta részeg apja „meztelenségét”, mire a magához tért Noé azzal átkozta meg, hogy gyermekei legyenek másik két fia, Sém és Jáfet szolgái. ĺgy tehát a fehér rabszolgatartók – vélekedhettek – csupán Isten rendelését valósították meg, amikor kíméletlenül megdolgoztatták a színes bőrűeket.

A rabszolgaság elleni mozgalom csak a 18. század végén lendült támadásba. A francia enciklopédisták és a felvilágosodást hirdető filozófusok ember- és szabadságközpontú eszméikre, a protestáns gyökerű amerikai felekezetek vallási megújulásának élharcosai pedig az Isten előtti egyenlőségre hivatkozva követeltek minden embernek egyenlő jogokat. A német anabaptista gyökerű mennoniták és a Pennsylvania államot megalapító kvékerek az 1700-as évek közepétől kezdve kizárták tagjaik sorából a rabszolgatartókat.

A két áramlat hatására lassacskán az USA északi felében egyre több állam tiltotta be a rabszolgaságot, az első amerikai elnök, a közel háromszáz rabszolgát tartó George Washington is komolyan fontolgatta a rabszolga-kereskedelem tilalmának felvételét az alkotmányba. Erre azonban az ültetvényes lobbi miatt csak húsz évvel később, 1807-ben kerülhetett sor. A végső tilalom végül a polgárháború lezárultával született meg, amikor beillesztették az alkotmányba a rabszolgaságot kifejezetten tiltó 13. kiegészítést, ám a déli államokban még közel száz évig harcoltak az afroamerikaiak társadalmi és politikai egyenjogúságának elnyeréséért.