A lengyel egyház diplomatikus útmutatásai

Lengyel egyházi vezetők a pápa helikopterét várják Elblag városában az 1999-es vizit alkalmával Fotó: Reuters Bár Glemp egyetlen politikai erőt – így a Baloldali Demokratikus Szövetséget (SLD) – sem nevezte nevén, a Jasna Góra-i misére összegyűlt negyedmillió hívő számára aligha lehetett kétséges, hogy mely párttól is óv a lengyel egyház feje.

engyelországban a katolicizmusnak köztudottan igen mély gyökerei vannak. A népesség több mint 95 százaléka katolikus, és a történelem során nemegyszer alakult úgy, hogy az egyház testesítette meg a lengyel államiságot. A lengyel főpapság – a magyar klérustól eltérően – nem volt hajlandó kompromisszumot kötni a kommunista hatalommal. – Non possumus (nem lehet) – hirdette ki 1953-ban Glemp elődje, Stefan Wyszynski bíboros. A hazájában csak az „évszázad hercegprímásaként” emlegetett Wyszynskit büntetésül bebörtönözték, de bátor kiállásának köszönhetően a lengyel egyház ettől a pillanattól kezdve az ország függetlenségéért és a demokráciáért folytatott harc egyik alapköve lett. A kommunista hatalom számára valóságos arculcsapással ért fel, amikor II. János Pál pápai beiktatásának ceremóniáján – addig és azóta is példátlan módon – maga csókolt kezet a pápai kézcsókra elé járuló Wyszynski bíborosnak.

A rendszerváltás után az egyház politikai szerepvállalására értelemszerűen nem volt többé szükség. A katolikus főpapok számára azonban erős volt a kísértés, hogy továbbra is megpróbáljanak beleszólni az ügyekbe. A ‘90-es évek első felében gyorsan bebizonyosodott, hogy a nyílt kiállás egy-egy politikai párt vagy jelölt mellett – kétélű fegyver. A lengyeleknek nem tetszett, hogy megint felülről kívánják megmondani nekik, hogy kire szavazzanak. A szavazás vasárnapján ugyan változatlanul elmentek a templomba és meghallgatták a plébános sokszor igencsak konkrét „útmutatásait”, a szavazófülke magányában azonban puszta dacból is az ellenkező oldalra voksoltak.

Mivel a választási eredményekből mindezt pontosan kiolvasható volt, a ‘90-es évek közepétől kezdve a lengyel egyház már sokkal diplomatikusabban lép fel politikai kérdésekben. Glemp bíboros idézett szavai is tükrözik, hogy a püspöki kar levonta a tanulságot a tapasztalatokból, és immár óvakodik attól, hogy nyíltan kiálljon egy-egy politikai erő támogatása érdekében. Ez annál is nehezebb lenne, mivel az egyházi vezetők valószínűleg aligha tudnának konszenzusra jutni abban a kérdésben, hogy az erősen megosztott jobboldal melyik pártja lenne a legérdemesebb a támogatásra.

A lengyel püspökök azonban továbbra sem tudnak ellenállni annak a kísértésnek, hogy legalább abban ne foglaljanak állást, milyen pártokra ne szavazzanak a hívők. És bár a tavalyi kampányidőszak során – a Glemp-beszédhez hasonlóan – konkrétan szinte egyetlen megnyilatkozásban sem fordult elő a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) neve, a célzások tárgya mindenki előtt pontosan ismert volt a Visztula mentén.

Persze „a miért ne voksoljunk a baloldalra?” kérdés megválaszolásában is sokat finomodott az egyház taktikája. Mivel a múltra hivatkozás nem bizonyult eredményesnek, ez az érvrendszer egyre ritkábban bukkan elő. A tavalyi parlamenti választások előtt a nevesebb egyházi személyiségek közül mindössze Tadeusz Goclowski püspök tett utalást arra, hogy „ne szavazzunk olyanokra, akik egyszer már a kezükben tartották Lengyelország sorsát”. A legfőbb érv az lett, hogy a baloldali program több ponton is ellentétben áll a keresztény erkölccsel, különösen, ami az emberi életnek a fogamzás pillanatától szóló védelmét illeti. Avagy Glemp megfogalmazásában: „az egyház nem azonosítja magát egyetlen politikai erővel sem, de nem lehet közömbös számára Krisztus követőinek erkölcsi viselkedése sem”. Ennek megfelelően a hívő embernek „egészséges állampolgári lelkiismerettel” kell rendelkeznie. Glemp érvelése szerint az abortusz, a homoszexuális kapcsolatok, a genetikai manipulációk, illetve az eutanázia igenlése szemben áll az evangélium szellemével. – Az ilyen programok a társadalom lesüllyedéséhez vezetnek. Az a katolikus, aki ilyen elemeket tartalmazó programra szavaz, saját magával kerül szembe – intette Glemp a hallgatóságát.

Néhány nappal később a püspöki kar körlevele hasonló logika mentén érvelt. A dokumentum szélesebb kontextusban is elítélte az abortuszról, az eutanáziáról és a homoszexuális kapcsolatokról folytatott európai vitákat. A püspököket nem pusztán az töltötte el aggodalommal, hogy egy párt „a kommunista ideológia folytonosságához kapcsolódva” kiáll a terhességmegszakítás liberalizációja mellett, hanem az is, hogy ennek az erőnek a győzelme esetén az emberi élet méltóságával kapcsolatos más alapelvek is megkérdőjeleződhetnek. „A katolikus társadalom nem támogathat olyan politikai csoportosulást, amely nyíltan deklarálja, hogy olyan törvény bevezetésére készül, amely az emberi élettel kapcsolatos jogokra tör” – hangsúlyozza a körlevél, amelyet a választásokat megelőző vasárnap az ország valamennyi templomában felolvastak.

A püspökök szerint a hívőknek a voksuk leadásakor figyelembe kell venni, hogy az adott párt vagy jelölt milyen álláspontot képvisel a család intézményével kapcsolatban, valamint azt a tényt is: a politikai deklarációk milyen mértékben érvényesülnek a gyakorlatban. Ez utóbbi kitételt a sajtónak értelmező Józef Michalik érsek kijelentette, hogy a keresztény embernek nem feltétlenül kell olyan politikusra szavazni, aki deklarálja az egyházhoz való kötödését. Az ilyen deklarációknál fontosabbak a jelölt belső értékei. Michalik – aki néhány évvel ezelőtt még kerek perec kijelentette, hogy mindenki szavazzon a sajátjára, azaz zsidó a zsidóra, keresztény a keresztényre, szabadkőműves a szabadkőművesre – most már azt is megengedi, hogy hívő ember ne hívőre szavazzon. Feltéve, hogy az illető becsületes, „védi az életet, pártolja a szegényeket és küzd a genetikai manipuláció, valamint a homoszexuális élettársi kapcsolatok legalizálása ellen”.

Feltűnő volt ugyanakkor, hogy a lengyel egyházi vezetők közül mindössze Józef Zycinski érsek figyelmeztette a híveket arra, hogy ne engedjenek az olyan – radikálisan jobboldali – csoportok „csábításának” sem, amelyeknek a programja ellentétben áll a pápai tanítások szellemével. „Nem lehet katolikus politikusnak nevezni valakit, aki más országokkal szemben elavult nacionalista előítéleteket hirdet, vagy ellenzi az európai integrációt” – írta a hívőkhöz címzett levelében Zycinski érsek.

Ami a lengyel baloldalt illeti, ők az elmúlt évtizedben hozzászokhattak már ahhoz, hogy az egyház nyíltan vagy burkoltan ellenük kampányol. Mivel ez ellen tenni úgy sem tudnak, így néhány – inkább kötelezőnek számító rosszalló megjegyzésen kívül – nemigen foglalkoztak a dologgal. Számításuk bevált, a lengyel polgárok többsége tavaly sem úgy szavazott, ahogy azt a bíborosok szerették volna.

Varsó, 2002. január